Túl a határokon III./II. - Hegyi Botos Attila a Könyvfesztiválról
Scholten szerint a magyarok képtelenek a hosszú távú gondolkodásra, identitástudatuk problematikus, a szolidaritásról kevés fogalmuk van (eredmény a bizonytalanságérzet). Minél több időt tölt itt, annál kevésbé érti ezt az országot, „ahol az apró dolgok nem működnek, az egész mégis elvan valahogy”. De hogy valami szépet is halljunk: érez azért romantikát, vidéki idillt, egzotizmust, arisztokratizmust… valamint megemlített egy szép gondolatot.
Túl a határokon 2.
Mélyföldi (felszínközeli) járatok
(Holland bemutatkozás:
Thomas Rosenboom: Közmunkák, Jaap Scholten: Jó itt nekem?,
Bérczes Tibor: Minden csak az első nap szokatlan)
Bevallom, keveset tudok hollandokról, holland kultúráról; ismeretanyagaim igencsak hiányosak, foltszerűek; azok is inkább pár művészeti alkotásra, földrajzi és történelmi ismeretre terjednek ki, meghatározó részük toposz. Ezek közé tartozik a „Holland Mélyföld” is. (Egy ír népdal csendül fülembe (Lowlands of Holland): „to the lowlands of Holland for to fight the enemy”).
A mélyföldek szintén (miért is ne) egy újabb toposzt generálnak, az igencsak aktuális ökológiait (gondoljunk a tengerszint-emelkedésre!), s ha ezt összevetjük a holland hosszú távú gondolkodással, talán az sem véletlen, hogy az egzotikus színezetű vágyakon túl, miért is vásárolnak hollandok itt-ott földeket. Ám isten mentsen, hogy ezzel rasszizmust szítsak, hisz „ne tedd felebarátoddal, mit magaddal se cselekednél”, alkalmasint mi magyarok is kerülhetünk még kellemetlen helyzetbe (vagy mindig abban vagyunk?)… amúgy meg, ki teheti, közülünk is vásárol külhonban földeket…
Fontosabb itt inkább az ökológiai, fenntarthatósági témakör felé terelni a kérdést (ld. Schumacher (mármint a közgazdász): „A kicsi szép.”, hisz Thomas Rosenboom munkája érzetem szerint érinti azt.
Ám mielőtt erre rátérnék, mindenekelőtt hagy dicsérjem meg Végvári Tamás felolvasásait, Győri László mesteri vezényletét, Boris János téma iránt érzett szeretetét. Jólesett mind. Így kell megszervezni valamit.
Thomas Rosenboom: Közmunkák
Thomas Rosenboom könyve az író elmondása szerint, két, a modern Victoria Hotel homlokzatában zárványként fennmaradt(!) régi ház meghökkentő látványából fakadt. Helyszín: Amszterdam, illetve az északi, „elmaradt” lápvidék, idő: a modernizáció kezdete. Két főszereplő egy hegedűkészítő-mester, s egy gyógyszerész: a modernizáció vesztesei.
Ami a felolvasásból egyből kiviláglott, az író könnyed tolla, gyöngéd iróniája (bár személyében volt valami elégikus). A nagyregény (mely a XIX. sz. realista regényeivel rokon) nyugodt, kimért tempóval indul, ám a konfliktusok megjelenésével az adagio allegrósodik (sicc!) - e zeneiség említése amúgy sem véletlen, hisz a regény meghatározó szerkesztési eleme az ismétlés; visszatérő képek, jelenetek.
Amit összességében e munkáról elmondhatunk, a rosenbloomi motiváció: tiszteletadás a modernizáció vesztesei előtt. S ez már önmagában elég, hogy felkeltse az ember érdeklődését, pláne, ha oly érett stílussal fogalmazódik meg, amilyen az övé.
Jaap Scholten: Jó itt nekem? és
Bérczes Tibor: Minden csak az első nap szokatlan
Kénytelen vagyok egyben tárgyalni a kettőt. Bérczes Tibor a maga szerény módján (inkább kérdezőként, s tolmácsként brillírozván), igencsak szűken mérte önnön riportkötetéről a szót, ami persze szimpatikus… viszont ennek eredménye a részemről is szűkebbre szabott szó. Azonban a két könyv együttes kezelését az is indokolhatja, hogy témájuk igencsak hasonlatos: a Magyarországon élő hollandok magyar benyomásai, élményei. Bérczes Tibor az itt élő hollandokat faggatta a magyarokról (milyenek vagyunk mi?), Jaap Scholten, itt élő holland író pedig egy egyfajta, mondhatni rejtői, vagy durelli iróniával (nevezze, ki hogy akarja), szó, mint száz, igencsak derűs könyvecskét írt magyarhoni benyomásairól…
Ez bizton az a típusú könyv, mellyel másokat vonaton való utazás során szokás idegesíteni (az ember nem tudván arcizmainak parancsolni, állandóan elnyeríti magát).
Álljon belőle itt egy példa, lássuk, miről van szó. Bizonyára mindenki emlékezik azokra a jeges napokra, mikor háztól a járműig eljutni lehetetlenség volt. Nohát szerzőnknek se sikeredett: válla marjulása bánta. Így feküdt a járdán. Mi, magyarok persze nem fordítottunk rá figyelmet, felnőtt ember, hagy oldja meg maga… Aztán folytatódott a Canossa. Elébb a pesti dugóval, majd a kórházi bürokráciával, egyéb csatatéri állapotokkal, lerongyolódott emberekkel, elavult kórházi berendezésekkel… ismerjük mind, hollandunk pedig most teszi ezt… mindenesetre e kellemetlenségeket helyzetkomikumként, derűvel fogja föl, s könyve alapján szereti annyira karikatúrizálni, mint amennyi egy anekdotás könyvhöz ildomos (határtalanul).
Ezzel zárhatnánk is beszámolónk, ha nem lenne oly égető a kérdés: milyenek vagyunk holland szemmel mi, magyarok (persze az általánosítások veszélyét, ostobaságát mérsékelvén)?
Scholten szerint a magyarok képtelenek a hosszú távú gondolkodásra, identitástudatuk problematikus, a szolidaritásról kevés fogalmuk van (eredmény a bizonytalanságérzet). Minél több időt tölt itt, annál kevésbé érti ezt az országot, „ahol az apró dolgok nem működnek, az egész mégis elvan valahogy”. De hogy valami szépet is halljunk: érez azért romantikát, vidéki idillt, egzotizmust, arisztokratizmust… valamint megemlített egy szép gondolatot. Egy holland, ha probléma elé kerül, törekedik megoldani. Egy magyar inkább elgondolkodik annak természetén. Ergo: a filozofikusabb gondolkodásúak mi vagyunk. Ezen is el lehet gondolkodni (sicc!), vagy csak annyit foglalkozni vele, amit érdemel.
Folyt. Köv.
Hegyi Botos Attila
