Hatszáz oldalas szoba

Isten, szerelem, emberi kötődés, magyarság, árulás, igazság, szabadság, méltányosság, létbe zártság – ezek a legfontosabb fogalmai Bartis Attila új, A vége című regényének. Pécsi Györgyi értékelte a könyvet.

Eldöntöttem: abban a pillanatban, amikor azt érzem, hogy számomra nem érdekes a könyv, nem keresgélem a máris kultuszgyanús lelkesültség igazolását, egyszerűen leteszem a regényt, a recenziót pedig írja meg más. Végigolvastam, ha nem is egy huzamban, de pár nap alatt. Jó könyv. Sőt sokkal több annál. Bartis Attila ismét nagyot dobott.

Hatszáz oldalas kamararegény. Vagy naplóregény. Mindössze néhány szereplő, minimalista történet, érdemben jószerivel egyetlen helyszín, az elbeszélő, Szabad András szobája. Alig valami szüremlik be a világból, jóllehet a kor nagyon benne van, ötvenhattól a rendszerváltásig. Az első rész, az Apám könyve a hatvanas éveké. A második, Éva könyve jobbára a hetveneseké, kevésbé a nyolcvanasoké. Az egész fölött, mögött pedig a már nem élő, de állandóan jelen lévő, felmagasztalt Anya – illetve az ő családjára való emlékezete révén ott húzódik az egész 20. század.

A regényben nem sok minden történik, de mindig vagy inkább folyton történik valami. Ám nem egyetlen nagy sztorival van dolgunk. Időnként mintha az élőbeszéd imitációjával találkoznánk – „nem ezt akartam mondani” –, máskor vallomás, magánnapló, néhány soros, esetleg pár oldalas följegyzés, visszatérő emlékezés és az álmok rögzítései váltják egymást.

Számomra nincs riasztóbb, mint a sűrű, tömör szöveg, a többszörösen alárendelt mondatokból álló hosszúpróza. A vége előzékeny, olvasóbarát könyv, címekkel ellátott szöveg-fragmentumokból, mikro-eseményekből, mikro-reflexiókból áll, ezekből képződik meg a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek (Magyarországa) Szabad Andás számára, az olvasó előtt pedig a némiképp deviáns elbeszélő-főhős karaktere.

A naplóíró Szabad András fotográfus 52 évesen visszatekint az életére, és könyörtelen vagy mániákus pontossággal megpróbálja rögzíteni azt, amit, ahogyan – a jelenben, az emlékezés által a múltban, és néha a majd megtörténőben – megél.

Polgárias vidéki városból, Mélyvárból az Anya halála után apjával Budapestre költözik a gimnazista fiú. Az anya akkor hal meg, amikor az apa ötvenhatos börtönbüntetéséből szabadul. Előbb az anya a valóságos, aztán az apa, egymás negatívjai. Az anya abszolút érték és mérték, mindig és mindenütt jelen van a fiú – és a felnőtt férfi – életében. („A te anyád már több mint húsz éve nem él. És még mindig abba szól bele, amibe akar.”) Az apának a fizikai jelenléte is zavart okoz, egy lakásban, de külön szobában él fiával, s mint az udvarias társbérlők, kölcsönös feszengésben, egymás kerülgetésében. Az apa halála után – a könyv második része – Szabad András élete egyetlen igazi, nem kevésbé zaklatott és takargatott családi hátterű szerelme, Éva is ide, az apa és az anya emlékével fulladásig belakott lakásba költözik, innen menekül el Amerikába, hogy egyengesse András nemzetközi fotós karrierjét. Mellettük a Kornélnak nevezett barát és az öreg fényképész mester bír teljes, megerősítő értékkel András életében.

Noli me tangere! – mondhatná a narrátor, a naplóíró Szabad András. Lehetőleg nem érintkezni az úgynevezett valósággal, élettel, világgal. A jelenléthez elég az a néhány ember, akikhez viszont a személyiség teljes érzelmi és intellektuális intenzitásával ragaszkodik. A szociálpszichológus talán ingerszegény környezetet mondana, az elbeszélő alig találkozik emberekkel, nincs társasági élete, szocializációs hálója, olyan, mint egy örök albérlő vagy száműzött egy idegen nyelvű nagyvárosban. Nincs miért kimozdulni, részt venni, része lenni valaminek, éppoly magányos, mint Gagarin vagy Lajka kutya a világűrben.

