Tér–idő játék a Bulgakovban
„Unom a téridőt” – vallja Böszörményi Zoltán, mert amitől az ember nem tud megszabadulni, azt könnyen megunja, így kénytelen együtt élni rögeszméivel. A József Attila-díjas költő Lábatlan idő című új verseskötetének kolozsvári bemutatóján a metafizikai fogalmak, a költészet lehetőségei és a filozófia mellett szó volt a meghívott prózai munkásságáról is.
Böszörményi Zoltán Lábatlan idő című kötetének bemutatójára szép számú közönség gyűlt össze október 14-én a kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéház emeletén. A szerzőt Varga Melinda költő, szerkesztő kérdezte új verseskönyvéről s a korábbiakról, valamint prózai műveiről.
Mielőtt belevágtak volna a beszélgetésbe, Varga Melinda felolvasta esszéjét, melyben részletesen bemutatta a hallgatóknak nemcsak a Kalligram Kiadó gondozásában idén megjelent kötetet, hanem Böszörményi Zoltán egész irodalmi munkásságát is. A moderátor számára azért különleges Böszörményi költészete, mert nem csupán esztétikailag kidolgozott, de számos maradandó sora is van, amelyek sokáig visszhangzanak az olvasóban, befészkelnek a fülbe, majd ráégnek a tudat merevlemezére. Hiteles versek, mivel képesek az olvasót alakítani, gondolatait továbbpörgetni, elemelni a valóságtól, ellentétben a hiteltelen költeményekkel, melyek csupán formai bravúrok, üres játékok, pillanatnyilag képesek ugyan hatni, de nem hagynak maradandó nyomokat az olvasóban. Varga Melinda – aki alaposan ismeri Böszörményi korábbi alkotásait is, több régi és új szövegből idézett – kiemelte, hogy e költészetben számos irodalmi és filozófiai utalás lelhető fel, Arisztotelésztől Spinozáig, Thomas Manntól Hamvas Béláig, de ezek nem öncélú gesztusok, nem nehezítik a szövegek megértését, meghagyva azt a szakmabelieknek, hanem a szélesebb olvasóközönség számára is nyitottak.
A bevezetés után Böszörményi olvasott fel, meghazudtolván, hogy a költők nem tudják szépen előadni saját költeményeiket. Majd elkezdődött a beszélgetés, amelynek első kérdése egy korábbi interjú alapján próbálta értelmezni a címadó verset és a kötet többi, az időfogalomra épülő költeményét. Böszörményi szerint az idő az egyik legtermékenyebb, de ugyanakkor az egyik legkegyetlenebb filozófiai kategória: folyton bántja az embert, mégsem tudunk bánni vele. Márpedig ez a visszatérő, fájdalmas gondolat elkeseríti az alkotót, és gyakran túlkapásra készteti. Ennek ellenére van valami jó abban, amikor az ember ugrál az időben, próbál benne előre- és visszalapozni.
Az időről való gondolkodáshoz kapcsolódva szóba került a filozófia, mely Böszörményi számára mentőöv a versekben – eredetileg azért szerzett filozófiából egyetemi oklevelet, mert szeretett volna valami olyat tanulni, ami közel áll a tudományokhoz. A költő szerint a filozófia és a vers egyaránt logikai konstrukció, gondolatsor, amelynek a végén egy konklúzió áll.
Majd azzal a kijelentéssel lepte meg hallgatóit Böszörményi, hogy paradox módon utál verseit írni – persze ez nem szó szerint értendő, csupán arra utalt, hogy a versírás mindig küzdelem. Küzdelem a katarzisért, amelyet át kell élnie a szerzőnek a következő pillanat boldogságérzetéért. A versírás – emelte ki Böszörményi – nem laboratóriumi kísérlet, amely bármikor megismételhető, saját törvények alakítják. S a késztetés nem feltétlenül akkor tör rá a költőre, amikor lehetősége van írni. Mint bevallotta, előszeretettel kutat a gondolatok ingóságai közt, mert az ott talált dolgok megnyugvást jelentenek, de ugyanakkor kételyt is ébresztenek benne, márpedig a filozófia alapja a kétkedés.
