Ha beismered, hogy hibáztál, hülyének néznek. Ha nem ismered be, gyűlölnek. Te ugyan nem ismered be, hogy a lehető legrosszabb helyen és pillanatban húztad meg a gázkart a kereszteződésnél, de ez sem itt és most, sem a helyszínen senkit nem érdekel. Még a szabályosan kanyarodó autó sofőrjén sem látszott, hogy mérges volna, inkább csak meglepődött, amikor szabálytalan módon az útjába kerültél, azaz kerültünk.

A fehér Fiat lökhárítója balról pontosan a bokádat kapta el, meglökött, és felborultunk. Az oldaltáskákkal felszerelt, hátizsákokkal megpakolt motor tetemes súlyának nyomását éppen a velünk együtt dőlő táskák fogták fel, de amúgy is másodperceken belül érkezett a segítség, és már talpon is voltunk a motorral együtt. Az autó sofőrjével tanácstalanul néztünk egymásra; ugyan fájlaltad a bokádat, de akkor még nem úgy tűnt, mintha eltört volna. Sokan álltak körülöttünk, megjelent két rendőr, de mintha csak azért jöttek volna oda, mert ismerősöket láttak a csődületben. Gyorsan konstatálták, hogy jól vagyunk, nem történt nagy baj, majd kedélyes beszélgetésbe kezdtek a sofőrrel és a többiekkel. Miután segítettek beindítani az intrudert, némi csomagigazítás után győztesen vetetted át a lábad az ülésen, felkucorodtam mögéd, széles latin mosolyok és barátságos integetések közepette búcsúztattak el minket.  

 

 

– A hülye kurva – morogsz felpolcolt, begipszelt lábbal az ágyon, sóhajtozva nézed a plafont.

Nem magyarázod meg a mondatot, de nem is kell, már néhányszor hallottam, pontosan tudom, hogy a szabályosan haladó Fiat bongyor hajú, ötvenes vezetőjére gondolsz, és azt is tudom, hogy ezzel valójában csak a saját hibázásodat nyalogatod.

– Elsülhetett volna rosszabbul is! Azért milyen lazák!

– Olaszok – legyintesz.

Jó lenne kitalálni, innen hogyan tovább. Törött bokával, fekvőgipszben, Rómától délre.

Orvosok után szaladgálok az osztály folyosóján, bátortalanul kopogok doktor ikszipszilon és egyéb feliratokkal ellátott szobák ajtaján, hogy mondjanak valamit a helyzetedről.

Valakitől kapok ígéretet, hogy majd rád néz délután. Ápolók, ápolónők sietnek jobbra-balra, orvosnak tűnő egyének lépkednek komótosan, fonendoszkóppal a nyakukban, betegek cseverésznek a szegletekben, olaszos pörgés honol nemcsak az utcákon, de a tengerparti kisváros kórházának falai között is.

Talán a férfi-nő (szerintük) elválaszthatatlan mivolta miatt valamiféle magától értetődő természetességgel melletted, a férfi kórteremben ágyaznak meg nekem is, míg a másik oldaladon egy negyvenes pasas fekszik. Cseppet sem zavarja a jelenlétem. Hegyesen ejtett angol szavakkal ecseteli a vele történteket: egy szórakozott lépésnek köszönhetően bicsaklott ki a lába a saját házából kilépve, aminek következtében hanyatt vágódott. Antonio, aki, amikor nem fekszik éppen a hátán hetekig, mozdulatlanul, lassan gyógyuló gerinctöréssel, rendőr. Meghallgatja a mi történetünket is, hogy berregtünk végig fél Nyugat-Európán, hogy aztán Dél-Olaszország felé vegyük az irányt. Figyelmesen hallgatja végig a balesetünket, nem firtatja, ki volt a vétkes, te pedig ügyesen eltitkolod a dolgot. Mintha valamiféle könnyed, hárító bölcsességgel lennének felvértezve a helyiek a bűnbakkergetéssel szemben.

Már az első este kiköltözöm a fülledt férfikórteremből az erkélyre, az ablak előtt alszom polifómon, hálózsákban, de másnap reggel a nővér, hiába nem akarom, átköltöztet a női kórterem üres ágyára, három idősebb nő közé. A betegekhez hasonlóan én is kapok reggelit: burgonyás zsemle, vaj, felvágott, vajas croissant és narancslé. Hárítok, mint valami betyárbecsülettel megáldott csaló, hogy én erre tulajdonképpen nem vagyok jogosult, ahogy egyébként a kórházi ágyra sem, mivel makkegészséges volnék, de az ápolószemélyzet nem foglalkozik ilyen részletekkel.

Tele hassal üldögélek az ágyad szélén, hogyan tovább, én sem tudom; az éjjeliszekrényeden hagyok helyi képes újságokat, azokat nézegetheted, ha unatkozol. Orvosok után kajtatok az osztályon, begyűjtök néhány ígéretet, hogy majd megnéznek. Antonio, a minden felmerülő problémát a lehető legpraktikusabban megoldani kész, kreatív és jóindulatú emberek ötletelésével hangosan gondolkozik, mi lenne a legjobb megoldás az esetünkben. Hetek kérdése, mire rendbe jössz, a kórházban bokatöréssel nem maradhatsz sokáig, a szállás drága, busszal hazajutni ilyen állapotban nehézkes, és nincs ki értünk jöjjön otthonról.

Antonio heves telefonálásba kezd, a túlvégen a családja egyik, aztán másik tagja, női és férfihang váltakozik a készülékben, Antonio szerteszét gesztikulálva adja elő a fennálló helyzetet, néhány perc, és már meg is oldódott a dolog.

– Jöhettek hozzánk lakni! – jelenti be elégedetten. – Feleség, anya rendben van, mondták: oké! – teszi hozzá, mintha pecséttel ellátott hivatalos iratot lobogtatna. – Bátyám el tud jönni értetek kocsival!

