Az Unió, bár kiírásában kifejezetten preferálta a csatlakozó új demokrációk múltfeltáró kulturális programjait, nem találta támogatásra érdemesnek Koestler-évünket. Ugyanúgy sikertelennek bizonyultak próbálkozásaink, hogy a magyar kultusztárcát és vezetőjét győzzük meg az egyedülálló lehetőségről.

"A tárcaíró ilyenkor pihenni küldi a benne lakozó személyiségeket, hogy néhány nap erejéig életre keljen egy hangban, egy témára komponálva, amely pillanatnyi örömmé változhat annak, aki hajlandó ünnepként olvasni, és bosszúsággá annak, aki magára veszi. Megsértődhet rajta, ha vaj van a fején, ha irigykedő szemekkel néz a szerző bukszájába, vagy mert fogalma sincs, hogy a valóság és fikció elegye nemcsak hamissá teheti a jelent, hanem elviselhetőbbé is. Pőre kimondásával, cinizmusával, túlzásaival és hibáival." – Sultanus Beatus tárcája.

​​​​​​​Mielőtt valaki elmélyedne Békássy Ferenc írásaiban feltétlenül figyelmébe kell ajánlanunk – mintegy meditációs objektumként – kilenc képet, vagy a kilenc kép közül legalább párat. A képsorozat sorsa éppen olyan kalandos, mint a méltatlanul elfelejtett fiatal költőé, ezért érdemes keletkezésének inspiráló pillanatáról beszélni, majd a képek sorsáról, végül megtalálójának elévülhetetlen érdemeiről, ahogy kellő érzékenységgel a képek felől olvasta Békássy verseit, művészetét és életét. A képzőművészet és a muzeológia számára a sorozat tehát felfedeztetett már, mi semmi különöset nem teszünk most, csupán a Békássy világa felé közeledők és az irodalom számára is megmutatjuk őket. –  Részlet Weiner Sennyey Tibor Költő és huszár című tanulmányából.

​​​​​​​Válságban van az angol egyetemi oktatás. Az idén jóval kevesebb pénzt kapnak az egyetemek a HEFCE c. (az egyetemi pénzek elosztását intéző) intézménytől, mint tavaly, számos építkezést, illetve épületfelújítást elhalasztanak, a lapok már megkongatták az újabb tömeges „agyelszívás” (brain drain) vészharangját – mennek a tudósok Amerikába, meg Kanadába. – Gömöri György tárcája.

​​​​​​​Ha valaki megkérdezne, ugyan ki írja meg a rendszerváltás utáni magyar Nyomorultakat, nem volna tippem. De gondolkodom. A dolog nem testidegen, hiszen a francia Plon Kiadó megíratta és megjelentett a kétszázadik születésnapra a Nyomorultak folytatását egy általam nem ismert François Cérésa nevű francia íróval. De az se magyar Nyomorultak, ahogy az eredeti sem az volt. Nálunk nincs ok, indíték. Itt „minden szép és minden jó, mindennel meg vagyok elégedve” – mondá Ferenc József. De a legvalóságosabb valóságot talán mégis Voltaire mester mondatja ki Pangloss mesterrel a nagy Leibniz mester nyomán: „Ez a világ a lehetséges világok legjobbika”.

Úgy néz ki, hogy egész évben válságdrámákat fogok nézni. Megyek a színházba, tisztulok. Jövök a színházból, tisztulok. Semmi meditáció, nuku léböjtkúra. Néha elnézek a Nemzetibe, belehallgatok a Kossuthba, és százhúsz évig élek.
De félek is ezektől a daraboktól, ezért végső soron jó, hogy többsége csak papíron marad. Félek attól, hogy a legtöbb mai drámából hiányzik a katarzis, így a mosodás átver. Piszkosan kapom vissza a szennyesem, és még csak nem is tudom: kihez menjek reklamálni. – Sultanus Beatus tárcája.

