„Apácák, lányok, tanárnők” – Csepcsányi Éva regényrészlete

„A folyosókon név szerint ismerték a régi növendékeket, a »kisasszonyokat«. Jankának változatlanul a fiatalon meghalt, angyalarcú nővér maradt a kedvence.” – Csepcsányi Éva regényrészlete, amelynek segítségével egy bentlakásos leányiskola mindennapjaiba tekinthetünk be.

„Homo naturaliter christianus”

Őszi szünet után ismét vonatozás. Mindenki fölpakolva finomabbnál finomabb háztájival: tejfeles pörkölt galuskával. Meggyes rétes. Macok. Házi kolbász. Rettenetes nagy lakomát rendeztek, pedig a szobában tilos volt étkezni – mert előjönnek a csótányok. Janka nem értette meg négy év alatt, ha az ebédlőben nem jönnek elő, itt fenn miért tennék. Ez a margitos axiómák egyike volt. De a szünetek utáni vasárnap estéken senkit se érdekelt a szobában való étkezés tilalma.

A nővérek se jártak körbe, mintha hallgatólagosan elfogadták volna: kétszáz év tapasztalata…

Egy délután, az ebéd és a négyhúszkor kezdődő tanulószoba előtt Anitával végigjárták a kollégium folyosóit. Esett. Megérkezett a november – köddel, huruttal. Éjjel hol ebben, hol abban az ágyban köhögött, krákogott valaki. Az udvarra nem mehettek, a többiek filmeztek, épp olyat, ami őket nem érdekelte, hát mászkáltak. A szeptember óta rengetegszer látott régi-régi képeket most alaposabban szemügyre vették.

Sárgásbarna képek: ezernyolcszázhuszonegy. Jozefa anya. Kmety Ida kisasszony. Hanák Emerencia. Angyalarcú, bágyadt, szőke lány – a kép sarkában fekete vonal. Meghalt tizenhat évesen. Anitával zavartan néztek össze. Hát meg is lehet itt halni? Nem szóltak. Nem, biztos otthon halt meg, szünidő alatt. Ilyesmit nemigen engedélyezne a házi rend. Ezerkilencszázhúsz. Már fekete-fehér lányok. Komolyak, felnőttesek. Eltűnnek a fűzők és lehetetlenül bonyolult ruhák, frizurák. Egyenruha ezerkilencszázhuszonkettőtől. Már nincs nagymagyarországos úrhatnám. A kisasszonyok is alázatosabb képet vágnak. Csonka kis ország, vasfegyelem.

Majd: semmi fodor, semmi masni. Szinte katonalányok – negyvenben. Horthy hetyke honleányai. A világháború alatt két tanév kimarad. Negyvenötben nyolc fekete vonal nyolc kép sarkában – nem akarják tudni, mi történt velük.

Immár fiúsra nyírt hajak – elvétve egy-egy lány hosszú fonatokkal. Nyolcvankilencig nyomott létszámú osztályok.

Tizenöt-húsz lány csupán egy osztályban. Az apácák arca zárt, kőkemény – nagy ára volt annak, hogy az átkosban is működhetett valahogy az iskola. Borzongva nézték a sorozatot: Apácák, lányok, tanárnők. Egy-egy reverendás, telt arcú pap közöttük. A régi képeken mintha harminc évesek lennének a gimnazisták. Olyan előkelőek, felnőttesek, komolyak. Persze a nagy ruhák is teszik. A frizurák. Külön táblán kiemelve a növendékek, akik érettségi után beléptek a rendbe. Elszánt vagy riadt tekintetű, fehér fátylakba bugyolált, tizenhét-nyolc éves, hamvas kölyöklányok. Ezerkilencszázhatvanötig éppen csak a szemöldök és áll közötti arcrész látszott belőlük. Aztán egyre több, míg a nyolcvanas évektől a könnyű, egyszerű fátyol következett.

A rendbe lépett növendékek száma – száz évvel ezelőtt: rengeteg. Akár nyolc-tíz is egy évfolyamból. Az egyik ezerkilencszázhetes, fehér fátylas novícia képén fekete kereszt, vonal. Hosszan nézte Janka a fotót. Ilyen éterien szép, tiszta arcú lányt soha életében nem látott. Hatalmas, ragyogó, világos szempár, finom, keskeny orr: mint a legsikerültebb Madonna festményeken!

Hogyan halhatott meg egy ilyen angyal? Megbabonázta a kép. Anita összeráncolt szemöldökkel betűzte az alatta lévő mondatokat: „Isten szolgája, Mária Caritas Nővér. Élt 22 évet. Példátlan türelemmel viselt, hosszú gyötrelmes betegség után adta vissza lelkét az Úrnak. Imádkozzunk boldoggá avatásáért!”

Hümmögtek, összenéztek, zavarukban fölnevettek. Jó, majd fogunk. Valami ilyesmit mondott Anita a maga utánozhatatlan hanghordozásával. Mélységesen komolyan és meggyőzően tudott beszélni, csak az őt legjobban ismerők tudták: belül röhög. Janka nem vette a lapot. A lelke mélyéig meghatotta az angyalképű kis apáca. Az őszi szünet óta valami megváltozott benne.

 Első évben többször kipakoltatták Janka szekrényét. Tele volt szeméttel, ételmaradékkal. Maga is csodálkozott harmadévesként, hogy lehetett annyira trehány. Apja ilyen, örökölte. Otthon is állandóan szaladt a ház.