A meleg köszönettel lebegtetett finom hárítás nem sokat ér, Antonio és családja komolyan gondolják a meghívásunkat. Ennyit igazán nem fogadhatunk el. Önzetlenektől. Idegenként. Megint úgy érzem, mintha csalók lennénk. Járkálok a folyosón, kopogok a feliratos ajtókon, aztán üldögélek az ágyam szélén. Ebédidő. Tiltakozni sincs idő. Kezembe nyomják a tálcát az étellel. Jólesik a meleg, sós-fűszeres zöldségleves, a paradicsommal és sajttal dúsan megpakolt lasagne, a desszertnek szánt csokis croissant-t elteszem későbbre, mint egy spórolós napközis.

Előbb-utóbb azért biztos eszükbe jutnak a papírjaink, útlevél, biztosítás. Mikor idevetődtünk, csak a te útleveledet kérték a betegfelvételen, hogy a neved helyesen legyen rögzítve, egyéb adat nem került nyilvántartásba. Te gipszben, végül is jogosan, én meg úgy lakom itt, mintha csak egy több ágyas hostelben lennék elszállásolva, all-inclusive, ingyen. Legalábbis egyelőre ingyen.

Mindketten biztosítás nélkül. 

Előbb-utóbb nyilván kiderül a dolog.

Kimegyek a városba, talán jobb, ha nem vagyok folyton szem előtt. Van itt szökőkút, pálmafás park padokkal, templom, piac, kávézók és homokos tengerpart, minden, ami megszokott, csak turistából van kevés. Egy szűk utcában elhanyagolt külsejű, ötvenes nő jön szembe elnyűtt szatyorral a kezében. Zilált haja zsírosan lóg a homlokára, ujjatlan, térdétől alig lejjebb érő, otthonkaszerű, nyári ruhát visel. Közelebbről látszanak sebekkel teli vörös vállai és karjai. Kitaposott papucsában csoszog felém. Elmegyünk egymás mellett, kellemetlen szagot húz maga után. Vagy tíz méterről visszanézek rá. A nő szintén hátrafordul:

– Várj! Segíts! – mondja magyarul kétségbeesetten.

Mielőtt szólhatnék bármit is, ismerős szavak, de zavaros mondatok szakadoznak ki sebes száján.

Valami utazást emleget, a férjét, aki visszament Erdélybe, a lányát, és hogy ez nem lehet igaz, ez elviselhetetlen.

– Mi történt? – hangom higgadt, mint az új klienst fogadó pszichológusé.

– Leesett a hídról…

– Kicsoda?

– A lányom.

Majd románul hadar, megint magyarul, repdeső tekintettel, összefüggéstelenül, zihálva, aztán csüggedten néz rám.

Itt van egyedül, nincs senkije, mindenki elment, a lánya, mi lesz a lányával, mi lesz ővele a lánya nélkül.

– Segíts nekem!

– Hívjak mentőt, rendőrt?

Tiltakozik. Leül a járda szélére.

– Taxival elvitetem a kórházba, én is ott lakom!

Érthetetlenül beszél, akarna menni, de maga sem tudja, hogyan és hová.

– Vonattal? – kérdezek rá.

– Vonattal – mélázik.

Felsegítem a földről, hogy akkor elkísérem az állomásra, de pár lépés után ismét lerogy.

– Akkor, hová? – nyűgös emberekhez szokott, türelmes taxis vagyok.

– Le!

– Hova le?

– A vízhez.

Felhúzom a karjainál fogva, napégéstől vöröslő bőre puha és izzadt. Úgy fogom meg a karját, hogy ne érjek a fekélyesedő sebekhez. Elindulunk most az ellenkező irányba, de ismét összerogy.

– Mentő kell! – suhintok a levegőbe, erélyes karmester vagyok.

Tiltakozik, elölről kezdi az érthetetlen történetét: ...és már csak ő maradt itt, egyedül.

– Rendőr, taxi, kórház?!

– Nem, nem, nem!!

Állok tehetetlenül, ritka hülyén érzem magam. Egy rendőrautó ballag el ráérősen az idelátszó parti műúton.

– Akkor nem tudom.

Ha Antonio itt lenne, biztos volna praktikus ötlete erre a helyzetre is. De nekem nincs. Elköszönök. A nő nem csodálkozik, és nem akar visszatartani, pénzt sem próbál kérni. Nem akar semmit.

– Menj csak – suttogja elfogadón, éppen tisztának tűnő tudattal, de ettől csak még rosszabbul érzem magam.

Visszasétálok a szökőkutas parkba, leülök egy padra. A nővérem mindig azt mondja, sokkal tudatosabbnak kéne lennem, mint amilyen vagyok. Felemelve a fejem el kellene döntenem végre, mit is akarok pontosan az élettől, és onnantól kezdve csak menetelhetnék a cél felé. Szerintem igaza lehet. Tudni kell dönteni. Talán nem vagyok elég kreatív, az a baj.

Vagy túl sokat agyalok.

Remeg bennem a bátorság.

  

 

Nem akartam soha olyan lenni, aki az eget is a víz tükrén nézi meg, nem meri a magasság felé emelni a tekintetét, mert fél a valóság szédítő képétől. Túl igazi, ezért túl nyomasztó a sűrű felhők látványa, a tiszta kékségről már nem is beszélve, ami meg mondjuk lefagyaszt, mert az üres végtelenségérzetet még a valóság sokszínű képeinél is nehezebben viselem. Nem akarnék olyan lenni, aki lenéz a szikla tetejéről a mélyben elterülő tájra, és elfogja az iszonyat, megszorítja a párja karját, mert azt hiszi, a védelem csak kívül lehet, egy nála erősebb ember alakjában.

