Kováts Judit: Elszakítva

Kováts Judit

Elszakítva

„Előd tabu, a nevét sem szabad Médi előtt kiejteni! Idegösszeomlást kapott, amikor Berti a halálhírt megtelefonálta neki” – kötötte még otthon, Nádasdon Zsuzsa lelkére anyja. Külsőre azonban Médi nénin az idegösszeomlásnak a nyoma sem látszik, bár tény, hogy az égvilágon semmi, még egy árva fotó sem akad a lakásban, ami Elődre vagy Berti bácsira emlékeztetne. Bár az is lehet, hogy óvatosságból tüntette el őket, hiszen egy ludovikás egyenruhában feszítő fiatalember és egy vezérkari ezredes fotója még Médi nénit se igen mentette volna meg az oroszoktól. „Bertinek, amikor hazajön, itt kell találnia engem!” – ez volt az egyetlen, amit a megérkezésükkor mondott, és a fájdalmára utalt, de azzal, hogy most már itt lesztek nekem ti is, gyorsan témát váltott.

Igaz, András és Anna vasárnaponként szokott csak jönni, de olyankor az asztalt körbeülve már majdnem olyanok, mint egy igazi család. A hétvégék mindig jók, de akkor a legjobbak, amikor Zöldhalom-pusztáról szeretetcsomag érkezik, s Miki bácsi jóvoltából a piros csíkos vászonzsák megtelik finomliszttel, mert olyankor dampfnudli készül, s akár még barátot vagy barátnőt is lehet hívni. Médi néni fiúkkal, lányokkal egyformán szót ért, mindenkit tüchtignek talál, ha pedig akad egy felvidéki ismerős az illető családjában, egyenesen elolvad tőle.

A Fasori gimnáziumban tanuló Imit a szintén odajáró árvaházi fiúk révén Anna fedezte fel, s amikor kiderült, hogy nagyanyja Wildner, elcipelte a soron következő dampfnudli-partira. Imi apja Zsófi néni fia a második házasságból – így mutatta be, amire Médi néni rögtön izgalomba jött, és elkezdte neki meg Andrásnak magyarázni, hogy Zsófi apátok unokatestvére, egyúttal Anna apjának másodunokatestvér-nagynénje, úgyhogy Imi nektek másodunokatestvéretek, Annának ellenben harmadunokatestvér-unokaöccse, vagy valami ilyesmi, legyintett, miután a felvillanyozódást követően reménytelenül belegabalyodott a rokonság bogozásába.

Probstner Zsófi szépségéről, amelyet első férje, a festő, a lilaruhás képen megörökített, legendák keringenek a családban, de ő sem a képet, sem magát Zsófit soha nem látta, és amikor Imi Médi néni érdeklődésére azt mondta, hogy a nagymama itt, Pesten a művészotthonban él, jó egészségnek örvend, és igen, már elmúlt kilencven éves, kiszaladt a száján, hogy olyan lehet, mint egy múmia. Médi néni soha nem nézett rá olyan csúnyán, mint akkor, de hál’ Istennek Iminek öt lánytestvére van, s azzal, hogy elkezdte sorolni őket, kimentette szorult helyzetéből.

Imi olyan udvarias, akár egy lord, de a maga módján azért belevaló gyerek. Rengeteg viccet tud, egy csomót ő maga talál ki. A nudlievő versenyben a győzelem érdekében direkt olyanokat mondott, amik elveszik az étvágyat, de bennük emberére akadt, csótányok, patkányok és csúszó-mászók meg se kottyantak nekik, a hulla gyomrából mákos metéltet ebédelő boncorvosnál azonban Anna sápadtan állt fel az asztaltól, és András – azzal, hogy Médi néni szerencsére kiment, és nem hallja ezt a sok ocsmányságot – követte. Az ő gyomra is háborgott, de erős akarattal mindent le lehet győzni, és nem mozdult, amíg Imi be nem kanalazta a tálból a maradékot, s győzelmével eltelve, huncut mosollyal szája sarkában, elégedetten hátra nem dőlt. A vicceivel vagy azok ellenére is tetszik neki a fiú, sajnos azonban az nem akar róla tudomást venni, Annát bűvöli a szemével. De nem ért a lányokhoz, mert gilisztákkal és hernyókkal senkinek nem lehet imponálni, s különben is látszik, hogy Annának András a mindene. És fordítva, András szándékosan lép és fordul úgy, hogy megérinthesse Annát, aki olyankor mindig elpirul.

