„Állítsuk vissza az alkotva tanítást”

Írassunk verset a diákokkal, elemzés helyett serkentsük őket alkotásra – javasolja Horváth Viktor, aki verstankönyvet állított össze A vers ellenforradalma címmel. A hiánypótló munkáért máris több kortárs költő, irodalompedagógus rajong. A szerzővel beszélgettünk.

Horváth Viktor (Forrás: http://konyvkultura.kello.hu)

Eddig főképp prózaíróként ismerhetett az olvasóközönség. Török tükör című regényedért 2012-ben megkaptad az Európai Unió Irodalmi Díját. Most megjelent egy szinte tudományos munka, egy verstankönyved A vers ellenforradalma címmel. Honnan jött az ötlet? A tanításban szerzett tapasztalataid segítettek a munkában?

Igen, a tanításból. Ez aktiválta a diákkori sejtést: hiábavaló és keserves dolog olyasmivel foglalkozni, amit mi nem csinálhatunk. Tehát az ötlet: állítsuk vissza az alkotva tanítást, ahogy az a többi művészeti ágban is működik; egyáltalán, ahogy mindenben működik, amit emberek tanítanak egymásnak: drámaórán a tanuló játszik, zeneórán zenél, testnevelés órán tornászik, ha autóvezetést tanul, akkor vezet, táncórán táncol. Csak az irodalomoktatásban tiltódott le az írás. Itt csak elemeztetünk. Elolvastatjuk a gyerekkel a verset, majd megmondjuk, hogyan kell elemezni, aztán a gyerek elemez.

De hát a művek analízisére szükség van. Ez ad módszereket és érzékenységet az olvasáshoz és az irodalom értéséhez.

Igen, de ha kizárólag elemeztetünk, szintetizáló mozzanatok nélkül, akkor csak boncolunk – megöljük a művet, és megöljük az örömöt. Én egyből az újraszintetizálásra figyelnék, tehát az interpretációra – olyan értelemben, ahogy az interpretációt a zeneművészetben értik: újraélés, újrajátszás. Ez nálunk újraírás. Reprodukáljuk a szöveget, tehát magyarra fordítjuk, ha világirodalmi művel foglalkozunk, magyar szerző esetén pedig átiratot, imitációt, paródiát stb. írunk. Ekkor úgy végzünk elemzést, hogy észre sem vesszük, az átirat vagy fordítás szintetikusan hordozza magában az elemző mozzanatokat.

Ez így nem fog beleférni a tanévbe.

Nem fog. Kevesebb szerzőre és kevesebb műre lesz idő. Viszont a jelenlegi sok művet nem a diáknak tanítjuk, hanem a felejtésnek. Mikor gimnáziumban kezdtem dolgozni, rájöttem, hogy nem tudom a tananyagot; az egyetemen a vizsgákra mindig gyorsan felkészültem, aztán ment a levesbe minden, gyorsan jött, gyorsan ment. Ha majd a tanuló saját élménye köti az anyagot, akkor emlékezni fog, és akkor lesznek olvasási stratégiái, akkor beépül a életébe az irodalom.

Az elmúlt időszakban rengeteg kezdeményezés született annak érdekében, hogy bizonyítsák: a költészet trendi, a költészet friss, a költészet fogyasztható. Van itt minden: slam poetry, kreatív írás, íróiskola etc. Lackfi János nem egyszer nyilatkozta, hogy a versírás tanulható. Mit gondolsz erről?

Azt, hogy így van. De a kreatív írás kifejezést ne használjuk, mert az írás kreatív. Nincs kreatív zene, kreatív szobrászat, sem kreatív építészet. Legyen inkább a neve írás vagy írásművelés vagy írásgyakorlat. Tehát tanulható, ugyanúgy tanulható, ahogy a matek. Nem mindenki egyformán tehetséges benne, de mindenki átmehet a vizsgáin, és mindenki számára lehet öröm a tanulás. Módszer kérdése.

Sokan az oktatásban látják a hibát, amiért az emberek később elzárkóznak a verstől, s főképp a kortárs verstől, hiszen sokszor nem értik, félreértik. Példa erre legutóbb Varró Dániel tankönyvekbe felvett verse, ami ellen több szülő, olvasó kikelt.

Az értetlenség oka lehet érzéketlenség, és ez az oktatás sara. Az oktatás ismer komor pátoszt és fenséges honfibút, de iróniát, örömöt és reflektivitást alig. Az összes korok műveinek jó része ugyan erről szól, de nem így válogatták a tananyagot – az anyagban szereplő művek konfrontációra és önpusztításra hajlamosítanak. És a metódus! Nemrégen újraolvastam A Buddenbrook házat; a regény végén a tizenötéves hőssel átélünk egy iskolai napot, én pedig rémülten láttam, hogy ez ugyanúgy nézett ki 1880-ban, mint a saját gyerekkoromban. Óra eleje; számonkérés: rettegés, maradék idő; új anyag: kilazulás, érdektelenség. Ez a 19. század végi generáció csinálta aztán a világháborúkat. És a tanóra még mindig hasonlóan néz ki. És érdekes, a nemzet még mindig harcol.