Ez az a pont, amikor a nappaliban összegyűlnek a szereplők, és a nyomozó kifejti lépésről-lépésre mi történt, hogy kiről mi minden derült ki, s hogy ki volt a tettes. Ezek a legfeszültebb pillanatok. Itthon vagyok. Várok. Várakozásom minden perce évezredekre nyúlik ki, olyan vagyok, mint egy mosolygós detektív egy különleges ügyének utolsó fejezete előtt. Elmondom, miként történt, s hogyan zajlott ez a Békássy-ügy, én hogyan éltem meg, s milyen váratlan fordulatok voltak benne.

Nyilván oka van annak, hogy Marx és Engels kiáltványa 74 ponttal toronymagasan veri a mezőnyt. Ezüstérmes Adolf Hitler Mein Kampfja, orrhosszal előzve meg Mao Ce-tung kínai elnök „Kis piros könyvét” (38 pont), amely az 1960-as években a kínai „nagy proletár kulturális forradalom”, de a nyugati radikális diákok bibliája is.

Jókai életét, feleségeit, a történtek általánosabb jelentését nem hagyhatjuk szó nélkül. Jókai példája azt bizonyítja, a férfi akkor szabadul a szebbik nemhez kötözött láncaitól, miután rászögezték a ládát. Ez reménytelenné tesz minden kétségbeesett szabadságharcot. Az egyik medvetáncoltatót azonnal követi a másik. Arról, hogy a Mennyországban hogyan ropjuk tovább, nincs hiteles híradás. Zárásul – pironkodva - valljuk meg, igaz, nem közönséges emberről van szó, mégis hümmögünk ma is, mi is, amikor egy húszéves liba férjül vesz egy hetvenöt éves vénembert.

„…az a gyerekkori kérdés ötlik fel benne, hogy tud-e Isten akkora követ teremteni, melyet nem tud felemelni. Ez pedig csakis azért jut eszébe, mert kíváncsi lenne, hogy a Móricz-ösztöndíj támogatna-e olyan kutatást, amely az NKA-s finanszírozások visszásságait tárja fel. Természetesen mindezt a szépirodalom és a publicisztika eszközeivel, nem hatóságként, és még nem is cserbenhagyott adófizetőként.” – Sultanus Beatus tárcája

Elmegyünk egy ilyen igazi és tipikus budapesti estre. A középkorú és sikeres író, meghívja a fiatal, s legnagyobb-tehetségű költőt, hogy együtt képviseljék a magyar irodalmat, bemutassák saját művészetüket, válaszoljanak a kérdésekre. Elmegyünk, több megfontolásból is, s nem tudom melyik az erősebb. Az önkínzás? Az ének? A szeretet? Kit szeretünk és miért? Szeretni kéne egymást, nem csak a hétköznapokban, hanem az irodalomban is. Gondolom merő naivságból. Odafigyelni egymásra, elmenni a másik bemutatkozó estjére, beszélgetni és borozni, és nevetgélni. Megszólítani egymást. Aki még megszólítható. Aki nem?

​​​​​​​Amikor nem színház, hanem olvasmány, Miller legélvezhetőbb drámája a kettőjük kapcsolatából íródott Bűnbeesés után, amely azt beszéli el: "Amíg együtt voltunk, minden erőmet annak szenteltem, hogy segítsem megoldani Marilyn problémáit. Sajnos nem jártam sikerrel". Nem bizonyított, Miller felismerte-e Marilyn valamennyi problémáját, de hogy nem oldotta meg mindet, arra mérget vehetünk. Az író is csak író, nem Isten. Aki nőt az Isten szabadnak, szabadosnak, függetlennek, ráadásul színésznőnek teremtett, tehát aki nőt az Isten szabad tücsöknek teremtett, ember azon nem változtathat. Láttunk hasonlót néhányat.