Az esten arról is szó esett, milyen költészeti hagyományok köszönnek vissza a Lábatlan időben, egyáltalán a Böszörmény-líra egészében. A meghívott vállalja elődeit, s legfontosabb referenciaként Lászlóffy Aladárt emelte ki, aki mentora és jóbarátja volt, még amikor a Napsugárt szerkesztette. Fel is idézett egy történetet, amelyben Lászlóffy Aladár azt mondja a költészet lényegéről, hogy „a világot megváltoztatni nem tudjuk, de hozzátenni mindig lehet.” A klasszikus magyar lírikusok közül Ady Endre és József Attila hatása meghatározó Böszörményi számára, az És mindenütt a pénz című verse – amelyet fel is olvasott – asszociációkat villant fel a Harc a Nagyúrral című Ady-költeményre.
Ezután a Szerelem Velencében című költemény hangzott el, mely nem csupán áthallás Thomas Mann regényére (Halál Velencében), a versben konkrét idézetek találhatók a német író naplójából. A Mágikus recept című költeménye és Hamvas életműve kapcsán Böszörményi elmondta: meglehetősen bosszantja, hogy a kommunizmus idején azok a fiatal írók, akik hozzáférhettek az indexen levő filozófus műveihez, könnyűszerrel „kölcsönözhettek” tőle, sajátjukként tüntetve fel gondolatait. Hangsúlyozta, hogy véleménye szerint Hamvas Béla munkássága meghatározta a 20. második felének magyar irodalmát.
Majd az Egy másik én énekel című versét olvasta fel, amelyet Hesse Pusztai farkas című regénye ihletett, s ennek nyomán a költői egyéniségre terelődött a szó. Böszörményi szerint a vers önmagunkkal való szembenézés, amely lehet komoly vagy játékos. És ha már szembenézés, akkor előkerültek a Majorana-versek is, melyekben Böszörményi az olasz atomfizikus bőrébe bújik. A Lábatlan időben nem „találkozhatunk” vele, de korábbi köteteiből jól ismerheti az olvasó. „Majorana én vagyok” – foglalta össze Böszörményi tömören, majd kifejtette: a költői alakmásra azért van szükség, mert az ember szeret elbújni önmaga elől, hajlamos bizonyos dolgokat, amelyeket nincs bátorsága kimondani, egy alteregó szájába adni.
Írói tevékenységéről elmondta, hogy prózai mű befejezése után mindig ürességérzet fogja el. Három regényt írt – Regál, Az éj puha teste, Vanda örök –, és az a közös bennük, hogy egyikben sincs pontosan körülhatárolva az idő és a hely, sőt, a szereplőknek sincs családneve. Az éj puha testét egyébként ugyancsak a Bulgakov emeleti termében mutatták be évekkel ezelőtt – emlékezett vissza a meghívott. Hangsúlyozta, hogy íróként számára a legfontosabb a történet. Véleménye szerint a próza, akárcsak a színház, azért van, hogy az olvasó, illetve a néző élvezze, kikapcsolódjék.
Megtudhattuk azt is, hogy annakidején felvételizett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre – ebből novellája is született, amely a Halálos bűn című kötetében olvasható –, de egyáltalán nem bánja, hogy nem sikerült bejutnia. Az est záró kérdésére, hogy el tudná-e képzelni valamely művét színpadi adaptációban, Böszörményi Zoltán azt válaszolta, hogy szerinte mindent színpadra lehet vinni, csak szükség van arra a személyre, aki képes megtalálni az adott műben a színpadi elemeket, felismerni annak adaptációs lehetőségeit.
A beszélgetés befejeztével az érdeklődők dedikáltattak – a könyveket gyorsan elkapkodták a fiatal olvasók.
Szöveg: André Ferenc
Fotók: Szalma Réka