Pár éve még az is eszembe jutott, otthon maradok, kitanulok ilyen-olyan kézműves szakmákat, gyöngyöt szövök, kötök, fonok, bőrözök meg ilyenek, hogy ne kelljen kimenni a nagybetűs, stresszes életbe, hogy magamhoz mérten normális maradhassak. Meg hogy begyűjtök mindenféle üvegdarabokat, műanyagot, madártollat, rovarszárnyakat, fényes kitinpáncélt, mindezeket vagdosva, ragasztgatva csak úgy onthatnám az alternatív alkotásokat.

A fesztiválok kézműves kirakodóvásárain mindenki engem nézne, ahogy ülök a rongyszőnyegen mezítláb, szerzetesi soványsággal, füstölők felhőjében, hippi gatyában, hátsómig lógó, csomós raszta-sörénnyel, arcomon a megvilágosodottak pozitív energiával telt mosolya. Könnyedén fogadom az érdeklődőket, a kövéreket, akik a külvilág taposómalmát hajtják, és akiknek ha néha, például egy ilyen fesztivál alkalmával, idejük engedi, akkor kíváncsian csodálják a másként gondolkodókat. „Szevasztok” – tegezek mindenkit barátságosan. Ők érdeklődőn legeltetik a szemüket alternatív, itt-ott bölcs mondásokkal megspékelt nonfiguratív műveimen, olykor vesznek tőlem egy-egy fonott karkötőt, szögesdrót fejpántot, béke-jeles, festett kavicsot. Nem tudhatják, legfeljebb valahol megsejthetik, hogy mindezt az alternatívkodást azért csinálom, hogy ne kelljen közöttük élnem, hogy még véletlen se vegyek részt a világukban, mert másnak, tulajdonképpen többnek képzelem magam náluk, és persze éppen az, hogy valójában belőlük élek, méghozzá egészen nyomorultul, láthatatlan haraggal tölt el irántuk. Erőltetem, hogy én igenis kiszálltam a többség szürke létformájából, és mindent megteszek, hogy ne gondoljak rá, mennyire függök tőlük.

Vagy például lehetne azt is, hogy a fesztivál közepén, „SZERETET- ÖLELÉS” táblával a fejem felett ácsorogjak. Furcsán néznek, miféle csodabogár, aztán valaki odalép, és tényleg megölel, és ez bevonz másokat is, sorba jönnek oda megölelni és lapogatni a girhes hátamat, valaki fel is emel a talajról, nevetek, ő is velem nevet, ez jó ötlet, gondolják sokan, amúgy nem esik rosszul az érintés, még ha idegeneké, akkor sem. Időnként belesandítok a színes rongyokkal kibélelt kalapba, dobtak-e már némi fityinget ezért az alternatív ölelés művészetért cserébe. Mert mondjuk megélhetési ölelő vagyok. Lehet, hogy sok ezer éve is kiállt valaki a főtérre egy hasonló táblával, és már akkor is működött a dolog, jöttek az idegenek, és megölelték, és dobtak némi aprót; de akadt olyan térre kiálló nő is, aki túl akarta licitálni az előzőt, és már simogatást is ajánlott és kért az ölelés mellé, aztán jött bevállalósabb alternatív művész, aki magasabb tarifáért cserébe intim nyúlkálási lehetőséget is biztosított az érdeklődőknek, és ez így ment egész a prostitúcióig és még tovább, a legextrémebb, borsos árat kívánó „alternatív-art” ágakig, amelyek a perverz vágyaktól duzzadozó elitet célozták „rám szarhatsz”, „megkóstolhatsz”, sőt „egyél meg” impulzusokkal, és mint minden, ami alternatív, a maga módján ez is működött és működik.

De még ezt az ártatlan ölelős dolgot sem én csinálom, hanem valaki más ezen a fülledt, nyári, pár napos vidéki sokezresen, és az ellazult fesztiválozók olykor tényleg megölelik a patakon átívelő kőhídon táblával ácsorgó teltkarcsú, hippi szoknyás nőt, némi örömködő nevetés kíséretében.

Ahogy koncert előtt bámészkodom a fesztivál kézműves standjai között, váratlanul lecsap a vihar. Ki ponyvák alá, ki autóba, boltba menekül, én a főtéri templomba rohanok sokadmagammal a feltámadó szél és a szúrós esőcseppek elől. Fülledt odabent a levegő, a fakapun egyfolytában ki-be mászkálnak; szorosan az utolsó pad mögé állok, hogy kevésbé legyek útban. Az oltár előtt fiatal, jóvágású, szőke srác beszél mikrofonba. Nyilván hitszónok vagy valami ilyesmi, olvastam a fesztivál programjában, hogy lesz vallásos rendezvénysorozat is, akkor biztos ez az.

„Jézusnak nem volt lelkiismeret-furdalása, hogyan is lett volna, amikor tiszta volt, bűntelen – a középkori falak között magabiztosan zeng a hangja. – …A bűnösök nem juthatnak a mennyországba, nem kerülhetnek bűnösként Isten színe elé…”

Nézegetek kifelé, mennyire esik, hátha nem annyira, és akkor már mehetek is ki Isten tiszta ege alá. De zuhog. Csak a koncert el ne maradjon. Mások is kifelé nézegetnek, türelmetlenül és csatakosan, szerintem ők is nagyjából azt gondolják, amit én, hogy nem hiányzott ez a vihar, nyilván jön a kellemetlen lehűlés a nyomában, meg hogy a hitszónok a szónoklás helyett inkább tombolná ki magát a kortársaival, normálisan.

