Szuperretorikával Rilke nyomában

Bár minden olvasás kódfejtés, ritkán fordul elő, hogy egy recenzens ilyen precízen nyúljon egy kötethez, lépésről lépésre megfejtve a költő és a szerkesztő játékát. Hyross Ferenc Tömegvonzásához Molnár Dávid készített fogódzót.

Hyross Ferenc 2015-ben vers kategóriában megnyerte a Fiatal Írók Szövetségének 2015-ös alkotói pályázatát, idén pedig a 87. Ünnepi Könyvhéten debütált Tömegvonzás című első kötetével, amelyet az előbb említett írószervezet jelentetett meg.

A kötet két verse már korábban olvasható volt az Apokrif Online-on, ezek egyike az altató, a másik pedig az elefánt. Előbbiben a lírai én a „bölcsőzajt”, az ocsúdó város (Pest) beszűrődő zaját úgy érzi a bőrén, mintha olyan méhfal illetné az arcát, amely egy hamarosan megszülető magzat feszült rugdalózását igyekszik felfogni. Nem ez az egyetlen olyan szövege a szerzőnek, amelyben – mint valami boncmester – úgy csúsztatja egybe az ember biológiáját és a technicizált környezetet, mintha az egyik a másik „meghosszabbítása” lenne. Mégsem lesz nála gépezet az ember, épp ellenkezőleg: hemzseg a meghökkentő képekbe sűrítetett érzésektől, érzelmektől. Küzdelmekkel, félelmekkel, vágyakkal van telve, miközben szinte észrevétlenül vonzza maga felé a legmélyebb gravitációs kút: a halál. A születő városban például betört szélvédők, gyöngyszilánkok jelzik árnyékát.

Nem ez a motívum kerül reflektorfénybe az utóbbi versben, az elefántban. Itt a kóborlás játssza a főszerepet. Ez azért fontos, mert a kötet egyik tervezett címe a Kóbor volt. Bár nem ez a szó került a borítóra, mégis többször fordul elő a szövegekben. Sőt a harmadik ciklusnak, s az ezen versfüzért keretező két írásnak is ez a címe. Továbbá a kötet egyik részében ezt a nevet adják a koipontynak.

A kóborlás nem egyszerű csatangolás Hyrossnál. A líra én ennek segítségével jut friss impressziókhoz, és így idéződnek fel emlékei, ennek köszönhetően szakad fel visszafojtott hangja. Bizonyos értelemben egy vagabundusról van szó, aki fel tudta, fel merte ismerni szabadságának korlátoltságát. A versek rajta kívül az olyan erőket (biológiai, társadalmi, pszichológiai) mutatják be, amelyek az emberi szem számára láthatatlanok, mégis erősebben hatnak bárminél. A halál elkerülhetetlensége csak egyike ezeknek, ugyanilyen lehet a gyermekkor boldogsága/boldogtalansága vagy bármilyen félelem, vágy, emlék, ami determinálni képes a létet, az élettörténetet. Már csak ezért sem szabad feledni, hogy Hyross pszichológia szakos hallgató, de itt kell megemlíteni azt is, hogy egyes írásai annyira sűrűk, kibogozhatatlanok és ugyanakkor spontánnak, automatikusnak tűnők, hogy tárgyalhatatlanok a freudi álom fogalmának és a XIX. század legnagyobb szimbolistáinak (Baudelaire, Rimbaud) ismerete nélkül. A szilánkokban a vers születése és az álom létrejötte nagyon közel kerülnek egymáshoz.

Hyross kötete három ciklusból áll, ezeknek címe: képek, játékok és a már említett kóbor. A könyv finom szerkesztettségét bemutatandó érdemes az ebből a szempontból legmeghatározóbb és találóan a kötet élére helyezett verset középpontba állítani. A koi 1.-ről van szó, amely tulajdonképp egy képvers, legalábbis vizuális hatást kelthet az olvasóban. Ezen szövegben a lírai én ujjai hegyét a vízbe lógatja, így gyűrűk futnak végig a víz felszínén. Ezt a formát igyekszik visszaadni a tipográfia. Könnyen észrevehető, hogy az odaképzelhető körök olyan szavakat bontanak ketté, amelyekben a hasadás mentén kisebb szavak bújnak meg. (gyű- rűk, betűr- ődne, vé- gig, ha- lakat, valószí- nűleg, évgyűrű- im). Ezek a szószilánkok – ahogy a vízfelület is egyre nagyobb körök formájában szokott gyűrűdzni, ha ujjbegyünkkel illetjük – egyre távolabb bukkannak fel a kötet „felszínén”. De nem csak a szótöredékekre igaz ez. Már megízlelt szavak, szószerkezetek (pl. „a távolság munka”) tűnnek elő újra és újra a gyűrűdző szövegfelület másik pontján új kontextusokba ágyazva, mégis meghatározva ezzel egyfajta tematikát. Ráadásul a víz motívumának örökös visszatérése csak erősíti ezt a magyar irodalomban egyáltalán nem megszokott „szuperretorizáltságot”.