A normális irodalomoktatás figyelemre, önismeretre, reflektivitásra, gondosságra nevel. Aki ír, az könnyebben is olvas, műveltebb lesz, könnyebben képzeli bele magát mások helyzetébe, türelmesebb, elfogadóbb magával és másokkal. Aki ír, az kénytelen újra és újra átnézni, javítani, újra átnézni és újra javítani. Ha ezt megtanulja, tudni fogja, hogy 1. hibázni szabad, a hiba előre visz; 2. ahogy a szövegemre rá tudok nézni kívülállóként, mérlegelem mások véleményét, s úgy ezt a jellememmel kapcsolatban is megtehetem.

Te is értekezel arról, hogyan lehetne az irodalomtanításban változtatni, milyen átalakítás lenne fontos az irodalom megszerettetéséhez, az érdeklődés, figyelem fokozásához. Valahol ez az elméletben működő módszer a gyakorlatban nem tűnik lehetetlennek? A régóta egyféleképp tanító idősebb vagy akár fiatalabb tanárokat nem lehet egyik napról a másikra átnevelni. Mi lehet akkor a reális megoldás?

A tanárok egy része nyilván nem akar írni és íratni, mert őket sem így tanították, viszont sok tanár már magától is kísérletezget írástanítással, mert rájött, hogy úgy könnyebb a dolga. Először a tanárképzésen kell igazítani, de közben elindulhat a változás a többi szinten is. Nagy munka alkotáselvűvé alakítani a tananyagot, viszont nem kell egyszerre megcsinálni, lehet mindig így tervezni a következő órát. Azon múlik, hogy elhisszük-e, hogy írhatunk. Ma ez a jellemző reflex: hogy jövök én ahhoz, hogy verset írjak? Hát úgy, ahogy bárki firkálgathat vagy dúdolgathat is, vagy hogy lefuthat délután másfél kilométert a parkban, és senki nem kéri rajta számon a mért időt.

A könyvben az antik időmértékes formák bemutatásához nem Berzsenyi unásig idézett szövegeit hozod fel példának, hanem modern, humorosan megírt szövegeket, amikből a jelenkor technikai eszközei sem hiányoznak. A humor és a kortárs légkör megteremtése hozzájárulhat ahhoz, hogy az irodalmat megszeressék a diákok? Nem fog emiatt az az érzés kialakulni bennük, hogy valahol a költészet bohóckodás?

Alakuljon ki az! A költészet mindig bohóckodás is volt, az archaikus időktől kezdve az antik, a középkori irodalmon át máig. A költészet közeg, mint pl. a YouTube. Egy interneten nézett klip lehet mindenféle: magasztos, horror, szerelmes, komor, pornográf, rasszista; foglalkozhat a lét csupasz rettenetével, nevelhet szeretetre vagy uszíthat háborúra. A vers eszköz. Gép. Masinéria. Ha megtanuljuk használni, segít bennünket – ha nem vagyunk költők, akkor segít tanulni (irodalmat és magunkat), ha tanárok vagyunk, segít tanítani. Ha pedig költők vagyunk, akkor vagy használjuk, vagy nem – hadd találja meg minden szöveg a maga szerkezetét. Mindenesetre a képzés választást, lehetőséget, szabadságot ad.

Másrészt pedig, igen, a dolog megszerettetése. Egyáltalán nem természetes, hogy egy kamaszt érdekelje Hésziodosz. Rég meghalt, és amúgy sincs fent a fészen. Hát akkor, kedves kollégák, a következő órán tegyük fel Hésziodoszt a fészre. Írjunk saját, közös műfordítást a Munkák és napok utolsó három sorából, és akkor érdekes lesz, hogy vajon mi lehet előtte; vagy írjunk műfordítást a navigációs ismereteket tárgyaló pár sorból, aztán írjuk át együtt a körúti közlekedésre hexameterben. Amíg élnek, emlékezni fognak a Munkák és napokra, mert már köze van a saját életükhöz, és köti őket egy sikerélményhez.

Lackfi János egy-egy írásában felemelte a szavát, hogy míg a festészetnek van intézménye, addig az írás intézmény nélkül, magánszorgalomból tanulható. A köteted a magát az írást tanító tankönyvek sorába nyugodtan beállhat, rájátszik erre az is, hogy a könyvben feladatok vannak. Szükség van arra, hogy tényleg intézményes keretek közt tanítsák az írást, mint Janus Pannonius idejében?

