Hogyan ünnepeljük forradalmainkat az iskolában?

A legtöbb iskolában még mindig úgy zajlanak a megemlékezések, hogy az ünneplőbe öltöztetett diákokat beterelik a tornaterembe. Ott vigyázzban állva végighallgatják a Himnuszt, az emlékező verset és beszédet, majd a Szózat után örülnek, hogy végre egy szabadnap következik. Hogyan lehetne úgy ünnepelni akár október 23-án, akár március 15-én, hogy a diákok ne unalomba hajló kényszerként éljék meg az emlékezést?

Magyarok üzenete 1956-ban (Forrás: Fortepan.hu)

Bárdos József irodalomtörténész, a gyermek- és ifjúsági könyvek szakértője: Nehéz kérdést kaptunk megint. Mert hátterében előbb tisztázandó kérdések rejlenek. Mire szolgálnak az ünnepek? Milyen eseményt ünnepelünk? Hogyan viszonyul a társadalom az adott ünnephez? Miért az iskolában ünnepeljük az adott eseményt? Hát akkor lássuk!

Az ünnep egy közösség (pl. a nemzet) emlékezetének fenntartója és támogatója, az összetartozás erősítője. Feltétele, hogy az adott esemény egyértelműen múlttá váljon, megtörténjen vele kapcsolatban a megbékélés és az elfogadás. Így és ezért válik az ünnep a (közösségi) nemzeti hagyományok részévé. Ez március 15-re igaz, de pl. október 23-ra még nem egészen.

Március 15-e a magyar és az európai történelem legszebb forradalmának ünnepe. A magyar polgárosodás felemás volta miatt ettől a felemelő ünneptől a XIX. század vége óta minden hatalom félt, ezért kisajátította, és meghamisította, összemosva a nemzeti szabadságharccal. Így nem kellett a hatalomnak szembenéznie a polgárosodás deficitjével, pl. a sajtószabadság, a törvény előtti egyenlőség, a vallásszabadság, a szabad választások hiányával. Ezért ma sem örömünnep március 15., pedig az lehetne, mint a franciáknak július 14.

Biztos, ami biztos, a győztes forradalom helyett a vesztes szabadságharcot idézzük meg már március 15-én is. Így lesz békés gyásznap a hatalomnak kellemetlen ünnepből. A gond nem új tehát. Legigazabban Babits mondta ki ezt, Petőfire emlékezve:

„Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?

Ki meri meglátni, ki meri idézni

az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak

Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,

mint az olcsó gyertyák.”

A magyar társadalom meg akar emlékezni a forradalomról. Ezért kénytelen a hatalom ünnepelni. A legbiztonságosabb az iskola falai között (ezt tette az előző rendszer). Így biztos nem kezdik el harsogni a 12 pontot, ami igen kínos volna, mert ma is aktuális: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.” Ezt az ünnepet a Kádár-kor is megpróbálta kisajátítani (emlékezzünk a forradalmi ifjúsági napokra, ahol egy lendülettel kellett emlékezni 1848-ra, 1919-re, 1945-re). A demokratikus ellenzék a nyolcvanas évek közepétől ellenünnepet, tüntetést szervezett, amitől félnie kellett a hatalomnak.) Az is sokat elmond, mennyire hasonlítanak a mai-tegnapi március 15-i központi ünnepségek a kései Kádár-kor ünnepeire. A fentiekből talán kiderül, általában akkor ünnepeltetünk valamit az iskolában, ha valami „baj” van az adott esemény megünneplésével. Mint az okos lányról szóló mesében: ünnepeltünk is meg nem is, volt ünneplés, senki nem tiltakozhat, de nem került a hatalom kínos helyzetbe. Majd az iskolában megoldják. Majd ott megünneplik a holokauszt, a kommunizmus áldozatainak, a trianoni békeszerződésnek emléknapját.  (Múlttá válás? Megbékélés? Elfogadás?)

Elgondolkoztató az is, hogy ünnepeink többsége gyásznap, és így nem kell magyarázni a szomorúságot, az erőltetett szavakat, a spontaneitás hiányát. Minden tiszteletet megérdemelnek azok a pedagógus kollégák, akik ilyen feltételek mellett is néha valódi ünnepi hangulatot teremtenek. Ezért szól gyakran hamisan az ünnepi beszéd, ezért nem merjük bevonni a gyerekeket. Érdemes elolvasni Mrozek A forradalmár szobra című kis szatíráját. Ma is aktuális!

Kiégett tank (1956) (Forrás: Fortepan.hu)

Fűzfa Balázs irodalomtörténész, tankönyvszerző, középiskolai tanár: „A művészet nem az, hogy tudunk-e rendezni egy ünnepet, hanem az, hogy találunk-e olyanokat, akik örülnek neki” – mondja Nietzsche. Azaz valóban nagy kérdés, miképpen tudjuk elevenné tenni diákjaink számára nemzeti ünnepeinket. Azt hiszem, azzal, ha minél jobban bevonjuk őket a munkába. Ha engedjük nekik, hogy ők találják ki az ünneplés formáit, hogy maguk írjanak színdarabot, állítsanak össze műsort, s maguk rendezzék meg azt – és persze ők adják elő.