Amikor Anna az örményektől ingyenjegyet kapott, és elmentek az Operába, András a villogó feketeszemű Aramot majdnem megverte. Fogalma sincs, min szólalkoztak össze, csak arra lett figyelmes, hogy lökdösik egymást, Anna meg közéjük áll, és azt mondja, hogy „soha többé nem megyek veletek sehová”, amivel sikerült leszerelnie őket, de utána jeges hallgatásba burkolózva mentek végig az Andrássy úton,s amikor Annától elváltak, Andrást hiába faggatta, csak annyit mondott, hogy Médi néninek erről egy szót sem. Bosszús volt rá, amiért nem avatta be, de eszébe sem jutott árulkodni, különben is András jó testvér, és Anna is majdnem olyan, mintha a nővére lenne, s ő boldog, amikor magukkal viszik a jégpályára, a cirkuszba, a délutáni előadásra, vagy ha semmi pénzük sincs, akkor a Városligetbe, ahol repül az idő, mert mindig akad valamilyen látványosság. Az Orczy-kertben vagy az Angol-parkban is szeret velük bolyongani, és szeret a Ferenciek terén meg a Váci utcában kirakatokat nézegetni. Nagyritkán felülnek a földalattira vagy a villamosra is, de legtöbbször gyalogolnak. Órákon át, de nem baj, mert minden fáradtságot megér, amikor hétfőn reggel kivághatja a lányoknak, hogy a jégpályán, az Operában vagy éppen a Hármashatárhegyen volt a műegyetemistákkal, mert ha úgy tesznek is, mintha nem érdekelné őket, tapintható az irigységük, s bármennyire restelli a kérkedést, nem állja meg, hogy mellesleg ne biggyessze még hozzá, hogy beültették egy Vöcsökbe is, ami egy igazi vitorlázó repülő. Azt már nem mondja, hogy csak a hangárban ülhetett bele a Vöcsökbe András tankörtársának köszönhetően, aki vitorlázó, és azt sem mondja, hogy valószínűleg először és utoljára járt fönn a hegyen.

Pedig Médi nénihez hasonlóan neki is úgy megizmosodott a lába a mindennapi gyaloglástól, hogy fölfelé is igazán jól bírta, és Nándi feleslegesen ültette föl a biciklire, és Andrásnak sem kellett volna atyáskodnia, amikor kiadta a jelszót Annának, hogy gólya viszi a fiát, de még tiltakozni sem érkezett, kezüket egymásba fonva fölkapták, és már vitték is. Közben nevettek, és ő visszanevetett rájuk, és arra, hogy nem nehéz-e, legyintve válaszolták, hogy a hátizsák nehezebb nála, és ez a hegy a Risynek, a Krivánnak, vagy a Karbunkulusnak a hóna alá beférne, mégis, egy idő után már nem volt olyan kényelmes a karjukon ülni, és a gyalogút is elkeskenyedett, úgyhogy gondolt egyet, és leugrott. András leszidta a hirtelenségért, mert kis híján orra esett, de fönt a hegyen olyan szép volt minden, hogy hamar megbékélt. Alattuk a város liliputivá zsugorodott, a Duna akkora volt, mint a lányok hajfonatában a szalag, a gyufaskatulyányi házak között cérnaszál vékonyságú vonalak vágtak rendet, a romokból semmi nem látszott, s a távolból épnek tűnt egész Budapest.

Kicsit elfáradt a nap végére, de más baja nem volt, otthon Médi néni mégis félrevonta Andrást, és suttogva, hogy ő ne hallja, azt mondta, hogy máskor nem engedi el velük ekkora túrákra. Médi néni azonban nem tud suttogni, és neki jó a füle, így minden szót hallott, de Médi néni szava szentírás, ezért felesleges lett volna magyarázkodni, hogy egyáltalán nem érzi  rosszul magát, s különben is, ő sosem érzi rosszul magát, de olyan jó  semmit sem csinálni, csak feküdni összekucorodva, és addig bámulni mereven a tapéta virágait s indáit, amíg homályos halmazzá változnak, s a faltól elválva lebegni nem kezdenek.

„Szeretek itt lenni, Médi néninél igazán jó sorom van, és az iskolában is jó jegyeket szereztem eddig. Az Operaház maga a csoda, Andrásék elvittek engem is, a Hamupipőkét láttuk a firenzeiek előadásában, olyan jó lenne táncosnőnek lenni” – írta Nádasdra a Médi néni által megkezdett szokásos heti levélben, de szerencsére időben észbe kapott, hogy ha túlontúl lelkesedik, meg találnak sértődni otthon, és lehet, hogy honvágyat illene érezni, ezért odabiggyesztette még azt is, hogy alig várja a szünidőt és a találkozást.