Még délután egy sátorban valami előadás ment arról, hogy a tudósok rendületlenül keresik a tudatot az agyban, a milliárdnyi idegsejt rengetegében, hogy többet megtudjanak az elmeműködésről, és ennek kapcsán a természetes és mesterséges intelligencia sajátosságairól és lehetőségeiről. „Ha az intelligenssé váló gépek tudatukra ébrednének...” Akkor mi lenne? Senki nem tudja. Ahogy azt sem, egyáltalán hol lehet az a bizonyos tudat, amire rá lehet ébredni. Az agyban nyilván nincs, mert ott annyit keresték, hogy már biztos meglenne, ha ott volna. De egy másik verzió sem vált be, hogy a szívben van, mert végül is ott sem lett meg ténylegesen. Talán a végtagokban lehet, vagy a tüdőben. Esetleg valahol kívül. Bárhol. Csak hát kívül annyi hely van, ahol lehet, hogy nem igazán éri meg nekiállni keresgélni.

Nem akarok olyan lenni, mint anyám, aki azt mondta hajnalban, a neki szánt utazás alatt, a komp fedélzetéről a hajótest által fehér habos tajtékokkal bugyogtatott fekete vizet szemlélve, hogy „rettenetes”. Langyos szellő legyezte az arcunkat.

„Miért?” – fordultam felé megütközve. „Miért rettenetes?”, de tudtam, hogy úgysem lesz rá magyarázat, és tényleg nem is volt. Nappal aztán megkérdeztem:

„Tetszik?”

„Szép, csak…” – válaszolta a mesekék víz láttán.

Hallgattam. Mi az a „csak”? Tudni akartam. De mégse. Vagyis magamtól is tudtam: Szép, csak olyan más, mint a megszokott. Szép, csak olyan idegen. Szép, csak félelmetes, parttalan és végtelen és… Akkor is látnia kellett mindenáron az óceánt, mert azt senki nem hagyhatja ki, akár tetszik neki, akár nem.

Nem akarok a húszéves orosz lányok helyében lenni, akik egy buliból, talán épp egy hippis-rockos alternatív fesztiválról részegen hazafelé menet felvették magukat mobiltelefonnal a kocsiban, megörökítették az utó-buli hangulatot, az utolsó koccintásukat, az utolsó vihogásukat az utolsó poénon; az autó döccent, megremegett a kézben a gép, a gépben a kép, aztán valami reccsent, a képernyő elsötétedett, a telefon mikrofonja még vette a sikoly hangjait, majd csend lett, végül csak egy klikkelés maradt a kezek alatt az egészből: egy tragédia híre a neten az utolsó út videójával. És persze a szörnyülködés a sok-sok klikkelő arcán.

Nem akarom a középkori templomfalak közé szorított Istent a földi igazságszolgáltatás bűnös-ártatlan játékában, a tudatot az agyban, az életem értelmét egy fesztiválon keresni.

Nem akarok olyan lenni, aki tébolyultan keresi, és csak keresi a saját határait, és ennek érdekében addig feszíti a húrt, ameddig csak bírja, és mire észreveszi, hogy az véletlenül túlfeszült, és túllendült azon a bizonyos ön-határon, addigra már késő lesz. Élt 25 évet – hirdeti a sírján a felirat, szándékosan nem azt, hogy mettől meddig élt, hanem hogy hány év van mögötte, mert így mindenkinek fájdalmasabb. És benne van az is, hogy milyen sok évet nem élt meg, amit akár megélhetett volna, ha időben leveszi a lábát a gázpedálról, vagy nem veszi be azt a szintetikus, agyfagyasztó szart a buliban, vagy ha nem ragaszkodik annyira ahhoz a háromszázadik ugráshoz, és nem törik össze földet éréskor az összes létező csontja.

Szerencsés, aki megússza élve, még „határátlépés” előtt, mondjuk egy épphogy túlélt balesettel, és miközben hordágyra rámolják, van alkalma magában egy vastag vonalat húzni: „bingó, megvan a határ!”, és nem értik a mentősök, miért vigyorog annyira a hülyéje, amikor csorog a vér a betört fejéből.

Az eső eláll, sietek ki a templomból, hogy jó helyet találjak a szabadtéri koncerten. A színpad kék fényben úszik, süpped a talpam alatt az átázott fű. Bort iszom, hogy bírjak lazulni.

Lazulok.  

„Ilyen kék nem létezik!” – ingatta a fejét anyám, hosszasan szemlélve már otthon, a fényképen, az óceánt.

„De hát ott voltál, láttad, hogy van, anya!”

„Fiam, ilyen egy kékség nincsen!”

Nem érdemes egymás megértésével bajlódni.

„Minden rendben lesz” – biccentek a tükörbe biztatón, a sokezres vidéki fesztivál után, és néhány másodpercig olyan, mintha nem is én mondanám ezt magamnak, hanem valaki, akinek adni lehet a szavára, aki bízik a képességeimben, és pozitívan áll a jövőmhöz, de akkor hirtelen bekukkant a fürdőszoba nyitott ajtaján anyám. Számonkérés vibrál a szemében. Tudom, mit akar kérdezni: azt, hogy mégis mit tervezek tenni, és mikor nő már be végre a fejem lágya, de tekintete aggodalmasra vált, torkában ragad a mélyre szívott levegő a keserű kérdéssor szavaival együtt.

„Jaj, gyerekem, hiszen te lázas vagy!” – puha, langyos tenyere lágyan simul a homlokomra.

 

 

Elsétálok a piacra. Olajbogyók halomban, kicsik, nagyok, zöldek, barnák, feketék, töltöttek és töltetlenek; illatos gyümölcsök, articsóka, sajtok, kolbászok, száraztészták celofánban, tarka marcipán. Citromlikőrös üvegen csillan egy beeső fénysugár. Mint a spanyoloknál, itt is fesztelenül terjeng a zaj, nyers szavakkal a hátukon peregnek az olasz nyelvek, áruk adódnak egyik tevékeny kézből a másikba, aprópénz csörög, természetes mozdulatok járják mindennapos táncukat.

