A kortárs költészettől bizony meg lehet csömörödni, különös tekintettel a depressziós, halálvággyal játszó ifjak és öregek minden versrovatot elárasztó, fekete zongorás seregére. Ezerszer hallottuk már, ahogy lángoló betűkkel zokogják bele a keserves világba: nagyon fáj…

S milyen jól esik találkozni valami csömöroldón, görcsmentesen fiatal hanggal, valódi játékkedvet, szabad szemlélődést megéneklő hanggal, frissen cikázó képzettársításokkal! Jól esik találkozni Bukovenszki-Nagy Eszter verseivel. Sőt, még egy betűt sem olvastunk a versekből, de már örülünk a borítóképnek: Hahn Petra impresszionista és szürrealista hatásokkal operáló akvarellje buján zöldellő őserdő, ősmocsár, ősvizi ősnövények tekergése, a horizontvonalból kiemelkedő formával, ami lehet zsombékos sziget közelről, sziklás hegység messziről, vagy emberi arc profilból. Nem egy unikális játék, ám ízléses, izgalmas, kutatásra csábítja a szemet a hínárok között. Mert nyilván hínárokat látunk, ha már mindezek fölött a cím jópofa tipográfiával: Hínárrevü. A hínárok, moszatok és más tengeri herkentyűk pedig vitathatatlanul az egyetemes művészet legcsábítóbb témái közé tartoznak. Lássuk hát, mi rejtőzik a hínárok között!

A versek szabadversek, sokszor monológ-szerűek, többnyire egy szuszra elolvasható impressziók. Számos alkalommal bukkannak föl meglepetésszerűen repetitív, mondókákra hajazó ritmusjátékok, mint a Szissz:

„(...)

hutyutyu, szissz.

Rotyog a paprikás krumpli a bográcsban,

szárazon nem főzünk,

rotty, szissz.

Baromi hosszú volt ez a nap, mondja,

megérdemlem,

halálra melózom magam,

hupp, szissz.

Nebasszmá,

Szoboszlait leigazolta a Pool

erre inni kell,

hurrá, szissz.

Meggyulladok rögtön

(...)”

A maga háromoldalasságával a kötet hosszabb versei közé tartozik a fenti. Az idézetthez hasonló képek sorjáznak egymás után, az ismétlődő és variálódó hangutánzó szavak ringató monotóniájával. Forma és mondandó között pazar feszültség vibrál: hirtelen nem emlékszem, olvastam-e már valaha ennyire vicces verset a masszív alkoholizmus tragikumáról…

De akad itt már-már valódi mondóka, avagy a falvédők és didaktikus intelmek világát afféle naiv iróniával idéző versike is, a Ne játssz!

„Ne játssz az étellel!

Mondta a mami.

Ne játssz a szívemmel!

Mondta a pasi.

Ne játssz az ollóval!

Mondta az óvónéni.

Ne játssz a szavakkal!

Mondta a tanárnéni.

Ne játssz a máséval!

Mondták a homokozóban.

Ne játszd meg magad!

Mondták a lányok.

Csókolom, sosem lehet most már játszani?”

Mintha egyik nagy halhatatlanunk örök költői kérdésének – akarsz-e játszani halált? – a gyermeki ártatlanságra hangolt variációját olvasnánk. Avagy a mindenkori homo ludens veretes állítások helyett kérdésbe futó ars poeticáját egy kamaszodó leányka emlékkönyvéből. S nem kell túlzott olvasói figyelem ahhoz, hogy a kérdés után összemosolyogjunk a költővel, hiszen a versben ki nem mondott választ a kezünkben tartjuk…

Rengeteg természeti képpel, illetve lelki rezdülésekre utaló (vagy épp azokat ellenpontozó) biológiai-élettani folyamattal találkozunk. A hínárok közt megfigyelhetjük a fészkébe DNS-t szövő madármamát, farkaséhes gombákat, álmukban egymás kezét fogó vidrákat, üvöltve csiripelő rigót, búgó galambot, ricsajos csókát, kivágott fák fantomárnyékát, csoffadt, sárguló páfrányt oxigént sóhajtó lédús leveleket, valamint – horribile dictu – a konyhakész baromfit, vagy akár testen kívüli és belüli vegyületeket s hemoglobinnal elegyedő zsírcseppeket is. Ha már egyszer két lábon járó petricsészék vagyunk...

