Irodalmi Jelen

Köves Viktória: Éva rossz

2009. március. 07. - 06:12

Éva sokszor lopott a közértből is. Cukrot. Leginkább cukrot. Kedvence volt a francia drazsé. Abból sokszor. Megette, mielőtt hazaért volna. Akkor még kisebb volt, tízéves körül. Egyetlen egyszer kapták el. Anya munkahelye mellett volt egy kis bolt. Ott. Az ajtónál megállították. Kipakoltatták a zsebeit. Éva érezte, hogy lángol az arca. Olyan forróságot érzett, amilyent addig még sosem. Kérdezték, ki az anyukája. Mondta, hogy ki. Kérdezték, hol dolgozik. Mondta, hogy hol. Elengedték.

Éva rossz

Fények, illatok, tárgyak, helyek. Helyek. A biliárdszalon, ahol Éva Hamedet megismerte. Az iskola folyosója, ahol a verseket olvasta szünetben. A kicsi tornaterem, ahol művészi tornázott. A kilátó a hegy tetején, ahol Gábor megkérte a kezét. A Long, ahol évekig töltötte minden estéjét. A színház műszaki szobája, ahol beleszeretett a világosítóba. Az átjáró, ahol a falba verte a fejét egy este, amikor Gáborral veszekedtek. A félszuterén dodzsó, ahol karatézott. A konyha. Ahol hosszú éjszakákat tanult, sokszor reggelig, vizsgák előtt. Ahol mamával és anyával beszélgettek. Ahol minden vasárnap elmosogatott és felmosott, míg mamáék a templomban voltak és ahol mosogatás közben mindig elhatározta, hogy ezentúl jó lesz. Éva azt gondolta, hogy ő rossz. Azt gondolta, jóvá kell válnia. Azt gondolta, akkor majd mindenki szeretni fogja. Akkor még nem folyóvízben mosogatott. Az mamáéknál nem szokás. Az pazarlás. Éva a mosogatót teleengedte meleg vízzel, abba került a mosószer. Egy hokedlire vájdlingot tett, abba került a tiszta víz az öblítéshez. Nem utálta. Egyedül maradt az edényekkel, és arról álmodozott, milyen jó lesz majd, amikor mindenki szeretni fogja őt, mert ő mindig jó.
Ezeken a vasárnapokon, amikor nagymamáék hazaértek, mindig fényes öröm volt arcukon, amikor meglátták a ragyogó konyhát. – Jól van, kislányom. – mondta nagyapa. Akkor nem mondta ezt, amikor felemelt kézzel állt a fürdőszoba ajtajában. Nagymama állt Éva és nagyapa között. Éva remegett. Nem tudta, mi nagyobb, a dühe vagy a félelme. Végül elrohant otthonról. Tizennyolc éves. Anya találta meg órák múlva egy színház portáján. Anya mindig megtalálta Évát. Nagyapa soha nem ütötte meg Évát. De Éva rettegett a dühétől. Ketten voltak otthon, amikor egy este nagyapa bement hozzá a cselédszobába. Nagymama kórházban volt. Éva aznap fizette be az egyetemi tandíjat. Délelőtt nagyapa pénzt adott neki valamire, de arra már nem emlékezett Éva, hogy mire. Arra igen, ahogyan leült a kisszoba székére. A fehér trikóra is, amit viselt. A szemére is. Éva az ágyon ült.
– Most mondd meg nekem őszintén, mire költötted a pénzt. – mondta nagyapa.
– De hát mondtam, papa. Befizettem a tandíjat. Anya holnap visszaadja. – felelte Éva.
– Kislányom. Mondd meg őszintén, mire költötted. – Éva gyomrából indult felfelé a félelem.
