Mindennapi traumáink

HELYSZÍNI

A FISZ kétnapos „traumatalálkozót” szervezett közép-európai írók részvételével a Fogasházban, ahol a személyes és a közösségi múlt lélektanát párhuzamosan tárták fel a beszélgetők.

Mindennapi traumáink

A Fogasház – ez a romkocsmává alakított körfolyosós pesti bérház – hangulatában is kellőképp traumatizálja az embert, ha nem töltik meg dugig a hétvégi mulatozók. A FISZ kétnapos rendezvénye azonban korántsem az élet könnyed pillanatairól szólt. Az egyik emeleti „lakásban”, a falra felfüggesztett gigászi metsző- és bölcsességfogak között őrlődtünk: miféle traumákból kell feltápászkodnia a 20. és 21. század fiatal író- és olvasónemzedékének; meghatározza-e sérüléseit a hely, ahová születik?

Varga Betti, Varga Edgár, Sopotnik Zoltán és Sinisa Tucic

Az első szekció résztvevői a téma általános vetületeit járták körbe. Varga Betti, aki a FISZ részéről az első rész moderátora volt, két típusát különböztette meg az írásokban lepárlódó traumáknak: amikor a közösségi élményt „szívja” magába az egyén – erre példa Borbély Szilárd egyik 2007-es verse,  A tízezer, melyet az elhíresült Zsanett-ügy ihletett; illetve ennek ellentéte, mint Kovács Judit közelmúltban megjelent, Megtagadva című regényében, ahol az egyéni trauma válik közösségi élménnyé.

Sopotnik Zoltán Salgótarjánban nőtt fel, a barátságtalan iparvárost a szocializmusban „a kis Moszkvának” nevezték – mesélte az író. Gyerekkorának meghatározó traumatikus élménye a Saját perzsa című regényében is érintett családi szál: öccse súlyos beteg lett, zárt intézménybe került, ahol nem is látogathatta, így semmilyen kapcsolatuk nem volt. Felnőtt fejjel kellett megtalálnia és „felfedeznie” magának testvérét. Varga Edgár költő szintén a múltjából hozta sorsának traumáját: még kisgyerekként veszítette el édesapját, s ha gyerekként ezt nem is élte meg tragédiának, később ébredt rá, hogy tudat alatt milyen erősen dolgozik benne és hat verseire ez az élmény.

Varga Edgár és Sopotnik Zoltán

A csütörtöki nap egyik legizgalmasabb szereplője a szerb Sinisa Tucić volt, aki eleve elismerést vívott ki azzal, hogy a beszédét is megnehezítő mozgási nehézségei ellenére vállalta szereplést. Orcsik Roland kiváló tolmácsolásával betekinthettünk az életét alapvetően meghatározó traumákba, melyeket páratlan műveltség ellensúlyoz. „Az iskolában brutális megkülönböztetésben volt részem” – mesélte Sinisa gyerekéveiről. Osztálytársai idegenkedése a délszláv háború idején gyűlöletbe fordult át: „A mozgáskorlátozottságom valamiért az ellenséget testesítette meg számukra” – osztotta meg velünk az író. Mint elmondta, a 20. század végén Jugoszláviában élni ahhoz hasonló érzést keltett benne, mint Munch Sikolya. „Úgy éltem át a világot, mint a német expresszionisták a múlt század elején. A testek darabjaikra hullottak szét, mint Gottfried Benn verseiben. Ha nem lett volna a kultúra, ha mindez mással még nem történt volna meg, az én traumám csak valami artikulálatlan pátosz lett volna.”

