Irodalmi Jelen

Deák Csillag: A test, mint ajándék – Kölüs Lajos: Egymáshoz hajló ágak

2015. március. 03. - 17:14

Deák Csillag

A test, mint ajándék

Betuker Istvánnak a Kortárs Művészeti Intézetben – egyben Magyarországon is – első önálló kiállítását láthatom Érzelmi zsarolás címmel. A kolozsvári Bázis csoport (Berszán Zsolt, Betuker István, Kudor Duka István, Veres Szabolcs festőművészek) jól ismert a tárlatlátogatók előtt, hiszen a Műcsarnokban részt vettek a kolozsvári 33-ak Európai utasok című kiállításán 2012-ben. Három termen át sorakoznak a festmények. Egy-egy kép azonnal elnyeri rokonszenvemet, talán a látásmód szokatlansága és nyersesége miatt, nem tudom. Olykor téblábolok csak, egyik lábamról a másikra állok, felfoghatatlannak érzem, amit látok. Kihívásnak kihívás, mert keresnem kell a szubtilis megformálás mögöttesét, a miértet és a hogyant. Erőteljes karaktereket, portrékat látok, de azt is, mennyi lefojtott indulat remeg a testekben, mennyi feszültség hatja át a gesztusokat. A szánalomra méltóságban ott az uralkodni vágyó tekintet, miközben a figurák szemét sem látni, nem fordulnak felém, a néző felé, nincsenek szemek. Ez a vakság csak látszólagos (Szomszéd 7, 2011), mint a ma született kutyák szeme, becsukott, nyüszítenek, nem találják helyüket, biztonságra vágynak, az anyai öl melegére. Hiányzik az őszinteség gesztusa, mert nem tekintem őszinteségnek az ölek kitakarását, az önmutogatást, ami nem szemérmetlenség jele, inkább annak tudata és érzése, nem tudok mást adni, csak a testemet. A test, mint ajándék, nem a csók, nem az ölelés, hanem a test.

Az elgyötört, megkínzott test, amely kortalan ugyan, kínálja magát, keresi helyét és társát. Keresi a kapcsolatot, a kapcsolódást, számára egy másik test lesz a célpont. Betuker a vágyait megélő, megélni akaró és megélni nem tudó nőt és férfit állítja képei középpontjába. Képei ennyiben reklámok és üzenetek, harsányak és harsogók, ellenszenvesek és tiszteletlenek is. Kihívóak, szemérmetlenek, bosszantók és csábítóak. Vegyes érzelmeket váltanak ki a nézőből, szimpátiát, antipátiát is. A szélsőséges érzelmek előhívása nem véletlen, ez a festő szándéka is. A tetemre hívás, most vagy soha, választani kell, jót és rosszat. Többnyire jót, néha csak a rossz választható. A világtól elzárkózó figurák nem titkolják, hogy mire vágynak, fecsegőek, önmutogatók. A képek feszessége, lecsupaszítottsága az ábrázolás drámaiságát hordozza. A sötét színek dominálnak, ezek fogják közre a figurákat, vezetnek át egy ismeretlen világba. Mert Betuker sötét világa tele van titokzatossággal, akár Edgar Allan Poe híres verse, A holló. „Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?” Betuker sem tudja a választ, ha tudja is, akkor sem árulja el, helyette a képek felelnek.

A meztelenség, a ruhátlanság nem önmutogatás, inkább kitárulkozás, önfeledtség, és nem a szégyenérzet hiányát látom bennük. A fékezhetetlen vágyat, hogy önmaguk lehessenek, és nem egyedül, hanem valaki mással. A másik hiányáról is szólnak a festmények. A dísztelen és olykor komor, tárgyias háttér valahogy a reménytelenségről, a biztos kudarcról is szól. Egy lehetséges útról, amelyet igyekszik elkerülni az ember. A nap melegét is magába szívja a test, egyenesen a mennyországba lépked a terhet cipelő férfi (A mennyország súlya, 2014). Könnyedén és magabiztosan, a nyugalom isteneként. Adoniszok, Apollók helyett kis vigécek, frusztrált férfiak, fiúk jelennek meg sorra a képeken. És Aphroditékat, Helénákat sem látok, ennyiben Betuker a valóság felől szemléli figuráit, oda is köti őket. Nincs csoda, isteni beavatkozás, a vágy is profán, ne maradj egyedül. A portrék karakteresek, olykor kihívóak, az álomhoz közeli állapotban látjuk őket, ágyban és párnák között. Az alvásban ott a halál is, valaki nem fog idejében felébredni. Az aggódás jeleit lehet látni az arcokon, lúzerek, nemre való tekintet nélkül. A mesteri munka, a szakma tisztelete hatja át a Munka közben, 2014 című képet. A kiválás ezer kínját vesszük észre, önmagunk legyőzése árán is, ha kell.

