Crassula capitella

Anyámtól kaptam, mint szinte minden más szorongást az életemben. Széles mosollyal adta át, a szokásos szöveg kíséretében – nem egészséges, hogy folyton csak a számokkal foglalkozol –, kilátszott mindhárom acélkoronája, ahogy büszkén rám vigyorgott: tudom, hogy tetszeni fog, olyan geometrikus vagy mi.

Most itt van az asztalomon, egy zöld mázas cserépben, a cserép oldalára celluxozott cetlin a latin nevével: Crassula capitella ssp. thyrsiflora. Húsos, zöldesvörös levelei négyesével követik egymást: négy szimmetrikus, egy négyzet átlói mentén elhelyezkedő levél, majd újabb négy, kicsit kisebb, pontosan ugyanabban a szögben álló levél, és így tovább. A szó, amit anyám keresett, nem a geometrikus, hanem a fraktál: a növény, mely már-már matematikai tökéletességétől eltelten trónol az asztalomon, úgy fest, mint egy eleven fraktál.

Anyám nem tudja, hogy a természet sosem érheti el azt a maradéktalan tökéletességet, ami a számokban rejlik. A természet megtört mintákkal dolgozik, a törvényszerűségei tökéletesek, ám a gyakorlati megvalósulásuk sosem az – és minél kisebb az eltérés, annál bosszantóbb, mint egy olyan szoba, ahol a falak nyolcvankilenc és kilencvenegy fokos szögekben futnak össze. Ezúttal azonban, bizonyára a véletlen szeszélye folytán, talált valamit, ami annyira megközelíti a matematikai tökéletességet, amennyire egy természetes dolog képes lehet rá.

Megmértem a Crassula leveleinek egymáshoz viszonyított szögét: minden esetben tökéletes derékszöget kaptam. A levelek síkjai szintén tökéletesen párhuzamosak. Mikor ezzel a méréssel is végeztem, és hiába vizsgáltam meg ismételten is a növényt, semmilyen hibát nem találtam rajta, gyanakodni kezdtem. Hibátlan növény ugyanis nem létezik. Ha hibátlan, akkor a Crassula nem növény, hanem valóban fraktál.

Nekifogtam, hogy felvázoljam a Crassulát definiáló függvényt, de egy aggasztó gondolat megakasztott. Míg a matematika végtelen kis mennyiségekkel is képes számolni, az emberi érzékelés véges: a fraktál végtelenül komplex körvonalát csupán nagy vonalakban, fő elemeiben érzékelhetjük. Az tehát, amit én látok a Crassulából, csupán egy töredékes, hozzávetőleges kép: a fraktál jelentős része túl kicsi ahhoz, hogy érzékelhessem. A négy levélből álló egységek, melyekhez újabb négy levélből álló egység csatlakozik, a végtelenségig folytatódnak, épp csak túl kicsiben, hogy lássak belőlük bármit is.

Ezek után nem mertem megérinteni. A közelébe sem merek menni: ki tudja, meddig ér a láthatatlan része? Nekiláttam kidolgozni a függvényt, de nem a szokásos helyemen – az ágyon görnyedek egy régi rajztábla fölött, míg az asztalon a Crassula trónol. Az én fraktálom. Ha sikerül leírnom, ha további megfigyeléseknek vethetem alá, azzal a matematika alig ismert területeire hatolhatok be. Amit Mandelbrot csak felületesen érintett, azt én mélységében is felderíthetem.

Már csak rá kell vennem magam, hogy a közelébe merjek menni. Amióta tudom, micsoda, nem mertem elhagyni az ágyat – végül is az asztal az ajtó mellett áll, és ki tudja, meddig ér el a Crassula. Még nőhetett is az elmúlt napokban – vagy talán hetekben, nem vagyok benne biztos –, hiszen eleven fraktálról van szó. De össze kell szednem magam, és befejeznem a munkát. Lehetőleg még azelőtt, hogy elérne az ágyig.