Megrendülő jelen

Szonettkoszorúk. A kortárs magyar irodalomban, ahol jelenleg a szabadvers térhódítása zajlik, a szonettkoszorúk írása joggal vonhatja magára az olvasó figyelmét. Farkas Gábor könyvében egyenesen ötöt olvashatunk.

A versek okát egy betegszoba adja. Adott a lírai én és egy haldokló beteg (?), akihez sorait, belső monológjait intézi. Emellett vívódik önmagával: emlékekkel, miértekkel, bűntudattal, mely többnyire azoknak a sajátja, akiknek tétlenül kell végignézniük szerettük szenvedését.

A kötet sorai egy köztes zónát (kettős létet?) ragadnak meg, melyben a lét bármikor nemlétbe fordulhat át. E versek valós tere tehát nem is annyira a betegszoba, hanem ez a törékeny, ingatag valóság. “Ez már valami rohadt szürke zóna. / Olyan, amiket a tévében látni / éjfél után” (életfogytiglan semmi).

Farkas széles, érzékeny eszköztárral dolgozik, mellyel az említett állapot újabb és újabb rétegeit leplezi le. Az első két ciklus (Semmibe kapaszkodó szilánkok és Peremlét) ezekbe kalauzolják az olvasót: “átadod magad a semmisülésnek, / s alig hallhatóan roppan a lélek [apadni kezd], “Ahogy lassan akaraterőd elhagy, / mintha saját telet húznál magadra” (Semmibe kapaszkodó szilánkok).

A ciklusok érdekességét a versbeszélő attitűdje adja. Meghökkentően pontosan elemez, felmér, megállapít, teszi ezt akár szőrszálhasogatóan is: “Inog az éjszaka a cisztás térben, / és a fulladástól nem maradsz ébren” [végét hallani]. “Rozsdásodó tenyérbe oltott szegek / mindennapjaid” [rozsdásodó frekvenciák]. Néha az az érzésünk, sorain keresztül igyekszik életben tartani betegét: “Dermedt hó a tested, és te alatta / szunnyadó vetés vagy” [lételem], “nappalokba ékelődő éjjel vagy”, “Te vagy az orkánban nyugvó ellenszél” [mint az évszakok].

A harmadik, Ködbe ékelt messzeség ciklusban a vizsgálódás önvizsgálatba fordul át. Önmagával vet számot, lelkét boncolgatja: “Hány kezet nem fogtam meg; s hány mondatot / hallgattam el önmegtartóztatásból?” A bűn, vétek fogalmai, az önvád már-már mantraszerű a szonettekben, talán nem véletlen, hogy felszínre kerülnek benne vallásos motívumok is: feltámadástól kicsorbult köd, nagycsütörtökösen egyedül.

A negyedik, Porond-sötétben a korábbiaktól eltérő képekkel dolgozik: vándorcirkuszra emlékeztető hangulat elevenedik meg benne. A porond díszletei, hamis, olcsó varázslatai olyanok, akárcsak a valóságunk: “Az elmúlást a taps, a fény elnyeli, / mindegy is, hogy a zuhanás kié volt” [tükröződik csendjük], “Hullottak, ahogy mi is – ne vedd zokon – / csont és bőr artisták a korlátokon.” [balzsam-kék apokalipszis]. Ebbe a zűrzavartól terhes térbe helyezi betegét: “Mit akarnak körülötted itt ezek? / Mint az emlékeid, úgy présel a taps, / mert közönséged az ismeretlen tér – / jöttödet fogadta, mikor elmentél” [másodpercnyi világ].

Az utolsó, Nem enged szonettkoszorú egyfajta összefoglalása a kötetnek, mely érzésem szerint a legsűrűbb, megértése első olvasatra kihívás lehet. Itt többek között a versírás aktusát is megragadja, mellyel időbe merevít, megőriz: “Karod pihéin a fény és az árnyék, / mint Holdnak az éjjel, olcsó alátét. / (...) versbe szedem adandó / pillanatban a képet. Így őrizlek meg” [a fénnyel szivárog].

Amivel a szonettkoszorúk kíméletlenül, újra és újra szembesítenek, az a megrendülő jelen, a mindennapok élhetetlenségének súlya. Sem a beteg, sem a versbeszélő nem élhet teljes értékű életet, amikor a túlvilág egyre inkább tolakodik valóságukba: “Az idővel ráncosodik a kincs is, / bekéredzkedik az apokalipszis”, “Felpróbálod, de szorít a szűk jelen, / azért rángatod magadra a múltat” [dermed csontos keresztté].

Ennek a törékeny világnak a létezője a tenger, amely a kötet – megkockáztatom – központi motívuma. Hogy pontosan mit jelenthet, nem tisztázott, talán egyfajta kapu élő és holt világ között? “Ránctalan partok a tenger végén: nem / valóság. A léthez mégis élénken / igazodsz” [szárnyaiddal], “A tenger végén fodrozódik a táj: / élve elérhetetlen árnyékvilág” [csenddel takart]. Talán magát a fájdalmat testesíti meg. “Amikor szakad a szó, az ínszalag, / a tenger végén kéred, hogy fogjalak” [föld alatti pixelek].

A tenger végén… nem rejt válaszokat, sem megoldást. Ívet annál inkább. Ívet a belső történésekben, a helyzet kezelésében, elfogadásában. Míg az első három ciklus meglehetősen csapongó, indulatokkal teli, melyek a kialakult állapot szürrealitását ragadják meg, addig az utánuk következő szonettkoszorúkban egyre tisztul a hang, rutinná válik a törékenység, a leselkedő nemlét.

Farkas Gábor könyvében elmarad a feloldozás. Sorai (a formából adódóan is) esztétikusak, olykor fennköltek, ugyanakkor azt erősítik, hogy a halálban, a halálfélelemben, a fájdalomban nincs semmi fennkölt. Kiszolgáltatottak vagyunk, amit erőnkhöz mérten igyekszünk enyhíteni. Például a költészettel.

Farkas Gábor: A tenger végén a szél visszafordul. Orpheusz Kiadó, 2024.