A falon a résztvevők verseit is elolvashatták az élesszeműek

Varga Betti arról is megkérdezte az írókat: hogyan találnak nyelvi eszközöket a traumák kifejezéséhez? Egyáltalán mi fogalmazható meg, és mi marad rejtve ezekből a sokszor nagyon intim történetekből? Sopotnik Zoltán szerint bármit le lehet írni, a döntő kérdés, hogy abból jó szöveg születik-e vagy sem. De hogy ezt milyen eszközökkel fogalmazza meg az ember, az zsigerből jön. „Az életben összemosódnak kisebb-nagyobb traumák, és hatással vannak a világ egészére. Az is egyfajta trauma, ha reggel fejfájással ébredsz” – fogalmazott Sopotnik, aki kitért arra is, hogy talán kissé túlexponálják e fogalmat a beszélgetésben. Más kifejezéseket is találni kellene – javasolta az író, de az ekkor még kevésbé „bemelegedett” közönségből nem érkeztek ötletek Varga Betti felhívására. A „túlrágottság” érzete a lényegében ugyanazt kerülgető kérdések miatt keletkezhetett az emberben: hogyan artikulálja az író a közösségi vagy egyéni sérüléseket? Miután az irodalom mozgatórugója éppen ez, receptekről beszámolni ugyancsak nehéz – erősítette meg Varga Edgár is. Ő érdekesebbnek találta a nemzetek közötti különbséget: az amerikaiak például sokkal inkább szeretik humorral oldani a tragédiát, jó példa erre Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regénye, melyet szerinte csak egy amerikai írhatott meg így. A művészet egyfajta terápia is mindennapi traumáinkra: Krúdy maga is átélhette Szindbád kalandjait – fogalmazott Varga Edgár.

A két Varga: Betti és Edgár

Sinisa Tucić a „pozitív trauma” létjogosultságáról mesélt egy szép történetet. „Édesapám ismert jugoszláv költő volt, az élet és a művészet első tanítója számomra. Amikor az egyetemre kerültem, ott egészen más irodalomfelfogást tanítottak nekem. Egy barátom egyszer közölte velem: el kell távolodnom apámtól, aki nem jó költő. Akkor ezt nagyon nehéz volt feldolgoznom. Később rájöttem, milyen pozitívan hatott rám ez a mondat, hogy segített az apámmal kapcsolatos traumámat feldolgoznom. Barátja maradtam az illetőnek, aki aztán jobban megismerve apám költészetét meg is szerette azt” – számolt be az író e múltbeli élményéről.

Sinisa Tucic mesél, jobbra mellette Orcsik Roland tolmácsol

A beszélgetés zárásaként a nem-irodalmi eszközök közül a performanszok szerepét járták körül a vendégek, abból kiindulva, hogy Sinisa a ’90-es években együttműködött a Mágnes nevű csoporttal, akik radikális utcai performanszaikról lettek híresek Jugoszláviában. A teljes médiablokád idején például kiállítottak egy falloszt, rajta a miniszterelnök fotójával. „Igaz, hogy eljárást indítottak ellenünk, de a Mágnes performanszai indikátorai lettek az Ellenállás mozgalmának, és hiszem, hogy a felszabaduláshoz is hozzájárultak” – mesélte az író.

„Ha szólnak a fegyverek, hallgatnak a Múzsák” – idézte Varga Edgár az ókori bölcsességet annak alátámasztására, hogy a performansz a gyors művészi reagálás kiváló eszköze a traumatikus időkben. Az írásos műveknek érlelődnie kell, akkor működnek jól a szövegek, ha az alkotó már kellően eltávolodott saját érzelmeitől – tette hozzá a költő. Ő maga azért ír kevés verset – magyarázta –, mert a vers egyfajta energiarobbanás, de kellő szellemi energiának kell felgyűlnie ahhoz, hogy valóban robbanjon. Az önismeret és az írás kapcsolatára vonatkozó kérdésre is Varga Edgár adta a legfrappánsabb választ: „Az írás arról szól, hogy megismerjük saját magunk. Ha ez megtörténik, sokkal kevesebb az esélye, hogy félreértünk másokat.”

Csehek, magyarok, szlovákok

A csütörtök este második blokkjában északi szomszédaink számolhattak be tapasztalataikról, és „vegyes” földrajzi kötődésű honfitársainkkal megvitathatták a közös történelem traumatikus pontjait. Németh Zoltán moderációja mellett a cseh Jonás Hajek, a szlovák Michal Hvorecky, valamint Csehy Zoltán és Liska Márton „Az emlékezés terei” címmel cserélték ki gondolataikat. A „legpolitikusabb” hozzászóló Jonás Hajek volt, aki egy hosszabb beszéddel kezdte szereplését, a bűn és a bűnhődés fogalmát körüljárva, a közelmúltban lezajlott csehországi politikai fordulatokra versekkel reflektálva. Beszédének lényege: a nemzetállamok kora lejárt, ma már klasszikus értelemben vett nemzetekről nincs értelme beszélni, különösen ebben a térségben. A trauma szó a ’68 utáni úgynevezett traumatizáció, a teljes bizalmatlanság időszakát hívja elő benne a cseh történelemből, melynek hatásaitól hazája a mai napig nem tudott megszabadulni.