Azt is mondja a nővérem, hogy túl sok hibát követek el. Igaza lehet. Nem úgy tűnik egyébként, mintha az itteniek sokat agyalnának olyasmiken például, mint tudatosság, cél, komoly, megfontolt döntések sora, karrier és hasonlók. Az látszik csak, hogy árad köztük és bennük valamiféle mesterkéletlen életösztön, érzékeik pedig a tényszerű mindennapokra vannak beállítva. Célszerű pillanatnyi döntéseik egyengetik előttük az utat, miközben gyorsan és vállrándítva ugranak át a saját és környezetük hibázásainak göröngyein.

Lehet, az van, hogy a helyiek természetesnek veszik a hibázást.

És ami természetes, az jó.

Vagy legalábbis nem baj.

Talán észre sem veszik a hibákat.

Veszek gyümölcsöt magunknak meg Antoniónak. Vacsoraidőben érek „haza”.

 

 

Csula, egykori haverod, vízóra-leolvasónak jelentkezett tizennyolc évesen. Néhány percig zavartan ácsorgott az első lakás ajtaja előtt, izgult, vajon milyen lesz az első lakó, akivel találkozik, hogy fogadja majd, kedves lesz vagy goromba, férfi vagy nő. Becsöngetett. Idős hölgy nyitott ajtót, Csula illedelmesen köszönt, a hölgy barátságosan beengedte a fess fiatalembert az előszobába. Őszülő pofájú, mogorva kopó nézett vele farkasszemet.

„Ne féljen, jámbor állat” – biztosította a nő, a vízórához vezette Csulát, majd a szobába tipegett a kitartó telefoncsengésre.

Csula egyedül maradt a gyanakvó kutyával. Tudta, nem jó, ha felé néz. Felírta a vízóraállást a megfelelő rubrikába, majd a kezében lévő mappával babrált; nem akart köszönés nélkül távozni, várta, hogy a lakó visszatérjen. Nézegette az aranykeretes képeket a falon, meg egy falra kifeszített, jegesmedvebundára emlékeztető subát. Utóbbi finomnak tűnő anyaga szinte hívta a kezét, hogy érintse meg. A késztetésnek engedve Csula nyújtotta is a puha fehérség felé az ujjait, hozzáért, és éppen végigsimította volna, amikor éles fájdalom hasított a combjába. A veszélyt sejtő öreg kutya profi vadász módjára hangtalanul közelítette meg a célpontot, és annak legkiszolgáltatottabb pillanatában megtette kötelességét: beleharapott annak egy érzékeny pontján. Csula ijedtében és fájdalmában felordított, mire a hölgy rémülten sietett ki a szobából.

„Megharapott a kutyája! Ez a dög!”

„De kérem, ez a kutya még soha… Egyébként nem dög!” – sipította sértetten a nő.

„Megharapott! Itt! Itt fent!!” – tapogatta Csula a combját, de a farmeron nem látszott semmi.

„Ugyan kérem! Sacika ilyet soha senkivel… Hát mit képzel?!

Csula hetyke igazságérzete nem tűrte ezt a hangot. Összeszorította a fogát, kigombolkozott, lehúzta a sliccét, dühös lendülettel tolta le térdig a nadrágját, hogy megmutassa az igazát: a sajgó harapásnyomot.

Hirtelen felindultságában csak egy igen lényeges dologról feledkezett meg: különös hóbortjának megfelelően, aznap sem volt rajta alsógatya. 

„Tessék, láthatja, itt van a Sacikája bűne!” – pörölt öntudatosan, miközben a nő megbotránkozva jajgatott Csula, a fiatal kan méretes, a felindultságtól vízszintesen a levegőben szimatoló hímtagjának láttán.

Ácsorgott a srác letolt gatyában, hallgatta a telefonáló hölgy rendőrségnek előadott sztoriját a "szatíros disznóról", aki még mindig itt van a lakásában. Miközben ő felhúzta a nadrágját, az óvintézkedést a maga részéről elegendőnek találva, Sacika a szemközti konyha küszöbére telepedett, és békés szuszogásba kezdett.

Csulát a homályos-kétes eset kapcsán behívta a főnökasszony, a részletek iránt érdeklődve kérdezte az új alkalmazottat, mégis hol történt a sérülés, mire Csula felállt, kissé bizonytalankodva, de a felsőbb hatalom kérdését – az állásukat remegősen féltők engedelmességével – komolyan véve tolta le a nadrágját, hogy „hát, itt”, de a főnökasszony rutinos hidegséggel vette le a szemét a felé meredező fél szemű kígyóról, és tisztázta a félreértést: „Cím szerint hol.” Később az orvos tette fel ugyanezt a kérdést, hogy „hol…”, mire Csula, hibázás-sorozatát töretlenül folytatva, katonás jelentéssel adta a doktor úr tudtára, hogy Berzsenyi Dániel utca 12, első emelet egyes lakás. Az orvos elnézően bólintott, majd jelezte, hogy azért megtekintené azt a bizonyos sérülést is, így Csula harmadjára is letolta a nadrágját.

Nem tudom, miért olyan jó érzés mások hibázásaiban lubickolni.

 

 

Éjjel kilopózom a fülledt női kórteremből az erkélyre. Az ablak előtt alszom polifómon, hálózsákban, mint egy javíthatatlan ősember.

A kórházi reggeli után ismét próbálkozom előrébb jutni az ügyünkben. Egy kedélyes, fekete hajú, negyvenes orvos megígéri, hogy ma rád néz. Míg újságokat lapozgatsz, és cseverészel Antonióval, én leballagok a partra, élvezem a piac nyüzsgését, mászkálok a parkban. Nincs sehol a zavart erdélyi nő. Biztos feltűnt a rendőröknek egy idő után. Remélem, nem látom többé. Ha már nem tudok megoldani egy problémát, legalább ne találkozzak vele újra.