Betuker a táj szerelmese, a kép méretétől függetlenül is képes a fény mögé, a lomb mögé látni és hatolni. Claude Monet Virágzó szilvafája jut eszembe, Sör az erdőben, 2014, Egy fény a fal mögött, 2014 képeket látva. Elemelt világ, könnyed és súlyos boldogság pillanatait veszem észre. Rejtőzködés és titok. Elmondhatatlan és fájó egyszerre, mert nem örök, hanem véges. Utazó is. Utazás 2, 2012, Utazás 1, 2012, Táj, 2013 képein egy éteri, paradicsombeli állapotot látunk, egy olyan vízfelületet, amelyen színes virágok nyílnak. Semmi sem mozog, hullámok sem csapódnak a parthoz. Az óriássá növesztett látvány talán elbírja a saját súlyát és méretét.

A végesség csapdáit kerülgeti a festő. Tudatában van, hogy a test romlandó, idővel elveszíti feszességét, segítségre szorulhat. Idővel. És látjuk és tudjuk az időt. Betuker sűríti az időt, Generációs kérdés, 2014 című képén három alak látható, a nézőknek háttal, így beszélnek, hallgatnak. Három hát, három különböző arc, egyiket sem látjuk. A hátakból olvasunk, ahogy a figurák tartják a testüket. Nincs lázadás, nincs ’tékozló fiú visszatér’ hangulat és helyzet. A megfeszült hátak jelzik, valami nincs a helyén. A gepárd, az oroszlán elkergeti kölykeit, ha azok már elég nagyok. Itt nem figyelnek valakire, aki akár lehetne az idős párnak valamilyen rokona. Betuker kíméletlen, nem akar semmit sem elkendőzni. Női alakjai fiúsak, férfi alakjai nőiesek, nem véletlenül. A férfiasság szempontjai változóak, magukba olvasztanak olyan jegyeket, tulajdonságokat, amit korábban a nők kapcsán lehetett leírni. Ez a tulajdonság-keveredés trendi, sokak számára mégis elfogadhatatlan, vagy nehezen megemészthető.

Sorsukra hagyott figurákat látok. Istennek valahol sürgős dolga van, nem jut idő Betuker alakjaira. Ehhez a világhoz mások is hozzátartoznak, miként mi, nézők is, sőt maga Betuker is. A testek magánya megrendítő, mert bennük az öntudatlanság lappang, és a megméretettség hiánya. Senki sem könnyű kaland, senki sem bábu, ha Betuker megteremti is a bábu világát, szoborba öntve, fej nélkül. Ez az otthontalanság, ez a vigasztalan lét maga a szomorúság. Betuker illúziók nélküli világot teremt lényei számára.

Kölüs Lajos

Egymáshoz hajló ágak

Betuker István világa a figurativitásra épül, emberi alakokkal tölti meg képeit, férfiakkal, nőkkel, akik többnyire a magány színpadán álldogálnak, tesznek-vesznek valamit. Elidegenedett világban keresik önmaguk arcát, azt az arcukat, amelyet rendre eltakarnak kézfejükkel, testük tartásával. A tekintet személyes, másra nem tartozik. Ezek az emberek nem osztoznak senkivel, elhárítanak, védekeznek, önmagukba mélyednek. Saját magukba botlanak, akadályozzák kiteljesedésüket. Sötét tónusok veszik körül őket, egy mélyvilág lakói, ahová nem ér el a fény, ha elér is, csak kis időre.

Betuker nem az emberi testekben, tekintetekben leli meg a földi örömet, a boldogságot, hanem a természetben. Két képe tájkép, a fehér fényt ragadja meg a zöld lombok mögött, átvillan, kivillan, látni a bolyhos fényt, ahogy áttetszően kiszivárog a fákon keresztül, és máris ott érezzük magunkat a lakóház emeletén vagy a fák közt. Egy utazó tájképe expresszív, magát a tájat látja, az első képen nincs is ember, csak egy zöld kép, virágokkal, akár egy békalencsés tavat látnánk, rajta liliomokkal. A másik kép elárulja, honnan látjuk a tájat, a zöld vizet, egy vagonból, amelynek falai tapétázva vannak, és uralja a képet, csak rajta keresztül jelenik meg a külső táj, miközben a belső falfelület komor barnasága mindent elnyom, a szabadság érzését is, mert jelzi, valami vagy valaki bár ott van, nem feltétlenül adja át magát a természeti élménynek.

Az idő kérdése folytonosan jelen van Betuker képein, ott a három ülő alak, a Generációk, akiknek a hátát látjuk, arcukat nem, testtartásuk árulja el, kb. hány évesek lehetnek. Egy másik képen (Fehér ruha és körte, 2014) a hátát meggörbítő asszony érett nő, széles csípője termékenységet sugall, kezében körtét szorongat, egész nőisége mégis az elmúlást idézi meg, a kort, amikor a vágy csihad, de még parázslik valami a múltból az ember lelkében, testében. Betuker a védtelen testről, mozdulatról kap el váratlan pillanatot, az esendőség homályát és végzetét állítja képe centrumába. Számos képen a fekvő (Alvó 12, 2011), álló testekre, alakokra nem vetül fény, mégis kitakarva érezzük őket. Nem kukkolunk, de a választott szemszög mégis olyan, hogy nem tudunk oda nem nézni. A pillantás totalitását teremti meg Betuker, képünkbe nyomja a látványt, legyen az egy megnyíló anus (Tágra nyílt, 2014) vagy öl. Ezek a kiemelések szándékoltan provokálják a nézőt, ha nem is hozzák zavarba, de az akaratlan nézéssel foglya marad a látványnak, egy pillanatra kiesik a néző szerepéből, és elképzeli, vajon ő hogyan festene ott a képen. Nem akarja tudni, számára sokkoló a látvány, ellép, odább lép, szemével keres új tárgyat. Bárhova néz is, Betuker nem engedi, hogy máshova nézzen (Szájpenész, 2009, Fiús lány, 2009). Nincs feloldozás, nincs menekvés, az önsorsrontó figurákkal szembe kell nézni. Erőt és nyugalmat sugároznak, már-már beletörődést, nem lehet másként. Megadják magukat a sorsnak, életük nem az, amit élni szeretnének. Bennük a vágy, hogy jobbá váljanak, jobb életet élhessenek, de a szándék csak vágy marad, nem válik belőle tett.

