Műgond és akarat

Amikor egy párkapcsolatban egymásnak feszül két akarat, abból ritkán lesz költészet. Áfra János új verseskötetében azonban az összművészeti érzékenységgel párhuzamosan bontakozik ki egy-egy megdöbbentő emlék. A Két akaratról Boldogh Dezső írt.

Áfra János új kötete a Glaukómához hasonlóan hat ciklusból áll, a szövegek elrendezése alapján finom szerkesztői érzékkel váltogatott, hosszabb-rövidebb, a korábbihoz képest tematikailag sokszínűbb könyvet kapunk. (A korábbi kötetről szóló írásunkat itt olvashatja.). Figyelemre méltó és stílusbeli eltéréseik szerint is ízlésesen súlyozott, többségében kortárs vagy huszadik századi képzőművészeti inspirációk egészítik ki a költői darabokat, bizonyítva az alkotó összművészeti érzékenységét, azon belül is leginkább a festészethez való erőteljes vonzódását. 

A vonal kiengedése című nyitóvers lehetne egy album kezdete is. Az említett opus Barta Lajos Hullám című szobrának hatására íródott, olyan motívumokkal, amelyek megelőlegezik a későbbi darabok elidegenítő jelképrendszerét. A születés magzatvize és a térbe kihelyezett, megfagyott gondolat egyszerre vigasztalanul materialista és a káosz ősvizeit megidéző. Sűrű soraiban magával egyensúlyozik az anyag, mintha a szavakkal való teremtés esetleges, törékeny és bármikor eltörölhető volna.

A Két akarat megszólalásmódja eleinte, különösen a Gyermek és póráz ciklusban, mintha folytatása lenne a Glaukómának, ugyanott vagyunk ismét, az emlékminták feldolgozhatatlan tereiben, egy Borbély Szilárdra emlékeztető, személytelen és kissé meggyötört versvilágban:

„Ablakon néz ki nő,

ajtón tekint be férfi,

kabátját kint felejti,

bent egymás után ülnek ágyra,

előbb a férj dől el, majd szép

arc a szúrós szájra...”

A nézőpontváltásokon keresztül a beszélő eljut önmagához, és a váratlanul felbukkanó hetes szám ritmikus ismétlődéseit megidézve egyre tágabb körökbe kerülünk, a felnőttkor jelenéig:

 „aztán eltelik hét év,

s apám valaha erős háta

örökre kontúrjait veszti

egy szürke tüdővel,

ahogy pereg rá a föld

és rám az élet.”

(Mély lélegzetek)

A kötet eleji darabokban az otthonnal és a gyermekkorral kapcsolatos motívumokat Áfra „felejtésre csábító műveletekben” próbálja tetten érni és ugyanakkor távolítani magától, ami érdekes vibrációkat teremt a szövegek befogadása során. Nincs szilárd pont az emlékterekben, csak utalások és felvillanó félsorok egy valaha kapott és már meg nem található nyelv fogalmi jelrendszerei között. A képeket nem is kameramozgás uralja, hanem egy ismeretlen szélerő, amely a porból állandóan új ábrákat teremt, majd eltörli azokat. Ahogy a költő mondja, nem az állandóság látszata érdekli, beleértve a múltat és annak konstatáló szereplőit, hanem: „hogy miből fakad, / ami folytonosságot telepít körém, / és mindaz, ami belül még ismeretlen.” (A kivonat).

Az elidegenítőnek szánt gesztusok sikeres alkalmazása bizonyos értelemben kitűnő ellenszere is annak a „halált másoló kíváncsiságnak”, amely köznapi nyelven próbálja értelmezni valóságait. A Nyúlvány című kiváló és ugyanakkor megrázó anyaversben a beszélő guberálóként kutakodik, hogy elmúlt napjait, családi viszonyait feltérképezze, látszólag blaszfém kijelentésekre ragadtatva magát, amelyek ellentmondanak az anya-líra minden hagyományának. De itt nagyon működik ez a távolról Petri negatív megdicsőüléseire is emlékeztető költészet: „Ilyeneket is csak eltüntetett magzatok / helyett írnak megszületett fiúk...” 