A sok fura kis lény, szimbólum és észlelet csakugyan revüszerűen sorjázik a kötet lapjain, lökdösődnek, taszigálják egymást: én akarok mélyebb benyomást tenni az olvasóra, én, én!

És itt azért meg kell jegyezni, hogy a bevezetőmben sugalltakkal ellentétben természetesen Bukovenszki-Nagy Eszter verseiben is van fájdalom, félelem, elmúlás, halál, gyász, meg az élet összes sötét oldala, ahogy kell. Ám költőnk valami szerencsés ösztönösséggel kikerüli a permanens nyomasztás rút lírai csapdáját, hol valamilyen szójátékkal (kedvencem a magánylaksértés), hol a természeti képek beemelésével, hol csak a következő vers megengedő föloldásával. Bukovenszki-Nagy lírai alkatától mintha elválaszthatatlan volna valamiféle fundamentálisan reménykedő és vigasztaló kedély. Egyik kedvencem a Ponyvázás bálnacsonttal. Érdemes teljes hosszában idézni az anatómiai girlandokból egy teljes tengerparti látképbe szétterített gyászmunka heroikus látomását:

„Hatalmas bálnacsontok kellenének,

bekalapálnám cölöpként

a bordakosaram helyére,

hogy elférjen benne az a tengernyi hiány,

az a megbúvás a sötét pityergésekben,

amely azóta dagad,

hogy a bőröndre pattintottam a zárját.

Majd járom az eldugott partokat,

ahol nem napozik senki a fövenyen,

hátha rábukkanok a homokban

a mészfehér rudakra,

kivetik talán a hullámok,

akár a kerekre simogatott, opálos kavicsokat,

a színes-csavaros csigaházakat, döglött halakat.

Ezek elférnek a tenyeremben is.

Soká fog tartani, míg összeszedek annyit,

hogy helyettesítse minden összeroppant

bordacsontomat.

Ernyőt építek belőlük odabent,

és mint a vásznat kifeszítő vaspálcikák

állnak majd sorban a fehér küllők.

Aztán valami ponyvát terítek rá,

ne maszatolja többé össze

az elázva gubbasztó létfontosságú szerveket

a torkomból csöpögő gyász kátránya.”

És itt vannak természetesen a szerelemnek, erotikumnak, nőiségnek sokszor primer és profán biológiai folyamataival összefüggésben láttatott, kedvesen bumfordi bájú versei. Lássunk egy részletet a Cserépben címűből:

„(...)

jól megvagyok a cserépben, állok és kukucskálok

beletörődve, mint egy dadaista –

gondolom és kuncogok.

Lassan kacsokat és tüskéket növesztek,

virágba borulni nincs erőm, se kedvem,

épp megfelel ide a kinyúlt mackó is,

redői lobognak az ülepemen.

Kit érdekel, ha még én sem látom

idebent a saját seggem?

Virágozzék helyettem a balkon,

dagadjon a kenyértészta velem egy ritmusban,

szobanövénykedésből már kitűnő vagyok,

de azért jó lenne, ha néha meglocsolnának.”

Hasonló fölfogású a Cseppfolyós című rövid vers, ami cseppfolyóssá váló emóciókról és az érzelmi szobatisztaság hiányáról beszél. Pengeélen táncoló képek és metaforák ezek: elég volna egy aprócska botlás, hogy a profanitás játékos kacsintásából a kínos vulgaritásba billenjen át a dolog. De Bukovenszki-Nagy Eszter kellemetlen pirulásoktól mentesen képes őrizni lírai énjének föltárulkozó hitelességét. Ritka izgalmas első kötet, olyan természetességgel láttatott érzetekkel és állapotokkal, amik mögött mindenfajta kimódolt költői mesterkedés, műhelyi matatás és eszköztár láthatatlan. Üdítő, frissítő olvasmány.

 

Bukovenszki-Nagy Eszter: Hínárrevü. Parnasszus Könyvek, 2024, Budapest.