Lélektani, önismereti, nevelődési, mikrorealista karakterregénynek is mondhatjuk A végét, és még sok másnak is. Szabad András személyes – tulajdonképpen banálisnak mondható – életének történései azért lebilincselően és sodróan izgalmasak, és telnek meg vibráló feszültséggel, mert elképesztően erős és koncentrált a főhős jelenléte – sűrített levegőt teremt maga körül az élet minden pillanatában. A kívülálló (az Apa barátai, Éva társasága) magának való, különc, tüskés vadócnak ismeri, érzéketlennek, kíméletlennek, részvéttelennek. („Apám úgy fog megdögleni, mint egy kutya. Nyüszítve a fájdalomtól. Én meg majd ott állok, és hallgatom, és nem tehetek semmit. De mindezek ellenére nem fogom fellógatni magam. Szeretem a napot” – mondja rákbeteg, haldokló apjáról.) Belső világa azonban szuverén, zárt univerzum, ahol mindennek és mindenkinek pontos helye van, vagy helye kell, hogy legyen – az abszolútum igényével. Mert Szabad András – ebben rejlik különcsége, devianciája – nem egyik vagy másik esemény, dolog, személy fölött nem tud napirendre térni, hanem egyáltalán. Mint a „megakadt” lemezjátszó tér vissza emlékeiből, sejlik fel előtte mániákusan például a vészkorszak, nagybátyjának és zsidó feleségének brutális meggyilkolása. Mindez nem önkínzásként jelenik meg, hanem saját tapasztalatként (noha kicsi gyermek volt, nem emlékezhetne rá). Ezért nemcsak fölismeri a pesti nyomorúságos bérházban bezárkózott, hegedülő cigányfiú sorsában a kiszolgáltatott páriaéletet, de meg is próbálja önmagával kísérletezve újraélni azt.

 „Megakad”, ha olyasmivel érintkezik, ami nem azonos önmagával, márpedig ezt alig lehet elmondani valamiről. „Meghasonlott ország”, vonja le a következtetést, meghasonlott férfiakkal, nőkkel, meghasonlott emberi kapcsolatokkal, s tulajdonképpen ezért zárja ki (vagy be) magát a szűk privát szférába a könyv egyébként is erőteljesebb első részében. Ezért menekül mindegyre az egyetlen fix vonatkoztatási ponthoz, a szeretetet, derűt, életörömöt sugárzó Anyához („Anyám azt mondta, aki nem tud semminek örülni, az megkeseredett. Az veszélyes. Valaki mindig van.”). Ezeket a fogódzókat keresi és találja majd meg szerelmekben, barátban, mesterben. Szabad András folyamatosan arra tesz kísérletet, hogy ezt az általa jobbára elutasított világot értelmezze, és érzelmileg, racionálisan, intellektuálisan egybe lássa.

Az emberi kötődések föltérképezése mellett a regény másik fő vonulata Andrásnak a fényképezéshez való viszonya. A látás, a technikai tudás tanulási folyamata is hangsúlyos a könyvben, de számára nem a (fotó)művészet a tét, hanem az abszolút megragadása. „Hogy azon múlik, meglátom-e valaha egyben az egészet. Miközben csakis úgy lehet egyben látni az egészet, ha külön-külön a legapróbb részletekig lát az ember mindent. […]  Ahhoz, hogy ne a vaksors készítse a képeim, úgy kellene látnom egyben az egészet, ahogy ember nem láthat soha.”

A főhős folyamatosan a következő fogalmakhoz kapcsolódó alapkérdéseket teszi fel: Isten, szerelem, emberi kötődés, magyarság, árulás, igazság, szabadság, méltányosság, létbe zártság. A válaszért mindig rendszerezi és újrarendezi személyes, belső univerzumát (újraértelmezi emlékeit, kapcsolatait, saját műveinek olvasatait), de végső válasz nincs, csak a benne lévő hiányérzet növekszik, és személyes magánya súlyosbodik.

András számára értelmezhetetlen a konvencionális művészség, hazai és nemzetközi sikere csúcsán paradox, fordított „meztelen a király” kiállítást rendez: a megnyitóra sereglett fontos közönség szeme láttára tűnnek semmibe a fixálatlan képek: „Tulajdonképpen én is csak ekkor láttam először a képeket. Nem éreztem semmit. Csupán vegytanilag tudott megtörténni, aminek történnie kellett volna, meg persze optikailag. Csakhogy legbelül se a vegytan, se az optika nem nagyon számít. Ahogy senki nem marad meg mindörökre attól, hogy lefényképezzük, ugyanúgy nem szűnik meg létezni attól, hogy megsemmisítjük a képeit.”

Szabad András megszenvedett gyötrelmek, keresések és súlyos veszteségek árán pillanatokra megéli és semmibe tűnő fotókban „elmeséli” a tiszta létet. Magát a léthiányt azonban nem szüntetheti meg, de megélhetővé teszi az életet az Anyától örökölt érzékeny tapasztalat. Éva mellett megértette, hogy „az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban. […] Nemcsak Apám kellett ahhoz, hogy Anyám ne legyen magányos, hanem Apám meg én.” A regény zárásában – némiképp romantikus, érzelmes meglepetésként, de poétikailag helyénvalóan, madáchi pillanatban – jelzést ad magáról az András életének tartalmat adó, de már halott Éva leánya, aki az ő lánya is…

A hatvanas években fiatal, felnőtté váló, szuverenitását, azonosságát kereső nemzedék tagjai közül lesznek, akik sorspárhuzamra ismernek a könyvben. A vége nem nemzedéki regény, de érvényes és meggyőző fejezete a kornak. Érdekes bemutatása annak, miként próbáltak fiatalok egy eszmény nélküli, szabadságdeficites és történelemhiányos időszakban, a meghasonlott apák országában rátalálni megalkuvás- és manipulációmentes önmagukra.

Bartis Attila: A vége. Magvető, 2015.

Pécsi Györgyi