A Felejtésben egy fotóhoz készült szövegben festői látványt kapunk: „fehérbe bábozódott / asszony a tér törmelékein”. Ismerve Áfra János gondos szerkesztői hozzáállását, talán nem véletlenül került a Gyermek és póráz ciklus darabjai közé. Zárásként az Ott, ahol nem kicsit csevegősebb hangulatú hosszúverse búcsúzik a „családról szóló szétpergett történetek” motívumvilágától.

A következő részekben megváltozik a tematika, a párkapcsolatok és az ezekhez kapcsolódó két akarat feszültsége, a zaklatottan lírai, alanyibb hangvételű megszólalásmód kerül előtérbe. Érdekesen váltakoznak a hosszú és a pár soros versek is, és velük együtt sajnos olykor a színvonal is. Nehezen nevezhető költészetnek, még csak elmés mondásnak sem a  Holnapi feledékenység, amely különös módon a következő ciklus befejezése: „Azt súgtad, én ismerlek a legjobban. / Nem tudom, megbántad-e már.” Hasonlóan jellegtelen az Úgy volt, hogy nem volt úgy: „Elmakacskodni a boldogságot. / Ez is egy lehetséges befejezés”.  Nem jobb a helyzet Az ismeretlen érzés, A süllyedő szó, Szükség és kényszer és a Fenyegetés című versekben sem. Kár volt ilyen szövegekkel rontani az egyébként igen erős kötetet.

Valamivel sikerültebb a Sírbolt a kar vagy Az ijesztő sokaság, azonban a rövid vers, úgy tűnik, nem Áfra János műfaja. Ezekben a szösszenetekben szinte semmi nem jön át tehetségéből, amely fiatal kora ellenére komoly megbecsülést biztosít számára. Nem zárható ki, hogy zsengéit igyekezett becsempészni a kötetbe, és ilyenkor saját háza táján a legjobb szerkesztő is tévedhet.

A fentiekhez képest egészen más a Két akarat túlnyomó része, a párkapcsolatok dinamikáit, esendőségeit lekövető, magas feszítettségű monologizálás, amelynek Áfra mestere. A szeretet-gyűlölet, teljesség-hiány élményvilág sűrített potenciáljait felhasználó, nézőpontokat ügyesen variáló költészettechnikai megoldások között gyakran meglepően lírai olvasatokat kapunk. A szerelmi együttlétet leíró költeményt Áfra például így fejezi be:

„egy óráig tart az egység,

de amikor kinyitom az ablakot,

még együtt mozog a függöny

a közeli fák ágaival, mintha

most is szabadok volnánk.”

(Föld, víz, levegő)

A belső hang személytelen reflexiói átformálják a külvilág megszokott képzeteit, a kapcsolatban szereplő partnert, az akarati irányulásokat: „lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe”. (Ami visszafordít) A megszólaló sokszor kegyetlen játékokat művel, mechanikus kényszerűséggel jegyzetel, láttamoz szeretett nőt, halált, mániákat: „...azt kívánom, hogy te lökd koporsómra / az első maroknyi földet” (Már élve felejthető vagyok)

A Kétfajta szeretet ciklusának elején a négysoros szakaszok befejező és kezdő mondatai ismétlik egymást, és a szöveg telítettsége és belső rímei miatt mintha egy klasszikus szerelmi költeményt olvasnánk: „és hallgatnám melleden át a szíved, / a visító zuhanyrózsát végigszántva. // A visító zuhanyrózsát végigszántva / a pórusokon, félelmet súrolnék le rólad, / vágyat ölelésben dörzsölnék bőröd alá...”  (Kevés leszek) 

Az illusztrált versek remekül illeszkednek a kötet ciklusai közé. Áfra János a Glaukómához képest formailag is újított a Két akaratban, és szándékosan távolságtartó beszédmódja mellett sikerült megteremtenie egy olyan kortárs, többségében párkapcsolati problémákat bemutató, sajátos versnyelvet, amelyben figyelemre méltó költészetet művel, főleg, ha van elég tere a kifejtéshez.

Boldogh Dezső

Áfra János: Két akarat. Pesti Kalligram, 2015.