„Ezzel a struccpolitikával semmire nem fogsz jutni az életben!” Mondaná erre a nővérem. „Folyton feleslegesen agyalsz, lazítsál!” Mondanád erre te.

Langyos a levegő, kifekszem a parton a napra, finom puha a föveny, pihengetek ebédidőig.

 

Kicsi voltál még. Bevásárolni mentetek anyáddal és nagyanyáddal a huzatos, vajkrém színű Ladával. Miután bepakoltatok az autóba, nagyinak eszébe jutott még valami, visszaszaladt az üzletbe, miközben anyád a volánnál izzította a motort, te pedig hátul unatkoztál. Nagyi nemsokára jött is kifelé az üzletből a csíkos szatyrával; elégedett arckifejezése jelezte, hogy sikerült beszereznie, amit akart. Ekkor az történt, hogy a gyerekszemedben szinte földöntúlian sokat tudónak és bölcsnek tartott nagymama, akinek minden kiejtett szavát és cselekedetét fellebezhetetlenül helyesnek képzelted, az a nagymama, ahogy kilépett a boltajtón a zsákmánnyal megpakolt szatyrával, az autótokhoz képest homlokegyenest az ellenkező irányba indult el. Anyáddal csodálkozva néztetek utána. Nagyi vagy tíz méterrel odébb természetes mozdulattal kinyitotta egy kék Zsiguli anyósülésének ajtaját, a legnagyobb nyugalommal beszállt, és be is csapta maga után az ajtót. Nem tekintve se jobbra, se balra, kényelmesen elhelyezkedett, végigsimította tenyerével a homlokát, és csak mindezek után fordult a volánnál várakozó, döbbent sofőr felé. A távolból nézve nem tűnt különösebben meglepettnek az idegen, kopasz férfi láttán, mondott neki valamit félvállról, aztán tett egy amolyan elhessegető mozdulatot, mintha trágár viccet hallott volna tőle, majd kikászálódott az idegen autóból. A szatyor fülét szorítva, rosszalló mosollyal sietett a vajszínű Lada irányába. Reszelte a torkát, amikor beszállt anyád mellé, majd tőle megszokott határozottsággal mondta: „Mehetünk!”

„A gyors felejtés az egészség titka!” – hőbörgött majd szétpattanó önbizalommal a nagybátyád, és jóllakott bölcsességét a gyakorlatba ültetve hirtelen fel- és eladta ügyvédi praxisát. A sok pénztől felfújódva vonult el aztán a világ elől, luxusapartmanok, luxustengerpartok vigasztaló társaságát keresve, minőségi italokba mártogatott nyugtatókkal igyekezett feloldani és megsemmisíteni magában minden – múltban megtapasztalt és elkövetett – igazságtalanságot. A gyors felejtés jótékony segítségével makulátlanul tiszta lapot akart, újonnan polírozott, gondtalan életet. De a vagyon végül előbb szállt el, mint az emlékek.

Családias tévedések.

 

 

A harmadik nap reggelén, a vizit alkalmával, a kórlapodat szórakozottan nézegetve végre döntést hoz az ágyad felett egy sápadt, kialvatlanságtól karikás szemű orvos: járógipszet kapsz délután. Suhogó-friss fehérbe öltözött, kedélyesen vihorászó ápolószemélyzet veszi körül. Az orvos diszkréten elnyel egy kitörni kész böffenést, a zsebébe nyúl, de nem találja, amit keres, egy teltkarcsú kollegina siet a segítségére: zsebkendőt nyújt a doktor úrnak.

Széken ücsörgök a sarokban, hogy ne legyek útban.

Az egész olyan, mintha egy kórházi vígjáték forgatásának egyik – még kidolgozatlan – jelenete volna, amelyben még nem tisztázták pontosan, ki melyik poént ejtse el a másnapos, szétbulizott arcú orvos társaságában, ki vihogjon rá a mellette állóra, valami poént suttogva, vagy tegyen valami oda nem illő mozdulatot, félhangos megjegyzést.

– Hazamegyünk – mondod az orvosnak.

– Semmi akadálya.

– Motorral – teszed hozzá.

– Az… nos, az nem lesz egyszerű, a járógipsz se alkalmas... – hümmög az orvos, megvakarja a homlokát, oldalt pillant, mintha várna valami hasznos kommentárt a többiektől, de a többiek csak mosolyognak, mintha ugyan a hétköznapok szintjére tompítva, de mégiscsak a hétvégi karnevál hangulatát élnék éppen újra.

Később megosztjuk Antonióval hazajutásunk részleteiben kissé kidolgozatlan, de határozott tervét: leevickélünk valahogy a törött lábaddal a kórház emeletéről a földszintre, onnan az udvarra, ahol a motor áll, aztán elindulunk. Egyenesen haza. Majd nem állunk meg gyakran. Ezerkétszáz kilométer...

Antonio, a kreatív emberek lehetetlent nem ismerő mentalitásával, tűnődik a lehetőségen. Nincs benne csepp sértődöttség sem, amiért felülírtuk a családjához, az otthonába való meghívását. Sem akadékoskodás a rendőri szemszögből feltétlenül szabálytalan megoldás miatt.

– Semmiképp ne látsszon a gipsz – mérlegel megfontoltan. – Lassan menjetek, és szabályosan, ne keltsétek fel a hatóságok figyelmét!