Ha valamiképpen belső igényükké válik, hogy megemlékezzenek hőseinkről, akkor a minimális tanári segítséggel csodákra lesznek képesek. Hiszen gyerekeink többsége végtelenül kreatív és mélyen gondolkodó. Ha esélyt kapnak az önálló világmagyarázatra, akkor szárnyalni fognak.

Jómagam most éppen egy október 23-i műsor előkészületeit „felügyelem”. Mindent a gyerekek raktak össze, és persze eljátsszák, meg is rendezik a produkciót. Vannak főszereplők, van "nép", zenei és videós bejátszások. Technikailag sem egyszerű. Szerdán délelőtt négyszer fogják előadni, mert csak így fér el az ezer gyerek a díszteremben. Holtfáradtak lesznek estére, de a szívük az valahol odafönt dobog majd az egekben.

Fegyverrel a kézbe (1956) (Forrás: Fortepan.hu)

Gera Csilla tankönyvszerző, középiskolai tanár: A diákok koncentrációját, tűrőképességét figyelembe véve iskolánk – mentőövként – többször szervezett mozilátogatást október 23-a keretében. Megnéztük már Mészáros Márta A temetetlen halott, Szilágyi Andor Mansfeld, Goda Krisztina Szabadság, szerelem, Szomjas György A Nap utcai fiúk című filmjeit. Egy esetben dokumentumfilmre is vállalkoztunk. Talán ez aratta a legnagyobb sikert – ezen mi is meglepődtünk. A szabadság vihara című amerikai dokumentumfilmet vetítettük a gyerekeknek.

Kipróbáltuk azt a verziót is, hogy a videomegosztó portálokon fellelhető hang- és képanyagokból összevágtunk egy 10 perces összefoglalót, osztályonként levetítettük a tanulóknak, s a megemlékezés zárásaként ellátogattunk egy-egy szegedi ’56-os emlékműhöz.

A legnagyobb gondot mindig az jelenti, amikor szereplőket kell válogatnunk a színpadi műsorhoz. Az utóbbi években azt tapasztaltam, hogy a diákok nagyon zavarban vannak akkor, amikor szerepelniük kell. Főként akkor, ha mozogniuk, játszaniuk kell a pódiumon. Saját testképüktől, mozgásuktól, mikrofonban megszólaló hangjuktól megriadnak. Ennek ellenére az elmúlt tanévben bevállaltuk ezt, és rendhagyó módon emlékeztünk meg. Ilyen nagy ívű vállalkozásunk még nem volt, merészet álmodtunk. A műsort megelőző hetekben nagy munkában voltunk. Egyik kolléganőm édesapja – aki 1956. október 23-án ünnepelte a 18. születésnapját – naplót vezetett, így kezünkben volt egy korhű, 1956 októberétől 1957 januárjáig ívelő személyes életélmény. Az emlékiratok alapján némafilmet készítettünk, a születésnap ünnepléséről, a nagymama ablakmosásáról, az egyetlen védett helyet jelentő fürdőszobai kártyázásról, a szerelmes 18 éves kamaszokról, s mindezt diákjainkkal vettük fel. A koncepciónk az volt, hogy a 18 éves diák szemével láttassuk az eseményeket.

A megemlékezés napján az ünneplőbe öltözött diákokat betereltük a tornaterembe, ahol egy kivetítő vászon, U alakban felállított kabátos, csomagos, nekik háttal álló tanulók, két, emlékiratokat olvasgató narrátor és az énekkar fogadta őket. És megkezdődött a Himnusz, a film elkezdett peregni, az akkor 18 éves srác és barátnője a napló alapján narrálta az eseményeket. Közben megjelenítettük Nagy Imrét, Gerőt a tornaterem erkélyén, ledobtuk az ötágú csillagot. Az egyes eseményeket mindig lövések vagy a Szózat egy-egy versszaka vagy egy-egy népdal kötötte össze. A lövéseknél az U alakban felsorakozott diákok közül összeestek, vagy csomaggal együtt távoztak a tornateremből. Ezzel a dramaturgiával érzékeltettük a disszidáló, illetve áldozatul esett embereket. Osztatlan siker volt.

Utcakép (Forrás: Fortepan.hu)

Ez után az októberi műsor után a március 15-i műsort szervezők sem akartak alulmaradni. Kettős koncepcióval álltak elénk. A hagyományos, linearitást követő verses irodalmi műsorral párbeszédbe lépett egy diáklány, aki Dipa, Bom, Fura Csé – Talpra magyar (Red Bull Pilvaker) című dalát „énekelte” énekkari kísérettel.