Nem arról van szó, hogy nem vágyja látni apját, anyját és a nagyanyját, de a trágyaszagot utálja, Bogumiltól fél, s nem akar többé anyjával házról-házra járva kuncsorogni, hogy „köszönetet mondunk, amiért meg tetszettek őrizni a komódunkat, asztalunkat, darálónkat vagy édesapa kabátját, de most már nekünk is szükségünk lenne rá, s hálásak lennénk, ha vissza tetszenének adni”.

A kúriának kiszedték az összes ablakát és ajtaját, az ő fehér szobájának közepén az oroszok és az utánuk beköltözők tüzet raktak, s a falak olyan kormosak, mintha gránátot robbantottak volna benne. Már bánta, hogy titokban beosont, mert ő nem egy fakír, mint nagymama, aki kiül a majori lakás ajtaja elé, s onnan néz a dombtetőre, rossz időben meg az ablakból bámulja az egyre fogyatkozó falakat. Vele ellentétben ő még az utcára sem szeret kimenni, hiszen sosem tudni, mikor bukkan föl valaki, aki rugdosni kezdi, mint a két fiú akkor reggel, iskolába menet.

Nádasddal ellentétben Budapest még a Dunába robbantott hidakkal is izgalmas nagyváros, Kassa tízszer beleférne, a Duna sokszorosa a Hernádnak, és az Opera, a színház és a Hármashatárhegy a műrepülőkkel csupa olyan dolog, amikben, ha otthon marad, soha nem lehet része. András és Anna révén egyetemisták és nagy gimnazisták között forog, akik nem nézik ki maguk közül, különben is, itt senki nem ismeri a Wildnereket.     

Azon a júniusi délutánon Médi néni kezében a Magyar Nemzettel várta haza az iskolából, de le sem érkezett cihelődni, máris visszaküldte a Németvölgyi úti újságoshoz még egy Új Magyarországért is, mondván, hogy amit abban írnak, azt el lehet hinni. A Littmann professzorról szóló cikk volt az, amely reggel óta izgalomban tartotta, s amelyet egymás után kétszer felolvasott neki is.

Médi néni felnőttnek tekinti őt, s a felolvasás végére érve, pillantását merően rászegezve azt kérdezte, hogy „Mit szósz hozzá?”, semmitmondó hümmögése után pedig, hogy „Te mit szeretnél?”, amire hirtelenében azt válaszolta, hogy neki mindegy, de rögtön meg is bánta, mert azért mégis jó lenne, ha nem kékülne, lilulna semmije, s otthon anyja nem nyaggatná folyton a hogy érzed magaddal, és egy tüsszentés miatt nem rohanna orvosért. A hiányzó eret nem lehet pótolni, mondta Pozsonyban a híres szívspecialista, akihez ötéves korában, Jónap doktor diagnózisa után elvitték, de anyja ebbe soha nem fog belenyugodni.

Amikor a Szurdok oldalában elváltak, és megindultságát leplezve apja tréfásan azt találta mondani, hogy Beneš akárhányadik dekrétumának köszönheted, hogy anyád ennyi időre elengedett maga mellől, nem járt messze az igazságtól, mert ha nem vonják meg a magyaroktól a betegbiztosítást és a kórházi kezelést, anyja nem törődött volna azzal, hogy megfosztották őket az állampolgárságtól, és az sem érdekelte volna, ha a szlovák iskolákban hottentotta nyelven folyik az oktatás. Amikor azonban kihirdették azt a dekrétumot, aminek elfelejtette a számát, mert annyi van belőlük, hogy azokat még apja sem képes megjegyezni, kétségbeesve suttogta este az ágyban, hogy se kórház, se szanatórium, se magánorvos, mégis mi lesz, ha történik vele valami? Aztán meg azt emlegette, amikor hazaszökött a kórházból a tífuszos osztályról, és Jónap doktor annak ellenére, hogy akkor jött haza Auschwitzból, és nem praktizált, mert a rendelőjét elfoglalta valami szlovák orvos, mindennap meglátogatta a Mészáros utcában, és sikeresen kikezelte. Ő volt az utolsó orvos Szlovákiában, aki nem törődött azzal, hogy valaki zsidó vagy keresztény, szlovák vagy magyar, csak gyógyított, de Jónap doktor meghalt, és már nincs kihez fordulni. Specialistához nemhogy Pozsonyba, sehová sem mehetnek, mert a magyar orvosokat elbocsátották, a szlovákok meg féltik az állásukat, vagy olyan kivagyiak, hogy szóba sem állnak velük.