Még ebéd előtt beszerzem, ami kell: sötét színű, hosszú szárú, a méretednél pár számmal nagyobb zokni, kétméteres, erős drótdarab és némi élelmiszer az útra. Délután valóban megkapod a járógipszet, ami ránézésre nem különbözik sokban a fekvőtől. Másnap reggelig még élvezzük az olasz kórház személyzetének és a törött gerincű főtörzsnek a vendégszeretetét, majd másnap, kora reggel, sűrű jókívánságokkal övezve, nekiállunk megvalósítani a tervet. Lehurcolom a nagy, több hónapos útra felszerelt hátizsákokat; nehezedre esik átvenni az utcai ruhát, de nem sokkal könnyebb az ágyról a kölcsönbe kapott tolókocsiba szuszakolnod magad. Úgy irtózol a felajánlott mankótól, mint én ettől a nyekergő kocsitól. Öledben a kis táskák az értékesebb holmikkal, „akkor gyerünk” – nézel fel rám vigyorogva, „kalandra fel”! Idegenkedve markolom a fogantyút, nyikorogva gördülnek a kerekek a kövön.

Kezet fogunk Antonióval.

Megint olyan bűntudatom van, ahogy a folyosóvégi lifthez tollak, mintha valami bűncselekmény kivitelezésén fáradoznánk éppen.

Kanyarog a földszinti, lépcsősort kikerülő, lejtős folyosó az udvarig. A kis zsákokat a bőr oldaltáskákba gyömöszölöm a szendvicsekkel, csokival együtt; a nagy hátizsákok felkötözése kivételesen szintén rám vár, adod az instrukciókat, de segítesz, amennyire a tolókocsiból tőled telik. Miközben húzgálom a gumipókokat keresztül-kasul a csomagokon, véletlen beleakadok a gipszből kikandikáló lábujjaidba. Éleset jajdulsz a fájdalomtól, és mintha csak most, ettől a hangtól döbbennék rá igazán, hogy ténylegesen mit is művelünk: most készülünk éppen egy súlyos, előre eltervezett, törvénybe ütköző, józan ésszel össze nem egyeztethető szabálytalanságot véghez vinni, három országon át. Kétségbeesetten nézem a lábadat, de te nem érsz rá a félelmeimmel foglalkozni, ellenőrzöd a pókok rögzítési pontjait, feszességét; éppen kérdezném, biztos-e, hogy ezt akarjuk csinálni, de te már tápászkodsz is, nyomod fel magad a tolókocsi karfáját markolva, hogy egy ügyetlen mozdulattal belehuppanj az intruder nyergébe. A nyöszörgésed közepette felerőltetem a hosszú szárú, sötétszürke zoknit a gipszre. Utoljára a drót marad. Megsejtettük, hogy a vaskos gipsztől lefelé ugyan képes leszel, felfelé azonban nem fogsz tudni váltani, mert nem fér a gipszes lábad a lábtartó és a váltó közé. A drótot ezért a váltóra csavarom, szorosan, hogy aztán a szabad végét melletted elvezetve, annak is a végéből fogantyút formálva, a markomban tartsam, így oldjuk meg a felfelé váltás problémáját: te behúzod bal kézzel a kuplungkart, én meg majd abban a pillanatban megrántom a drótot. A használhatatlan balt kímélve, a jobb lábaddal a földön, billegős bizonytalansággal egyensúlyozol a csomagokkal együtt közel fél tonnás motorral: beállsz a kapu irányába. Remegek, ahogy felszállok mögéd, dübörög alattunk a gép. Az erkélyről ismerős fehér köpenyesek integetnek, és néhány pizsamás beteg, jó utat kiabálnak.

Hamar kiderül, hogy a drótos-kuplungos megoldás nem elég hatékony, csak rángatom erőtlenül a drótot, nem bírom a váltót felhúzni. Kacskaringózó fékezéssel, nyekeregve állunk meg egy sarkon, majdnem elkaszáljuk az útpadkát. Hurkolok még párat a drót végén, hogy magad elé véve, a jobb kezed ügyébe essen. Ezután, ha bal kézzel behúzod a kuplungkart, jobb kezeddel el kell engedned a markolatot, és felhúzni dróttal a váltót, ez tovább bonyolítja a helyzetünket, de nincs más megoldás.

Úgy egyensúlyozunk a sűrű városi forgalomban, mint valami kezdő, nem éppen tehetséges kötéltáncos önjelölt egy földre terített szalagon. A szürke zokni a kövér gipszen, ha csak arról az oldalról látják, nem annyira feltűnő, távolról simán csizmának látszhat, csak közelről ne vegye szemügyre senki.

Mit érdemel az, aki…

Komoly büntetés, jármű-elkobzás...

Folyik a hátamon a víz. Te is tudod, amit én: semmiképp nem szabad hibázni. Gép és ember, bizonytalanul rezgünk az autópályán, mint valami hasgörcsös, kétfejű kentaur. A váltás és a kanyarodás még bizonytalanabb, minden zökkenő fájdalmas és veszélyes, megállni nem jó, leszállnod a lehető legrosszabb. Benzinkútnál helyetted tankolok, tisztogatom a tükröket, a sisakok plexijét, akár egy lelkes asszisztens. Közben szélesen terpeszkedsz ültödben, mintha ez volna a megszokott koreográfia. Hozok innivalót, kávét, szendvicset hámozok ki az oldaltáskából, eddig nem különösebben feltűnő a dolog; csak hát vécére azért mégsem tudok helyetted elmenni. Olykor megállunk egy félreeső helyen, alaposan körbekémlelünk a környéken, nincs-e a közelben rendőr vagy egyéb, veszélyt jelentő egyenruhás szerv. Ha tiszta a levegő, lekepesztesz a balról kitámasztott motorról jobb felé, hevesen káromkodva ugrándozol az árok szélére, fa tövébe. Fontos, hogy gyorsan távozzunk a helyszínről, még azelőtt, hogy észbe kapna egy kósza civil, aki ezt a hibázást esetleg súlyosnak ítéli.

Rezgünk tovább az úton, rezegnek az idegszálak a fejemben.

Anyám mondott valamit még hónapokkal ezelőtt a következményekről, de nem jut eszembe konkrétan, hogy miről volt szó, és mire akart kilyukadni. A lényeg nyilván, hogy mindennek van és lesz is következménye, és hogy ne higgyem, hogy… valami, de mi, nem tudom, biztos a dolgaimmal kapcsolatban mutatott rá valamire.   