Több mint fél évszázados nyugati életem egyik lélekemelő kísérőjelensége, hogy olyan környezetben morzsolhatom napjaimat, amelyben jelen van az európai kultúra irígylésre méltó évszázados folyamatossága. Itt van például egy csodás angliai intézmény, a London Library. 1841 óta honol a brit főváros kellős közepén, tágas palotában. A világ legjelentősebb kölcsönkönyvtára, az elegáns angol klubok szintjén. Polcain egymillió kötetet őriz, közöttük mintegy harmincezer ritkaságot. Van tágas olvasóterme, de különlegessége, hogy tagjai kikölcsönözhetik, olvasásra, tanulmányozásra hazavihetik a könyveket, egyszerre akár tizet is.

kérni hogy nagyon fontos
ez a tájékoztató
hogy ön – ha bír ha nem –
elolvasni és fennforgás fontolni
ön fejének benső részében
nem fontolni nem gondolkodni
miénk isten nem tart felelősség
óvó szárny bocsánat bűn
hétrét mennyország
de más esetben
sem tart felelősség szintén

​​​​​​​Milyen elvek mentén mondható színvonalasnak egy szerkesztői munka?
Mi alapján mérhető a jelentősége? (Biztosan nem az előfizetők vagy a példányszám alapján.)
Mi biztosítja a kuratóriumot arról, hogy egy szerkesztő valóban ígéretes?
Ki nem mondott érvek alapján milyen alapon betonozza be a folyóiratokat az NKA?
Milyen kanonizáló szerepe lehet egy közpénzeket elosztó szervezetnek napjainkban?

Mind a két Kemény költő és mindkettő írt egy-egy regényt. Ennyi köztük a hasonlóság, nomeg az, hogy jó verseket írnak, bár meglehetősen különböző stílusban. Az idősebb (1938-ban született) olaszul író Tomaso Keménytől Szkárosi Endre magyarra fordított egy hosszú költeményt – ez a La Transylvania Liberata (Erdély aranypora), amely szürrealista és mítikus elemeket ötvöz himnikus soraiba.

„Kosztolányi és Csáth sem szerette Szabadkát, habár ők még csak az út kezdetét látták. Te a végén toporogtál. (…) Csak arról van szó, hogy az önámításra nem maradt több erőd. A csodatétel elmaradt. Beszélsz egy nyelvet, amely ezen a tájon lassan haldoklik, tengődsz egy kultúrában, amely belátható időn belül nyomtalanul eltűnik. [...] A magát győztesnek érző militáns szerb, a magát győztesnek érző militáns magyar aligha fogja fel, miért találja fájdalmas haladéknak e kettős győzelmet Végel László vajdasági magyar író." – írtam az Exterritóriumról néhány éve.

1773. november 17-én születik Debrecenben.  Nevét Csokonyavisonta nevéből származtatta. Komáromban ismerkedik meg 1797-ben Vajda Juliannával, ő ihlette a Lilla-dalokat. A beteljesületlen szerelem jó költőnél remekül működik. (Rossz költőnél is, jegyzem meg minden hátsógondolat nélkül, rögzítve pusztán a tényt.) 31 évet élt. Kevésnek tűnik, de az örökléthez – láthatóan – éppen eleget.

„Ilonkát néha szenvedélyes kapcsolatok fűzik nőkhöz is, van hogy saját alkalmazottjához. Fülledt barátságok ezek, örömökkel, bántásokkal, féltékenykedéssel, sértődésekkel, oktalan problémákkal és szenvedésekkel, amik aztán nyomtalanul eltűnnek, tökéletes közömbösséget hagyva maguk után. Ilonka itt is játszik, többet ad bele, mint amije van, hogy több legyen az életében, és önmaga túlzásait is elhiszi”, írja nem kevés tapasztalatára hagyatkozva Kosáry Sarolta, az utolsó barátnő.

És nézd csak, én se magadért szeretlek:
Saját szobromat porolgatom benned.

Épp e szobortól búcsúzom el holnap,
Mikor túléllek téged, a nagyobbat,
Eztán én súgok neked a jövőről,
Az idő engem épít, nekem őröl

Nem a legfontosabb mondatok. Azt sem állítom, hogy ezek miatt volna érdemes el- vagy újraolvasni ezeket a könyveket. Azt sem, hogy föltétlenül rezonálnának egymással. Csak kiválasztottam őket valamiért.