Igaza van Lackfinak; csak nézzünk rá a többi művészeti ág oktatására, illetve bármi másra. Mindent úgy tanítanak, hogy azt a diák is csinálhatja. Az irodalom is művészet, és évezredeken át így is kezelték; kb. a romantika óta vált valami vallásfélévé, és ekkor kezdődött az írás „tilalma” is: nem írhat akárki, hanem csak a felkentek, a zsenik, a született váteszek.

Igen, váltani kell, mert az intézmény most illegitim. Eddig is az volt, de most, hogy a betűk világát legyőzték és megették a monitorok és kijelzők, végképp luxus azt képzelni, hogy lehet a diák és a szerző közös felülete nélkül tanítani. Meg kell teremteni ezt az érintkezést, különben végünk. Lehet, hogy már így is végünk, de talán még nem telt le az a pár perc, amíg újraéleszthetőek vagyunk.

A könyv élvezetesen, egy cseppet sem szárazon vezet be a műhelytitkokba, a költészet legrejtettebb zugaiba. Aki elolvassa, kedvet kap a versíráshoz. Nincs már túl sok költő így is? Vagy az olvasók számát is növelheti A vers ellenforradalma című kötet?

Ha tesit tanítunk, akkor sem kérdezzük: nincs már túl sok gerelyhajító így is? Vagy nincs túl sok hegedűművész? Nem, ettől nem lesz több. Az egészséges személyiséghez kell a tesi és a zene meg a többi, aztán aki élsportoló vagy zeneművész lesz, az jobb sportoló és művész lesz az intézményes oktatástól, mintha magától kellett volna tanulnia. Éppenhogy kevesebb költő lesz, ha gyerekkortól látszik a szakmaiság – így mindenkinek fogalma lesz róla, hogy mi a fércmű, és hogy érdemes-e erőlködnie, ha fércműveket csinál. Vér egyszerű: ahol tanítunk, ott javul a minőség, és kevesebb a kontár.

Az oktatás és a költők száma között nincs összefüggés. A jelenlegi költők egy része képzetlen, tehát nem tud verset írni, mégis jó költő. Az írástanítás leginkább a többieknek jó. A népnek. A lakosságnak.

Igen, olvasó viszont biztosan több lesz. Ha valaha már fociztunk, nagyobb valószínűséggel nézünk meccset, ha valaha kézimunkáztunk, nagyobb valószínűséggel veszünk csipkét.

A könyv külön fejezetet szentel a fordításnak. Ez köztudottan a tanulható „mesterségek” kategóriájába tartozik. Aki a könyvben leírt szabályokat, ötleteket követi, a műfordítás milyen szintjére juthat el? Milyen szintig sajátítható el tanulás útján a műfordítás?

Amilyen szintig a saját szövegek írása, a golfozás vagy pókerezés eljut, ha tanuljuk ezeket. Tehetségtől és alkattól függ. Közben derül ki, hova juthatunk. Én a költészetig nem jutottam el, nem vagyok költő, vagy ha igen, akkor gyenge költő vagyok, viszont szerintem jó műfordító vagyok, versfordító.

A fordítást módszertani okból, a tanulás-tanítás könnyítésére javaslom, egyébként ugyanaz, mint a versírás – mindenképpen a struktúrára figyelünk. És ne értsük félre! Nem azt mondom, hogy a költészet csak verses lehet. A vers nem értékkategória. A vers és a költemény nem szinonimák. A szöveg poétikai ereje nem attól függ, hogy versben vagy prózában írtuk – még csak éles átmenet sincs a két dolog között –; hogy egy költemény vers vagy próza, az csak annyit jelent, hogy más módon szerveződnek.

Verseskötet vagy fordításkötet mikor várható tőled?

Nem tudom. Van sok írásom, amelyek biztos, hogy versek, de nem biztos, hogy költemények. Persze a költészet nélküli vers is lehet örömforrás, akár még az olvasónak is. A versfordításokból is lehetne szerkeszteni egy kötetet, itt nincsenek olyan kétségeim, mint a saját versekkel; ezek leginkább jók. Vannak köztük 20. századiak is, de döntően középkorról és kora újkorról van szó. Ez az én középkorom, de remélem, hogy éppúgy a közös jelen is – az erős mű születési ideje közömbös –; csak időnként újra kell fordítani a régi szöveget; nem a jelen korhoz való alkalmazás miatt, inkább az újabb és újabb kutatási eredmények miatt. És erről megint az oktatás renoválása jut eszünkbe. Az ellenforradalom.

Tehát A vers ellenforradalma a megváltó tanítás? Ez a megoldás?

A lényeg, hogy a tanulás során az irodalom ne kényszer legyen, hanem élmény, és ezen mások már régóta dolgoznak; erről szól például Pethőné Nagy Csilla életműve – ő igazi módszertanos, én pedig csak lelkes amatőr vagyok a területen. Ez a könyvem viszont jól kiegészítheti az eddigieket.

Ayhan Gökhan