Még egyszer... – Birtalan Ferenc versei
Pentelei Molnár János (1878–1924) festménye / forrás: artnepper.hu
Birtalan Ferenc
A bolond tüdőorvos
a délutáni álmomba költözött
a nővérke behívott
tisztán érthetően mondta a nevem
arcán széles mosollyal fogadott a főorvos úr
kérdezte hogy vagyok
nincs különösebb gond feleltem
időnként a levegővétel
magához ölelt ezt szereti nem a panaszkodókat
elővett két faragott papírvágó kést
látszott a csomagolásból valami szett maradéka
és két ollót ami szintén repiajándék lehetett
oldott volt a hangulat
közben valaki más is bejött a rendelőbe
búcsúzáskor megkérdeztem
mégis mi legyen ha rosszabbodik a helyzet
csak nevetett hát visszahozza ezeket a vackokat
oké mondtam akkor igyekszem meghúzni magam
végül is mindig akad egy kis levegő
és ha végleg
hát adja valaki másnak
de már nem figyelt rám
kitakaróztam nyitva volt az ablak
nem éreztem légszomjat
tehát van két késem két ollóm
aztán szerezze vissza ha kell neki
amikor lezárja a kórlapot
Eszter
reggel öt és hét között kerültem a guyon richárd utcába
a prosterid és az alfetin-uno addig ad garanciát
bódult utam a vécéhez s vissza az ágyhoz vezet
az álomfolytatás nem egyszerű
életszerűtlenek a helyzetek
mostanában pasarét
nyíratlan fagyal orgonák
a nagy füves kert
a bokrok közül léptél ki színes kartonruhában
hülye helyzet
ugyan mit mondhatok
olyan voltál mint
mikor hoztátok az esküvői meghívót
egyenrangú útkereszteződésre írt nevetekkel
fáj hogy kitöröltél az életéből
kerülni akartam de szóba hoztad
bólogattam
az élet teletűzdelt tragédiákkal
s másé fájhat-e jobban a miénknél
küszködtél a szavakkal
láthattad bennem nincs harag
de a húsz év szakadéka
akkor már bogár is ott volt
ugrándoztál körülöttünk
mint lepkekorodban
kérdeztem merre laksz
a horánszkyban
vetetted oda
gondoltam apud temetésén történtek miatt
mert nem kondoleáltunk
a csokrot miután elmentetek vittük oda balázzsal
ez magyarázhatta a horánszky utcát
a rejtőző kéziratokat
közben rohangálsz tarkaruhásan
minek magyaráztam volna
lehetsz bármeddig akárhol
azok közt őrizlek
kiket gyöngülő szívem gyászol
Még egyszer Katiról
egy régi vers idézett a másodálmok közé
a lét-nemlét peremére
vörösesbarna hajad hosszan lógott át válladon
meglepett én a szép feketére emlékszem
altba-hajló hangod melegére
miről ismerni fel az álomalakokat
nem foglalkozol vele
majd az ébrenlét lehámozza róluk a múltat
a krisztina buszmegállójánál álltál
azzal a lökött kölökkel kit zsigerből utáltam
eszembe jutott az a délelőtt az utolsók egyike
a kispostában magyarázgattuk mi ez az egész
sört ittam vermutot de nem volt értelme
akkorra eldőlt a dolog
az is egy volt meneküléskísérleteim közül
te bolondpékferit emlegetted
ő lett a férjed
nem tudtam buszra vártok-e
vagy ott laktok a megállóban
átöleltük egymást
megvastagodott a derekad
régi illatod se maradt
figyeltem felszálltok-e a beérkező buszra
közben kértem öt doboz szimfóniát
de az árus mondta vegyek románcot
csak annak tudja az árát
mire visszamentem eltűnt bolondpékferi
álltál csapzott vörösesbarna hajjal
nem értettem minek beszélsz szenvedésről
és mi lett volna ha akkor
de sose fog kiderülni mit akartál
üres volt a tekinteted a hangod
kérdezted kaptam-e cigarettát
sose cigiztél én is abbahagytam
széthúztam mellemen az inget
látod a vágást ezt csinálták az évtizedek
ja a régi vers
Elmentél hát.
Ballagsz lefelé a barna hátú dombon.
Megkövülten bámulok utánad.
Még mindig nem értem mi ez a játék.
Várom, hogy visszafordulj,
Bizonytalanságot keresek,
Tépdesel-e virágot az útszéli bokrok ágairól.
Alakod egyre kisebb, szertefoszlasz.
Figyelem, riadt fűszálak
Remegnek nyomodban.
Nézek utánad.
Reménytelen visszaidézni arcodat.
Mereven állok akár egy nagy oszlop,
Nehogy az emberek eltévedjenek.
