Én vagyok a Békesség, nem hamis békesség,  amit az esti sorozat kínál, vagy a bőröd alá szúrt lebegés,  nem a pszichológusodnál tanult  életindulód dallama vagyok,  olyan békét adok,  hogy sosem rágod többé a körmöd. Fehér ruhát adok rád,  amin kék szalagok lógnak.

Imádság fonala tartja ég és föld között a várost, a felhőkből istenarcú  magány nyújtja ki karját, ölébe vesz,  ringat a kegyelem.

Szavakkal teremtünk, vagy szavaink teremtenek minket? Kimondjuk, amit nem merünk?

Mint a távollátó, aki nem látja közelről  a könyvet, ugrálnak egymásba a sorok,  elhomályosodnak a betűk, s csak ha  eltartja az írást, úgy tudja olvasni, így  tartom el én is magamtól a kinti világot:

megtanulsz hallgatni is  már hamarabb szürkül az este  nem keresztezi tehénbőgés  sem szekérkerék-csikorgás 

a hiúság absztrakt művészeti motívum hihetetlen érzékenység szükséges hozzá

Mert túl van minden létező valón.
Óceánmélyben és napmagasban
kondulnak meg a hangok, a szavak,
és rajzosak, mint madárvonulás
alkonyi égen,

Talán 
szükséged 
van néha 
az én
önzésemre.
Oltárként 
kerekedek fel, 
megkésve.
Benned
kés forog. 

Közös hallgatásunk felrázandó,  Mielőtt egymás szavait elfogyasztanánk.

Az év más szakában, különösen pünkösd havában  orgonabokor névre hallgat. Zöld ruháján fehér habok. 

Mohák álmodnak nyelved alatt.
A városra fátylat lélegzetünk terít.

Álmodtál már a gyerekkori házzal, a kerttel,

Azt mondja, reggelente lassan készülődik, holott siető lépteit aligha tudja épeszű ember követni.

Egy adott ponton seb keletkezik, tűszúrásnyi helyen behatolnak a parazita gondolatok, párhuzamos univerzumok és megsokszorozódó  énképek erdején vezet az ember útja,

Szívemben füstös kocsmavirág nyílik, didereg karcos, kehes átok bennem, fekete kendőm éjek feketítik, segíts, Virradat, dalokat lehelnem!

az állam nem egy ország és nem egy nemzet. az állam egy álom. néhányaké. belehajtják néhány magasztos  államálom miatt.

Végigereszkedtem Dante bűvös útján, Vergilius nélkül, aki őt vezette. Nem riasztott el Cerberus ugatása; Csontomról a húst egy bögöly leette. Leereszkedtem egy bánya-sötét aknán, társakat fürkészve romlott alvilágba’, de csak egy félig nő, hátulról meg kecske dörgölődzött kéjjel, ismerkedőn hozzám.

Siratlak téged az ünnepi asztalnál, siratlak, lélegző öröm. Először óvatosan jöttél, két héttel később már vártál.

A böjt lélektana: én nem rágok többet a világból, és a világ is kevesebbet egyen belőlem már. Ámen

Esőt mondanak, jön a te időd, Mária, rügyfakasztásra, és újabb borsók vetésére, hogy a hüvelyből kiugró fénygolyók az értelem lángjával döngöljék földbe a maradék roncsokat.