– Papa, hidd el, nem hazudok. Nem költöttem másra. – Éva már majdnem sírt. Tehetetlenséget érzett és félelmet. Ha nagyapja megindul, hogyan menekül? Ez járt a fejében. Nagyapja soha nem indult meg. Éva fejében mégis ez járt. Nagyapa nagy volt és széles. A szoba kicsi. Éva tudta, hogy nem jutna el mellette az ajtóig. Azt is tudta, hogy nagyapa egyetlen ütéssel megölhetné őt. Még most is. Még így öregen is. Nagyapa mesélt arról a kicsi Évának, hogy egyszer hókon nyomott egy ökröt és az összeesett. Éva szemében nagyapa volt a legerősebb ember a világon.
Évának eszébe jutott a nyugta. – Megmutatom, papa. Itt a nyugta. – mondta és kotorászni kezdett a táskájában. Megtalálta. Nagyapa megnézte és hümmögött. Végül elment. De nem hitt. Érezte Éva, hogy nem hisz. Másnap anya rendezte a pénzt.
Éva sokszor lopott a nagyapjától. Egyszer megtalálta a dugipénzét és elvett belőle egy ezrest. Aztán mégegyszer. Aztán mégegyszer. Lelkifurdalása volt, mégis csinálta. Kellett. Valamire. Mindig valamire. Cigire. Bármire. Nagyapáék hálószobájában volt egy íróasztal, nagyapa íróasztala. Annak egyik fiókjában, leghátul egy boríték. Abban tartotta nagyapa a dugipénzt. A tartalékot. Egy délután nagymama azt mondta Évának, hogy beszélni akar vele. Nagyapa a telken volt. Nagymama azt mondta: tudja, hogy ő veszi el a pénzt. De nagyapa nem tudja. Éva megszégyenült. Megígérte, hogy nem vesz el többet és lassacskán visszateszi azt is, amit eddig. Nem vett el többet és néha visszacsempészett egy-egy ezrest a borítékba. Azt már maga se tudta, hogy kiegyenlítette-e a számlát.
Éva sokszor lopott a közértből is. Cukrot. Leginkább cukrot. Kedvence volt a francia drazsé. Abból sokszor. Megette, mielőtt hazaért volna. Akkor még kisebb volt, tízéves körül. Egyetlen egyszer kapták el. Anya munkahelye mellett volt egy kis bolt. Ott. Az ajtónál megállították. Kipakoltatták a zsebeit. Éva érezte, hogy lángol az arca. Olyan forróságot érzett, amilyent addig még sosem. Kérdezték, ki az anyukája. Mondta, hogy ki. Kérdezték, hol dolgozik. Mondta, hogy hol. Elengedték. Azt mondták, soha többé ne csináljon ilyet, mert ha mégegyszer elkapják, szólnak az anyukájának. Akkor megfogadta, hogy többé nem lop. Nem is lopott évekig. Gimnázium vége felé kezdte újra. Nem cukorkát, cigit. Aztán egyszer az osztálytársaival ment a közértbe. Cigit lopott megint. Marlborot. Két dobozzal. Kipakoltatták a táskáját. Mindent ki kellett rámolnia. Égett az arca. Nem kapták el. Akkor még hatalmas férfizsebkendőt használt, olyat, mint nagyapa. Nagyapa zsebkendőit használta. Volt egy a táskájában. Azzal vette ki a cigit. Nem vették észre. Bosszús volt az eladó arca, amikor azt mondta neki, mehet. Legközelebb évek múlva egy könyvet. Akkor már egyetemista volt és kellett a könyv. Volt nála egy kötet, amikor bement a boltba. Leemelte a másikat a polcról, a sajátja alá tette, majd odament az eladóhoz. Egy olyan kiadás felől érdeklődött, amiről tudta, hogy nincs meg nekik. Végül megköszönte a tájékoztatást és kisétált az ajtón. Az volt az utolsó. Akart volna még, de többé nem volt képes rá. Ha valaki megkérdezi, valószínűleg nem tudta volna megmondani, miért. Hogy azért nem, mert bűn, vagy azért nem, mert félt, hogy lebukik. De hiába a szerzett kincs, azt az érzést a gyomrában utána, azt nagyon nem szerette.