Nem szándékosan hallgatózott, de a majori lakásban nem lehetett nem meghallani azt is, amit egymás között suttogva beszéltek. „Higgyen a két szemének, a gyerek jól van, és erős”, dörmögte apja, s az ostrom alatt a hónapos pinceéletet emlegette, amely nem ártott meg neki, utána meg azokat a heteket, amikor egyikük kórházban, másikuk börtönben volt, s Andrással magukra maradtak, de ő tízéves létére férfiként állta meg a helyét, amire büszkén húzta ki magát a sötétben. Végül, nagy nehezen, anyja is megnyugodott, amit abból lehetett tudni, hogy azt mondta, Médinél valóban jó kezekben lesz.

Az újságcikk, amely szerint Littmann professzor a Szent János Kórházban világszenzációnak számító érátültetéseket hajt végre, Médi nénit olyan izgalomba hozta, hogy sürgönyzött Miki bácsinak, amint tud, jöjjön Pestre, mert fontos ügyben beszélnie kell vele. Miki bácsi barátai a Zöldhalom-pusztára költözéssel megfogyatkoztak ugyan, de azért vannak még összeköttetései a minisztériumban, és ismerősei is akadnak, akiket sorra végigjárt, s rátalált Eisert doktorra, aki természetesen felvidéki, a háború előtt Késmárkon volt sebészorvos, utána azonban kórházról-kórházra lökdösték, és műteni sem engedték, pedig angol szakirodalmat olvasott, és úttörő eljárásokat alkalmazott. Amikor teljesen ellehetetlenült, és magyarként sehol sem kapott állást, átszökött a zöldhatáron, s most itt van, és Littmann professzorral ismerik egymást, és szívesen beajánlja neki a gyereket – sorolta Miki bácsi Médi néninek, akivel madarat lehetett volna fogatni.

Megállapodás szerint Médi néni hetente ír levelet Nádasdra, amihez ő is hozzábiggyeszti a maga pár sorát, most azonban egy hosszú, sokoldalas beszámoló születik, a biztonság kedvéért két példányban, az egyik 90 filléres bélyeggel postán megy, a másikat az újságcikkel együtt ő viszi személyesen. Már csak három nap van hátra addig, szombaton bizonyítványosztás, másnap indulás. Direkt vasárnap, mert András szerint a vasárnap a határőröknek is vasárnap, kevesebbet járőröznek, és nem annyira éberek, úgyhogy ez a legideálisabb a szökésre. „Ideális, ideális” – ismételgeti magában, mert tetszik neki az éneklős, nevetős szó, közben bólogat Médi néninek, Andrásnak és Annának, akik biztosak benne, hogy problémamentes, sima útjuk lesz. Hetek óta csak erről beszélnek, és ahogy fogy az idő, úgy növekszik az izgalmuk. Ő velük izgul, mert alig várja, hogy a Domáska oldalából meglássa a falut és – akkor is, ha már nem az övék és csak nézni szabad – a dombon a házat, hogy Kara farkcsóválva szaladjon elé, apja fölkapja, anyja pedig puha csókot nyomjon az arcára, ugyanakkor zavarban is érzi magát, mert Médi néni egyre szomorúbb, s ha nem mond semmit is, tudja, hogy miatta az. 

Médi néni sztreptomicint küld anyjának, mert otthon nincs orvos, aki felírná, hiszen antibiotikumból hiány van, és azon túl, hogy nekik nincs biztosításuk és orvosi ellátásuk, rendelet van arról is, hogy csak szlovák állampolgárok részesedhetnek belőle. A feketepiacon be lehet ugyan szerezni, de aranyáron, és nekik otthon nincs már mit eladni. A sztreptomicinre anyjának nagy szüksége van, mert a köhögési rohamok, amelyek eleinte még ritkák voltak, egyre sűrűsödnek, és a háta is fáj, csak nehogy tbc legyen belőle – írta Médi néninek legutóbbi levelében.

A biztonság kedvéért András a gyógyszert őrá bízza, mondván, ha netalán elkapják őket, egy gyerekkel a határőrök elnézőbbek. Egy kicsit mérges a legyerekezésért, de a megbízatásra büszke, s némi gondolkodás után a szürke alumíniumdobozt pulóvere ujjába, a hátizsák mélyére rejti. A sztreptomicin, a Littmann professzorról szóló újságcikk és Médi néni levele mellett lapul még valami a hátizsákban: újságpapírba csomagolt ajándék apjának, amiről hiába faggatja András, semmit nem árul el. 

