Szülőföldszerelem

„A félelmekkel bekerített ember számára a megoldást, a segítséget az a Mindenható adhatja, aki betöri, azaz kinyitja az ajtót, szabaddá teszi az ember, a költő lelkét” – Nagy József Levente Csillagok közt kifeszítve című verseskötetét Komán János értékelte.

Nagy József Leventét erdélyi költészetünk élvonalbeli alkotójaként tartom számon. Erre a megjegyzésemre valaki legyintett, évei számát emlegetve. Az ismert szólást parafrazálva válaszoltam: nem az évek száma teszi a költőt, hanem írásművészetének minősége. Marosvásárhelyi költőnk első verskötetének immár harmadik bemutatóján lehettem jelen. Először megzenésített költeményeinek előadásait hallhattam, utána a Pallas-Akadémia Könyvkiadó szerkesztőjének méltató szavaira figyelhettem föl, melyet jól fölkészült versmondók hitelesítettek.

Nagy József Levente 1957-ben született Marosvásárhelyen. A Bolyai Farkas Líceumban érettségizett 1976-ban. A kolozsvári Protestáns Teológia elvégzése után 1981-től Marosvásárhelyen, Szászludvégen, Pókában, és 1991-től ismét Marosvásárhelyen folytatta református lelkészi hivatását. Versei 1981-től jelengettek meg a romániai és magyarországi lapokban. Szerepelt Az eltérített felvonó (2011) című antológiában. Csillagok közt kifeszítve című kötetét a Pallas-Akadémia Könyvkiadó 2015-ben adta ki.

A szerző 84 költeményének egyharmada szerelmi líra. Néhány verse a változó világ tüskéitől sérült alkotó zaklatott lelkiállapotát érzékelteti (Többé nem megyek, Bereksirató, Kiszámoló, Részbontó). De akár idézhetnénk a Bereksirató fájdalmas kérdéseit is: „hol vagy Maros ölelte félsziget, / Rozsnyai berke, Udvarfalva éke, / horgászó suttyó, parancsoló gyerek, / első szerelem, bokoralji béke? / mindent kivágtak idegen kezek, / kékesen lángolt a fejszéjük vasa, / s a gyep helyén holdbéli kráterek, / hogy ez a táj többé ne legyen haza.”

A Részbontóban a szerelmi líra hangja összecsendül a szülőföldszeretettel: „… fele élet, fele ábránd, / ott egy haza, itt egy ország, / eddig Várad, onnan Ártánd, / a sorsomat széjjelhordták, / félig csöndben, mégis zajban, / félig ördög, félig angyal, / minden rendben, mégis baj van, / tele vagyok hiányoddal.”

Mintegy húsz négysorosának és rövidebb versének inkább eredeti gondolkodásmódjára, mint művészi megfogalmazására figyelhettem föl. Hiszen minden írásmű első és legfontosabb követelménye a világos közlés. Korunk poétikájának egyik jellemzőjét a következő feladvánnyal fogalmazhatnák meg: találd ki, hogy mit akarok mondani! Nagy József Leventének nincsenek ilyen divatos keresztrejtvényei. Többször is segítséget, tanácsot kér, megoldást keres az emberben élősködő hiány és bezártság felszámolására. És ez a hiányérzet szerinte azért születik meg benne, mert „a világ kifordított lélek / s benne a hiány – Isten lakik” – írja Bekerítve című négysorosában. Az ehhez hasonló gondolatok uralják az egész kötetet: „ki magába néz elszédül / világnyi mélység legbelül / a lélek / vékony fonál a sikolyom / de hiába kapaszkodom / ha félek / belülről zárva életem / törd rám az ajtót Istenem / úgy kérlek” – írja a Világnyi mélységben. Ezek szerint a félelmekkel bekerített ember számára a megoldást, a segítséget az a Mindenható adhatja, aki betöri, azaz kinyitja az ajtót, szabaddá teszi az ember, a költő lelkét. Gyakran fordul ilyen-olyan formában faggató kérdéssel az Úrhoz: „a tett után a csend mögött / a gondolat és szó között / a szív mélyén hol jég rian / ó mondd Istenem ott mi van?” (Faggató)  

Legsikerültebb alkotásai (Üzenj kedves, Ha elalszik bennünk a világ, Ha elmegyek, Bújócska, Rád adom lelkemet, Hiányod átölel) közül külön figyelmet érdemel a Csillagok közt kifeszítve kötetcímadó verse:

Út lennék, hogy el ne tévedj,

Pirkadat, hogy velem ébredj.

Madár lennék, ha te dallam,

Dallanálak szakadatlan.

Ha te kés vagy, én a kenyér,

Kerék leszek, ha te szekér.

Ha te hal vagy vízzé válnék,

Ha fa volnál, én az árnyék.

Lennék szemeidnek kékje,

A ruhádnak csipke-éke.

Lennék fájás, mosoly, s átok,

De sötét van, alig látok.

Kerestelek, s nem talállak,

Űzött vagyok, mint egy állat,

Ösvényt, csapást elveszítve,

Csillagok közt kifeszítve.

A fent idézett művet erdélyi magyar költészetünk legszebb szerelmi költeményei közé sorolom. Ám amikor az írásmű értelmezésével akarok foglalkozni, hiányérzetem támad, mert nem tudom, mikor született a vers. Meggyőződésem szerint egy szépirodalmi alkotás hitelesebb értelmezését csakis a szerző életének, sorsának, társadalmi vagy politikai hovatartozásuk ismeretével lehetséges tökéletesebben elvégezni. Gyanítom, hogy a hatvanadik év küszöbére lépő költő egyik fiatalkori költeményéről beszélünk. Gyanúmat azzal igazolom, hogy a kötet elején tizenhetedik darabként szerepelteti a szerző, így a fiatalkori reménytelen szerelem föllobbanásaként tartom számon.

A rendező hangsúly – Szabédi László elfogadható fogalomhasználata szerint*  – jól érzékelhető nyomatékkal soronként két négy szótagos ütemet teremt, és ezeknek a szabályos váltakozása zenei hangokat hallat, ősi magyar ritmusunkat élteti. A népköltészeti alkotások többségére jellemző nyolc szótagos verssorok egyszerű, népi jellegét a páros rímek is fölidézik. Három rímpárja – a felszólító móddal, a birtokos személyraggal és a határozói igenévvel rímeltetett sorok (tévedj-ébredj; kékje-éke; elveszítve-kifeszítve) – szintén a népköltészet rímtárát juttatják eszünkbe. Ebben is az asszonáncok uralkodnak. Csak egyetlenegy tiszta rímmel találkozunk. Nem a szakmai gondosság, hanem az önkéntelen természetesség diktálja ezeket az összecsengéseket. A költemény tüntető szépségét az első három szakasz tizenhárom metaforája emeli ki, melyek mély emberi jóságról, szeretetről beszélnek. A második szakasz ellentétekre épülő nyolc metaforája és a feltételes módra támaszkodó ismétlések, akárcsak a lenni ige változatai – nyomatékosító szerepükkel – jelentősen hozzájárulnak a művészi szépség kidomborításához. Ezt pedig semmiképpen sem lehet egy legyintéssel elintézni.

Komán János

*Szabédi László: A magyar ritmus formái. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó. Buk.,1955.116.o.