Hyross finoman megidézett példaképeinél azonban nem mutatható ki a fentihez hasonló jelenség, hiába is szövik át irodalmi utalásai az egész korpuszt. Kiemelésre méltó ebből a szempontból a duino. Ebben a versben a várkastély függőleges rózsaágyai és maga a Duino helynév idézi meg az Adriai-tenger partján található mediterrán városkát, ahol Rilke talán leghíresebb műveit írta, az úgynevezett Duinói elégiákat. Ezek közül az elsőben Hyrosshoz hasonlóan maga Rilke is utal a rózsákra, mint olyan „személyes-igéretü tárgyakra”, amelyekben „jelentését nem látni az emberi sorsnak”. Izgalmas ugyanakkor, hogy a szöveg nem az elégiákra játszik rá, hanem az Archaikus Apolló-torzóra. Jellemző, hogy a két alkotás között egy vízzel kapcsolatos motívum, az izzadás (Hyrossnál az írás szimbóluma!) teremt átjárási lehetőséget. Ám fontos megfigyelni, hogy amíg Rilkénél torzóról van szó, addig Hyrossnál egy olyan egészalakos szoborról, amelynek testtartása épp megfelel egy „szelfiző” testtartásának. Verse talán egy olyan Apollót ábrázol, mint amilyen a Belvederei Apollón.

A Belvederi Apollón – mintha szelfizne

A költészet istenére utalhatnak a „tintafoltos füzetek” vagy a „csíkozatlan angyalbőr”. A finom allúziók azt sejtetik, hogy a mitologizálás nem áll távol a szerzőtől. Íbisz című versében a csőrét az iszapba merítve táplálkozó madár Thot óegyiptomi istent szimbolizálja, aki az írnokok és az írástudók védelmezője volt. Az isteneknél azonban jóval egyértelműbben jelennek meg az angyalok, ami szintén Rilkének a hatása, aki a Duinói elégiákban egy teljesen új angyaltant teremtett (emlékezzünk csak a következő szókapcsolatára: „iszonyú minden angyal”). Már a duinoban megjelenik az angyalbőr, ami ott talán még azt a fényes papírost jelöli, amelybe egykor a könyveket kötötték. Az ’angyal’ szó jelenléte azonban az égi szférába emeli a költészetet, még annak ellenére is, hogy Hyrossnál ők késekkel utaznak, megcsonkítják egymást, és ami a legfőbb: képesek meghalni. Mellettük nagyon fontos szerepet játszik a kötetben a család, annak is a férfi tagjai, a nagyapa és az apa. Utóbbi emléke köré szerveződik a harmadik ciklus.

Érdekes megfigyelni, hogy ebben és a másodikban egyenletesen vannak elosztva a szövegek a két margó között. Úgy is fogalmazhatunk, hogy „sorkizártak”. Az első ciklusban azonban a versek kapnak egyfajta képet, amely néhol a tempó váltakozását, a zeneiséget szolgálja, néhol elidegeníti az olvasót. A „képversek” közül a már említett koi 1., valamint az és a sivatag emelkedik ki. Utóbbiban található egy halpikkelyszerű rész, amely tematizáló motívuma a kötetnek. A koipontyok ugyanis egy másik vers szerint szeretet hordanak a pikkelyeiken. De megemlítendő az is, hogy a magasság igézetétől a Naphoz egyre közelebb repülő és a tengerbe zuhanva szörnyet haló Ikarosz élettelen szemére szintén halpénzt fektetnek az ikarusz 2.-ben.

A különböző típusú tördelés következménye, hogy a versek másfajta szerkezetekkel dolgoznak a különböző ciklusokban. Míg az elsőben a szimbolikus erejű szószerkezetek és rövidebb mondatok a jellemzőek, addig a másik kettőben a „prózaszerű” megjelenés megengedi a hosszabb mondatok létrejöttét és egy olyan típusú költészetet, amely – miniatürizált darabokban – Juhász Ferenc írásművészetére emlékeztet.

Az olvasó egy tehetséges fiatalemberrel fog találkozni, aki a legkülönfélébb eszközöket használja egy vers megkomponálásakor. Nagyobb egységekben gondolkodik, a vers számára nemcsak szöveg, hanem zene és kép is. A legősibb fogásoktól a tipográfia által nyújtott legújabb lehetőségekig mindent igyekszik a maga javára fordítani. Ezen kívül nagyon erős személyesség járja át a verseket, amely egyszerre valódi és látszólagos. Valódi, mert a költő vagy a lírai én be akarja vezetni az olvasót abba az érzelmi-hangulati-gondolati világba, amely a sajátja. De látszólagos is, mert ugyanakkor ki is zárja ugyanebből. Ennek a kettősségnek a lehetőségét azáltal teremti meg, hogy a versekbe eleve többféle értelmezési lehetőséget kódol, ami jobb esetekben játékra hívja az olvasót, rosszabb esetekben – ez jóval ritkábban fordul elő – értelmezhetetlenné teszi a szöveget. Ez ne tántorítson el senkit: lendületes első lépések ezek! Hogy befejezésképp egy kissé visszaéljek Hyross saját hasonlatával: aligha tudom elképzelni, hogy ezek a versek olyan nyomot hagynának maguk után, mint vizes talpak a forró betonon. Kíváncsian várjuk a folytatást.

Molnár Dávid

Hyross Ferenc: Tömegvonzás. Fiatal Írók Szövetsége, 2016.