A tehetetlenség és rezignált beletörődés mutatkozik meg az állati létben is (Tükröződések, 2014), a természeti szépség mocsara, sara arra az emberre is ráragad, aki hagyja, hogy állata így szenvedjen.

Hol élnek ezek a figurák, vetődik fel bennem a kérdés, és Betuker megadja a választ, ahogy megfesti a háztömböket, felvirágoztatja a virágzó fákkal, mintha azok élő vakolatok, szépségtapaszok lennének. Betuker képein sokszor eldönthetetlen, hogy most a férfiasságot szólítja meg, vagy épp azt fordítja az ellentétébe. Kimondja, ami kimondható, és elhallgatja, amit nem lehet elhallgatni. Rejtettség és rejtőzködés mozzanatát tárják elénk a képek.

Felráznak a testek, a portrék. Ez nem én vagyok. Valaki más. (Széplaky Gerda: Az ember teste. Kalligram, Pozsony, 2011, 277. o.) Látom a másságot, amit én nem akarok, de létezik, viszonyulnom kell hozzá. Betuker az uralhatatlanságot festi meg, azt a pillanatot, amikor a néző is rádöbben, ott vagyok, én vagyok a másság, én vagyok a másik. Ez a megkettőzött én van jelen a képeken, és ezt a megkettőzött ént hagyja ránk a festő, kezdjünk vele valamit. Provokatív erotikája a mai világunkra reflektál, szinte nincsen olyan hely, legyen az tévé, reklám, mozi, könyv, plakát, üzlet, csokiforma és csokipapír, kirakat, ahonnan ne lesne ránk valahol az erotika, ne kérné kegyünket, hogy fordítsuk felé arcunkat és pillantásunkat. A szenvedély filozófiáját látom a képekben, a figurákban, a meg nem élt szerelmet, a kínszenvedést, hogy valaki egyedül van, nincs párja, ha van is párja, páros magányban él. Az elhagyatottság, a magára maradás ellenére is az emberben ott a vágy, hogy alázattal forduljon a másik felé. Kettős teher / s kettős kincs, hogy szeretni kell. / Ki szeret s párra nem találhat… (József Attila: Nagyon fáj)

Betuker történeteket, állapotokat, érzéseket és viszonyokat jelenít meg vásznain, a másikat és a másikhoz való viszonyunkat, egónkat és annak hatását járja körül. Határozott és elmosódó kontúrokkal dolgozik, kiemel, expresszíven tagol és formáz, felülről nézi alakjait, akik olykor a föld felé, lefelé pillantanak. Szemérmesek és ártatlanok. A színkeveredések a sötét tónus irányába tolódnak, talán a gondok érzete miatt, nincs diadalmenet, felszabadulás. A zöld szín néhány képen uralkodóvá válik, és nem véletlenül, ha csak egy kis időre, illetve egy-egy napsütésnyire is. Figurái nem találják az átjárást a másik félhez. Keresik, kutatják az utat, sőt önmagukat kínálják fel, szemérmetlenül, emlékeztetve, valamit ők is tudnak, valami hozzájuk is kötődik. A létminőség Betukernél a test húsaként jelenik meg. Hirtelen valaki kiválik számunkra az univerzumból, észleljük őt, megérint minket a másik, a két félből egy egész lesz. Vagyis nyitottá válunk. Betuker nem mond mást, mint amit mondhat. Az emberi én egy viszonyban nyeri el igaz mivoltát és a változásra való igényét, mert az alkalmazkodás folytonos kényszer és kihívás.

Betuker István (1984, Szatmárnémeti) festőművész, Kolozsvárott él és dolgozik. A kortárs és a klasszikus festészet iránt érdeklődők Betuker figurális, narratív művein keresztül betekintést nyerhetnek az átfogóan „kolozsvári iskolának” nevezett művészeti szcéna Európát meghódító műhelyébe. A realisztikusan ábrázolt, szokványosnak ható jelenetek mellett olykor abszurd helyzeteket is látunk a vásznakon – melyek minduntalan elbizonytalanítanak, nyugtalanságban tartanak. Alapító tagja a 2007-től működő Bázis kortárs képzőművészeti platformnak. (Kortárs Művészeti Intézet)