Tanév végén összeállnak mind a Kassa, Terebes, Rozsnyó, Eperjes, Igló környéki diákok, úgy szöknek hazafelé. Zömében középiskolások, de akad közöttük jó pár egyetemista és olyan kisiskolás is, mint ő. Pestről egy tucatnyian indulnak, de Miskolcon fölszállnak hozzájuk még egyszer annyian. Rangidősként András a kalauz, de kisebbek, nagyobbak egyetértenek vele, hogy biztonságosabb Újhely, mint Hidas felé szökni, mert az kisebb határátkelő, következésképp kevesebb a határőr is. – A magyaroktól nem kell tartanunk, ha elfognak, mondanak egy hegyi beszédet, és elengednek, a szlovákok ellenben bevisznek a laktanyába – tart egy kis eligazítást András a vonaton. – Aki nincs tizennyolc éves, az semmitől ne féljen, mert úgysem tudnak vele mit csinálni, mindenki más, ha huszadszor kérdezik, akkor is azt válaszolja, hogy rokonlátogatóba szökött. Akinek nincs itt senkije, találjon ki magának egy újhelyi nagymamát vagy nagybácsit!

Ezzel jól elszórakoznak egy darabig: ő Médi nénit rögvest elköltözteti Pestről, és megteszi nagymamának, amire András vigyorogva bólogat, Anna pedig Miki bácsit rakja arrébb párszáz kilométerrel, mondván, hogy a Hegyalján biztosan tetszene neki, mert sokkal jobb szőlőt termelhet és bort csinálhat, mint a pusztai homokon.

Budapestről a vonat bő öt óra alatt teszi meg az utat, s éppen delet harangoznak, amikor becsühög velük az állomásra. Az állomás épületéből kilépve Andrással az élen végiggyalogolnak a hosszú főutcán, majd a városból kiérve Széphalom felé veszik az irányt. Az országút és a Ronyva közötti sávban, szénaboglyák és bokrok takarásában jó két kilométert osonnak, majd a patak éles kanyarulatában átvágnak a szlovák oldalra, s félórányi gyaloglás után szerencsésen megérkeznek Csörgőre, azaz Čerhovba, ahol fölszállnak a kassai vonatra.

Minden simán megy, sehol nem keltenek feltűnést. András számítása a szökés helyszínét és időpontját illetően prímán bevált: a szlovák határőröket, ha pásztázták is távcsövükkel a határsávot, vagy nem érdekelte befelé szökő csapatuk, vagy összetévesztették őket az éppen szénát gyűjtő parasztokkal.

Már szürkül, amikor megérkeznek Nádasdra, de ő nem érez fáradtságot, anyja karjából az apjáéba szalad, majd a sztreptomicin után büszkén veszi elő a zsebpénzéből összespórolt ajándékot. Apja elképedését és döbbenetét látva azonban, ami kiül az arcára és ott van a hangjában is, ahogy ő hangosan olvassa, hogy Rákosi Mátyás összes művei, fordul egyet vele a világ, de már nem lehet visszavarázsolni a hátizsákba a piros vászonkötésű, aranybetűs könyvet, és mentegetni sem mentegetheti magát azzal, hogy tótnak csúfolták, és azt mondták rá, hogy azért köszön mindenkinek, mert nem tudja, ki az apja. Nem mondhatja, hogy amikor zakatolni hívták a templom elé, majd a temetőbe gyertyát gyűjteni a november 7-i fáklyához, mennyire boldog volt, amiért nem egy Tótországból jött idegen többé, s miközben szorgalmasan szedegette a sírokról a gyertyát, a halottak eszébe sem jutottak, gyalázatosnak és szentségtelennek pedig végképp nem érezte magát, egyedül a fáklyák jártak a fejében, hogy nagynak kell lenniük, és sokáig kell világítaniuk. Nem mondhatja el, mennyire felszabadító, jó érzés volt, amikor megszűnt kakukktojásnak lenni, mert az a közösség, amelyhez annyira vágyott tartozni, apja szemében csordává silányult. Nem mondhat semmit, mert ami Budapesten, a mackós iskolában olyan természetes volt, az az istálló mellett, a málló falú szobában az ellenkezőjére fordult, és itt már ő is úgy érzi, hogy Rákosira tényleg nincs mentség. Szorult helyzetéből anyja segíti ki, aki az első döbbenet után összecsapja a kezét, és nevetve azt mondja, hogy „Mekkora kommunistát csináltak ebből a gyerekből!”, aztán csak kacag és kacag, és mindaddig nem bírja abbahagyni, amíg kacagása köhögési rohamba nem fullad.

Fotó: Fortepan