Őszi szünet után a karácsonyi szünidőt várhatták. Felvették az egyenletes ritmust, mely örökre meghatározta életüket, gondolkodásukat. Anitával rengeteget lófráltak a hatalmas parkban, kertben, álmos és tunya vasárnap délutánokon. A folyosókon név szerint ismerték a régi növendékeket, a „kisasszonyokat”. Jankának változatlanul a fiatalon meghalt, angyalarcú nővér maradt a kedvence. Mielőtt belépett és meghalt volna – Anita szerint ez a kettő összefüggött egymással –, ő is szentmargitos növendék volt, iskolatársa a régmúltból.

*

„Láza három nap után lement. Zenét hallgatott. Nagyokat aludt ebéd után.  Este félt kicsit, míg Annunciáta nővér le nem jött. Rendszerint nyolc órakor érkezett. Olyan csöndesen mozgott, mint az árnyék. Teát főzött. Lefekvés előtt mindig recitált valamit, később tudta meg, hogy a kompletóriumot, a befejező imaórát. Aztán reggel hatig egy pisszenés se hallatszott a kis fülkéből.

Az ötödik nap éjszakáján lekísértek egy harmadéves lányt a szobatársai. Elviselhetetlenül görcsölt a hasa. A nővér korát meghazudtoló fürgeséggel fölkelt, itatott vele valami teát, adott gyógyszert, és utasította, maradjon lenn éjszakára. Reggelre semmi baja nem volt, a második órára már bemehetett.

Sok ideje maradt a gondolkodásra: elérhetetlenül távolinak tűnt a felnőttkor. Még négy év, aztán öt-hat év egyetem… örökkévalóság! Harminc évesen viszont azt fogja érezni: egy pillanat alatt múltak el életének leggondtalanabb, legszebb évei – a kollégiumban! A tizenöt éves Janka jót vitázna a harmincévessel! Gondtalanság? 

Annyi gond, mint itt, a világon sincs! Állandó, kiélesített figyelem: mikor akad néhány perc lazításra? A refektóriumban a legjobb adagok kiválogatása. Az észrevétlen alvás elsajátítása reggeli misék alatt. Küzdelem a legjobb zuhanyzókért. És mindez hiányos felsorolás, nem a valóság. A valóság a külsősök számára leírhatatlan, elmondhatatlan. Hogyan lehet egyszerre önérzetesen büszke szentmargitos valaki, aki utálja a rendszert. Az sem igaz, hogy mindennap kellett misére menni – csak a múlt távlatából tűnik úgy. Ez olyan túlzás lett volna, mely mindenképp elégedetlenséget vált ki, nemcsak a diákok, de még a szülők részéről is.

A valóság az volt, hogy minden reggel részt vett egy osztály a szentmisén, és csak vasárnaponként mindenki. Bejáró diák talán nyolc-tíz akadt a kétszázból. Ők nem tartoztak a bolyhoz. Furcsa kívülállóknak számítottak az olajozottan működő mikrovilágban.

Anita, a maga diszkrét, ugyanakkor vagány természetével jóba lett az egyik „külsőssel” – mindenki így hívta őket. Sajátos helyzetüket a hierarchiában nehéz leírni. Ők azok, akik a tanórák után mennek haza szüleikhez, tévéznek, este egyedül számítógépeznek vagy olvasgatnak szobájukban, és mindenfélét csinálnak, amit általában egy normális kamasz, aki otthon lakik.

Mindezért irigyelték őket. Ők pedig rém büszkék voltak, és mindenféle, a kollégisták számára elérhetetlen dologgal hencegtek: mozizás, randi, tesókkal filmezés késő éjszakáig, nagy családi vacsorák… kutyasétáltatás stb., mintha egy másik bolygóról beszélnének, ahová ők csak Karácsony táján juthatnak el – pár hét múlva, tehát egy örökkévalóság után. Be nem vallották, de a külsősök is irigykedtek a kollégistákra: van egy titokzatos világ, melybe nekik nincs bejárásuk.

Még a kollégium kápolnájában is olyan idegennek hatottak. Mégis érdemes volt velük jóban lenni, mivel olyan dolgokhoz jutottak hozzá, melyekhez a szentmargitosok nem. A szabad vásárlás hatalma! Mindent velük lehetett hozatni: cigit, sört, édességet, harisnyát, újságot…

Közeli barátnőknek ingyen hozták, vagyis csak az árát kérték el, a többieknek viszont úgynevezett „fuvardíjat” kellett fizetniük. Száz-kétszáz forintot, ami egy kollégista életében nem kis tétel! Akiket utáltak, még háromszáz forintos „fuvardíjért” se hoztak nekik.

Sajnos Janka is ebbe a kategóriába sorolódott szeptemberben, jóval azelőtt, hogy bármi fogalma is lett volna a rendszerről. Sikerült keményen beszólnia a külsősök üdvöskéjének, a negyedéves Fanninak – a gazella termetű, körberajongott, göndör hajú Fanninak. Már megint a szája és indulatossága! Anita körülbelül ezt az egyet nem tudta megérteni és elfogadni benne, ő ritkán jött ki a sodrából.

Aztán vállat vont Janka heti rendszerességgel érkező agyhalálain, Janka pedig vállat vont Anita nagy ritkán produkált dühkitörésein. Mindketten tudták, nem nagy ügy. Relatív. Elmúlik.