Zökkenünk, feljajdulsz, húzod a gázkart, idétlen mozdulattal váltasz, én a telefonon nézem a térképet, nem szabad hibázni, motyogom magamnak, a hátadnak; reménytelenül hosszú az út hazáig.

Olyan jó volna most áthidalni valami varázslattal az elkövetkező hosszú órákat: szem lecsuk, mély levegő, hipp-hopp, otthon vagyunk, a motor már a garázs előtt áll üresen; a szorongás kioldódott a gyomromban, legalábbis a hazaút okozta változata, és már egy másik típusú görcs költözött bele: az örökös otthoni számonkérés, a megfelelési képtelenség szorongása.

Anyám majd azt mondja, jó, hogy végre hazaértünk; ezt a lábtöréses dolgot nem érti, nem firtatja, nem furcsa neki, mert nem is gondol bele, hogy valóban így jöttünk haza, mi meg nem magyarázkodunk. Aztán azt kérdezi, akkor most innen mégis hogyan képzeltük tovább. Mik a terveink. Kiszáll belőlem a mélységes fáradtság, csüggedés veszi át a helyét, nézek rád, mondj valami értelmezhetőt, mik a terveink! A kimerültség vonásai közt megjelenik rajtad valami langyos emelkedettség, kihúzod magad ültödben: „Hát megyünk tovább, Ani néni!”

„Mindenki csak egy gyenge fingfoszlány a milliárdos forgatagban, ezért nincs miért aggódni egyenként.” Mondtad Hyderabadban elégedetten, sűrű mangólevet szürcsölve. „Az vagy, amit a nagy egészbe beleteszel magadból.” Röhögtünk.

A motor ellesz a ház előtt, gondolom, eljön majd érted az öcséd kocsival, hazavisz, anyádnál fekszel majd hetekig, gondtalanul olvasgatsz, netezel, minden másnap felhívsz.

„Nincsenek tervek, anya!” Ezt nem mondhatom, ha kérdezi. Jobb, ha inkább hallgatok. Az olaszokra gondolok majd, piacra, kávézóra, kórházra, a latin utcák forgatagára, a fesztelen életre.

Zökkenünk az úton, feljajdulsz, előttünk egy kamion aljáról váratlanul leszakad valami lemezféle vagy műanyag darab, az aszfaltnak csapkolódva hömbölödik felénk az úttesten, gázt adsz, széles ívben kerülsz, jeges veríték csorog a hátamon. Bizonytalanul lassulunk, még bizonytalanabbul fordulunk. Megállunk egy parkolóban, addig nem mozdulunk a nyeregből, amíg a rendőrautó el nem gurul az étterem mellől. Kis híján pofára esel siettedben, ahogy egy bokor mögé ugrándozol.

Éjjel érünk a magyar határhoz, szaggatottan pöfög a gép, lassan kacsázunk az egykori ellenőrzőpont elhanyagolt épületéhez közeledve. A drótot a combod alá gyűröd, bal felől, az épület előtt vámosok ácsorognak, reflektor fényében néznek minket, a felpakolt motort. Mosolyra erőltetem a számat, útleveleink már fél órája a kezembe készítve, most messze előre nyújtom a karomat, szorongatom ujjaim között az okmányokat, függőlegesen tartom őket a vámosok felé, hogy jól látsszon rajtuk a felirat. Közelebb érve szélesen vigyorgunk, mint valami hírességek a rajongóik szelfijén.

– Jó napot kívánunk! – zengjük kórusban a vigyor mellé, a törvény emberei intenek, hogy mehetünk.  

Anyám őszintén örül nekünk, amikor elnyűtten végre valóban betoppanunk hozzá hajnalban. Elképed a sebtében előadott, rövidre fogott úti beszámolónktól, izgatottan tüsténkedik, teát főz, elénk rakja a tányérokat, melegíti a tegnapról maradt ételt. Nem kérdez semmit, de azért én tudom, mire gondol.

Nem hibáztunk – hangsúlyozom magamban, magamnak, mintha ez a kétes tény automatikusan magasabb szintre emelhetné az önbizalmamat az élet minden területén.

Csula azóta már kikupálódott alsógatyás vízvezeték-szerelő lehet.

Az egykor jólmenő ügyvéd, a felejtést célul kitűző nagybátyád egy szegényes panellakás nyolcadik emeletén tengeti az italt rosszul bíró alkoholisták nihilista életét. A gyatra bor mellett már csak szívgyógyszerekre költ luxusapartmanok és múltfelejtő szerek helyett.

Bölcs nagyanyád hiába nem akarja, a felejtés nála úgy jön, mint a homoksivatag finom szemű, ártalmatlannak tűnő, szélhordta homokja, amely megállíthatatlanul nyomul rá az emlékek egyre néptelenebb vidékére. 

Anyám aggódik.

A tiéd is.

Hogy nem lesz belőlünk semmi.

Másnap valóban eljön érted az öcséd kocsival; gondtalanul olvasgatsz, vég nélkül netezel aztán anyádnál. Megcsörgetsz: hívott Antonio a kórházból, érdeklődött utánunk, rendben hazaértünk-e. Ő lassan gyógyul, feküdnie kell még vagy négy hétig, nem lehet a gyógyulását siettetni.

Váratlanul megjelenik a nővérem. Ha anyámtól nem is kaptam meg eddig a szokásos „mégis most hogyan gondolod tovább” felelősséget követelő kérdését, a nővérem elsöprő indulattal pótolja be azt.

Szorul a gyomrom.

Hallgatok.

Antonióra gondolok, az olaszokra, spanyolokra, piacra, kávézóra, kórházra, a latin utcák forgatagára, a fesztelen életre.