Amikor elsőként felhangzott a „Petőfi, Jókai, Táncsics tizennyolc negyvennyolc / Talpra magyar, ébredek, és irány a Pilvax / Nálam a Nemzeti dal, mit előző éjjel írtam”, a gyerekek döbbenten kezdtek el forogni, figyelni a kísérő tanárok reakcióját, de legfőképp magukon lepődtek meg, hogy jól szórakoznak egy ünnepi megemlékezésen. Így mi magunk is meglepődtünk azon, hogy egy-egy fütty, taps is belecsúszott a műsorba. Ugyanakkor örömmel nyugtáztuk a mosolygó, „Már vége van?” kérdéseket feltevő tanulók elégedett kivonulását.

Nagy sikert aratott a diákok körében az a műsorunk is, amikor az énekkarral közösen színpadra vittük, korhű ruhákban megjelenítettük a forradalom eseményeit. A szokásostól eltérően azonban a kokárdát készítő Szendrey Júliát, a Bánk bán-előadásra készülő Laborfalvi Rózát, az asszonyokhoz szóló első ápolónőt, Kossuth Zsuzsannát tettük középpontba. A dramaturgia részeként pedig gongütésre felsorakoztattuk a 13 aradi vértanú gyászkeretbe foglalt névtábláját. (Műsorszervezés közben estem kétségbe, hogy volt olyan gyermek, aki nem volt azzal tisztában, miért keverjük ide október hatodikát…)

Összességében egy szóval összefoglalhatom: nehéz. De mindig arra gondolok, ha műsorszervező vagyok, hogy az arcomon az optimizmus, a bizalom, a lelkesedés kell, hogy tükröződjék, és akkor a gyerekek csodákra képesek.

Pethőné Nagy Csilla tankönyvszerző, középiskolai tanár: 1973-ban talán, de lehet, hogy már ’74 március idusa volt, gimnazistaként moziba vittek bennünket. Kardos Ferenc Petőfi ’73 című moziját nézte az iskola. A nagyon is rendhagyó film 600 pápai és budapesti diák szereplésével készült, akik a rendezői koncepció szerint elképzelik és újraélik Petőfi Sándor életét. A fiatalok a megemlékezés során azonban nemcsak Petőfihez kapcsolódó szerepeiket játsszák, hanem saját viszonyukat is értelmezik Petőfihez, az 1848-as forradalomhoz. És persze, önmagukra, saját korukra is reflektálnak, mégpedig nagyon kritikusan. A Petőfi Sándor születésének százötvenedik évfordulójára született film ott és akkor, nekünk, a film szereplőihez hasonló gimnazistáknak, nagyon igaz, átélhető, hiteles volt. Szerettük, mert önmagunkat láttuk meg benne. Szerettük a természet, a gondolat és a futás szabadságát. Azt hiszem, az ünnep épp ettől ünnep. Ha olyan alkalom, ami lehetőséget ad arra, hogy a múlt idegenségében megkeressük és meglássuk saját magunkat, ezáltal ismerőssé, bensőségessé, sajáttá alakítsuk az idegenséget. Ezért én azokat a megemlékezéseket, dramatikus műsorokat, projekteket kedvelem, amelyek tétje nem pusztán az emlékezés, hanem önmagunk, világunk jobb megértése, párhuzamok, számunkra való üzenetek keresése.

Számomra emlékezetes egy 1956-ról szóló iskolai ünnep, amikor már tanárként Vámos Miklós Zenga zének című regényéből készítettem dramatikus játékot, és diákjaimmal ezt adtuk elő. A gyermek nézőpontjából szemlélt kettős világ- és értékrendek, a játszmák, a forradalomra és a felnőtt világra gyermeki szemmel és észjárással való rátekintés nagyon izgalmas feladat volt játszóknak és nézőknek egyaránt. Azt hiszem, erre is érvényes, amit egyik diákom mondott: „Jobb emberek lettünk tőle.” Mostanában azon is sokat gondolkodom, hogy amíg még köztünk élnek, amíg családtörténeti szálakat hiteles elbeszélőkkel lehet gombolyítani, fontos, embernevelő iskolai projektek, akár ünnepet, történelmi megemlékezést szervező, kitöltő alkalmak lehetnének ezek a családi kistörténetekről való kutatások és közzétételek. A holokausztról, ötvenhatról, a málenkij robotról, a koncepciós perekről, kitelepítésekről és betelepítésekről, saját közelmúltunk történéseiből. Történelmünk olyan kistörténetei lehetnének ezek a kiskutatások során megörökített családi vallomások, tanúsítások, amelyek segíthetnének nekünk szembenézni mindazzal, amivel a magyar társadalom hosszú évtizedek óta nem tudott mit kezdeni, amelyeket nem sikerült kibeszélni, feldolgozni, megérteni, megtanulni. Sok-sok igazi ünnepre való anyag. Jó pár évig kitartana.