Utazás a szellemi horizont felé – Bölcsészlány olvas - Lettre, 2009 nyara

Megszoktuk már, hogy nem csak vonaton, hajón, buszon, repülőn, esetleg autóban lehet utazni, hanem fotelben, asztalnál, ágyban, párnák közt is. Az ember csak megragad egy izgalmasnak tetsző útikönyvet, esetleg előkaparja az iskoláskori atlaszát is a lomok közül, s tessék: se fáradság, se csomagolás, se pénzköltés, mégis utazunk. A Lettre e nyári száma azonban nem egészen ilyen. Mert való igaz, ugyanúgy nem fizikai út az, amit megtehetünk általa, de nem is pusztán a fantáziát mozgatja meg, hanem az utazás lényegébe segíthet betekintést nyújtani.

Utazás a szellemi horizont felé

Bölcsészlány olvas

Lettre, 2009 nyara

Mert mi az esszenciája a világba való utazásnak, sokfelé, sok pénzt elköltve? A helyi katedrálisok és utcasorok megtekintése? A köszönöm és a jó napot szó megtanulása a helyi nyelven? Nem, ennél jóval többről van szó; mint ahogy Martin Kämpchen erről szóló írásából (Útra kelni), de az egész számból is kiderül. Mert minden, amiről szó van a világban, az emberről szól és nem másról; minden tudomány, politika, művészet ugyanoda kanyarodik vissza: önmagunkhoz. Az utazás során az embert keressük, s ennek rendelődik alá (ideális esetben) minden egyéb, az utazgatáshoz tartozó cselekedet.
A Lettre Nyári élménye pontosan ezt adja meg nekünk, az utazás vágyát úgy felkeltve, mint az elmét megmozgatva. Előbukkan itt India, de nem az istenektől nyüzsgő turistacsábító, hanem a nyers valóságú, Nyugattól befolyásolt, hányatott sorsú és életszínvonalú India, a XXI. század logikus következményeiben élő India, s a belső mozgatók: egy úti beszámoló (Dragan Klaic), és egy meghatározhatatlan mögénézés (Háy János). Aztán Timbuktu és Afrika felfedezése az európai embernek, mely a frankofón világgal foglalkozó újságnegyedben ugyanígy felbukkan, ráadásként visszájára is fordítva: a fekete, „civilizálatlan” afrikai ember hozzáállása a sápatag fehér emberekhez az afrikai irodalmakban, melyeket ideje már végre felfedeznünk magunknak. De itt van Nyugat-Ausztrália legeldugottabb kisvárosa is, Henning Mankell szemével, Broom, amit sokáig kell keresni térképen a kontinens számunkra elképesztő nagysága és lakatlansága miatt. Hol a vadon határa, és mivé alakulhat elzártságában egy valaha virágzó, civilizált és fejlődő város?
És mindenütt az emberek, apró epizódok, novellákban és beszámolókban egyaránt: a világnak ugyan, amely az ottani emberekben él, csak pirinyó szeletét láthatjuk, azt is csak akkor, ha figyelmesen utazunk, kérdezünk, olvasunk, de már az is erősíti azt, hogy nem magunk vagyunk a világban, közép-európai népek, szétszóratva és összekapaszkodni próbálva.
    Utazásunkat fordítsuk most kissé a tájakról az irodalom felé, hiszen ennél kevés kiválóbb lehetőség van az emberek felfedezésére; ahogy a fiatal vagy tapasztaltabb művészemberek látják magukat, népüket, a levegőt az ország felett. Matt McGuire az ulsteri útról, a mai ír irodalomról írt esszéjében az ír költészet és próza természetes átalakulását kíséri figyelemmel, példákkal illusztrálva; Dubravka Ugrešič az idegenben élésről és otthonról beszél, valamint saját írásainak mozgatóiról, az írásról magáról, Kukorelly Endre pedig (Ezer és 3 című művének részletével illusztrálva) ugyancsak az írásról, időbeli dimenzióba helyezve azt. Nem műhelytitkok ezek, csak egy szavakkal és emberekkel foglalkozó író mindennapi apró problémái, egy-egy művész világlátásának piciny szeletkéi.
Ez lehet akár az út eleje számunkra: elkezdhetjük megtanulni, hogyan kell a lélek mélyébe látni, az én dzsungele felfedezhetővé válhat, bár hogy a világ hogyan tükröződik a másik szemében, arra egy élet is kevés; de valahol el kell kezdeni. Egzotikus a világ, amelyben élünk, de nemcsak az, ami messze van, hanem az itthon is, a múlt, a szomszéd család; a „kultúrtáj”, amelyben élünk. Kornis Mihály mondja ki a felfedezés egyik kulcsmondatát: „Kezdtem a világot úgy látni, ahogy van.”
A határok a tengernyi műfaj között sokszor elmosódottak, de valamennyi írás rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy szavai csirizbe mártottak: nehéz abbahagyni, ha az ember egyszer belehorgasztja a gondolatait.
    S még egy szellemi utazás-blokk vár az újság hasábjain: a frankofónia színe és visszája. Franciaország prizmaként viselkedik itt, a legkülönfélébb szögekből tanulmányozhatjuk; a betűkből emberek, az emberekből pedig egy egész ország domborodik ki jelenével, politikájával, irodalmával és gondolkodásmódjával; illetve mindaz, akikhez valaha köze volt az utóbbi évszázadokban: az afrikai irodalmak befolyásolójaként, saját lírájának megújítójaként, nyelvi sokoldalúságát sajátos fűszerként használva és karakteres nemzettudatának teljes pompájában jelenik meg a francia nemzet. Különösen izgalmas Jean-Marie Gustave Le Clézio, a 2008-ban Nobel díjat nyert mauritiusi származású író beszámolója az írásról, a francia mentalitásról, amiben felnőtt, valamint az őt ért sokféle, többek között indián hatásról, és az élet emberi minőségéről. Rajta, ne féljünk belevágni, és alkalmazni a tanultakat a mindennapokban!
Szellemi utazásunknak persze csak akkor lehet vége, ha mi úgy döntünk, elég volt, jöhetnek a hétköznapok. De addig maradjon a valóságos, fizikai út akár csak otthonról a munkahelyig, és a lelki-szellemi út, melyet minden ébren töltött pillanatunkban, minden befogadó gondolatunkkal teszünk saját magunk és az ember-lét felé.

S. C.