Jonás Hajek

A Pozsonyból érkezett Michal Hvorecky személyében a magyar kultúráért lelkesedő, fiatal alkotót ismertünk meg, aki többször hangsúlyozta örömét, hogy részt vehet ezen a rendezvényen. A pozsonyi prózaíró, akinek nagyapja szepességi német volt, rendszeresen jár Budapestre, kívülről fújja a vasútállomások nevét, és mint mondta, már Visegrádnál elönti egy különös, jó érzés, hogy Magyarországra jöhet. Múlt héten az Új Szónak adott interjút – mesélte az író –, és elbűvölte a szerkesztőt azzal, hogy mennyire tájékozott a magyar irodalomban. „Nagy álmom, hogy megtanuljak magyarul” – így az író, aki viszont hiányolta a magyarok tájékozottságát a szlovák kultúrában. Míg Pozsonyban a legtöbb kurrens magyar szerző műve megtalálható szlovákul, addig Budapesten szinte ismeretlen a szlovák irodalom. „Ha nem közeledünk egymás felé, a mély traumáinkat sosem foguk feldolgozni” – fogalmazott Hvorecky, aki hangsúlyozta: tisztában van vele, milyen meghatározó sokk Magyarország számára Trianon. „A szlovákoknak azonban épp ilyen fájdalmas a történelmi elmagyarosítás” – szólt a másik oldalról, felvetve, hogy a kölcsönösen káros populizmusra csak a kultúra lehet az ellenszer.

Balról jobbra az első sorban: Németh Zoltán, Michal Hvorecky és Jonás Hajek

Németh Zoltán, aki maga is szlovákiai magyar író, és a műsor vezetése mellett egyben külhoni írókollégái tolmácsa is volt, több példát is hozott azokról a kölcsönösen bosszantó mozzanatokról, amelyek joggal irritálják mindkét nemzetet. Példaként elég csak a „Felvidék” szót említeni, ami a szlovákoknak kifejezetten sérelmes. De ugyanolyan joggal zavarja a magyarokat, amikor Széchenyi nevét „č”-vel írják a szlovákok.

Amit különösebben kérni sem kell...

Csehy Zoltán, aki szintén Szlovákiában született, a fordítások problémájára reflektálva fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a könyvkiadás is egy traumatikus pontja a két kultúrának. A szocializmusban működő csehszlovákai Madách Kiadónál egy szlovák és egy cseh osztályon tömegesen fordították közepes-rossz minőségben az ottani irodalmat, és hatalmas példányszámban árasztották el vele a magyar piacot. Ez az erőszakos terjesztés lebénította a természetes kommunikációt, jelenleg viszont a pozsonyi és pesti székhellyel működő Kalligram Kiadó rendszeresen jelentet meg szlovák szerzőket.

A nemzetfogalom radikális megváltozásában Csehy csatlakozott Hajek véleményéhez. A közép-európai térségben természetes a családban egy generáció során végbemenő nemzetváltás. Az ő nagyszülei is elmagyarosodott németek – mesélte Csehy, aki úgy látja: a történelmi traumák egy családon belül a maguk természetes folyásában meg tudnak oldódni. Dunaszerdahelyre költözve évekig tartott, míg szembesült a város traumatikus múltjával – folytatta az író, aki ezzel zárta szavait: „Ezekről a traumákról tudnunk kell, hogy bármikor megismétlődhetnek, és hogy a feldolgozás legjobb módja az irodalom.”

A közönség feje fölött nem Damoklész kardja, hanem óriási fogak függtek

Liska Mártonnak elég volt csak neve jelentésére utalni: a „liska” a szlovák nyelvben rókát jelent, és máris elmondta vele, honnan érkezett családja. A fájdalmas történelmi pontokra utalva Márton egy néhány évvel ezelőtti kísérletről számolt be: a magyar–szlovák közös történelemkönyvből a kétnyelvű iskolák diákjai tanultak volna. A könyvterv azonban kudarcba fulladt: még középiskolai szinten sem sikerült közös történelmi narratívát találni – magyarázta Liska Márton. Példaképp megemlítette a viták néhány neurotikus pontját: Csák Máté személye, a ’48-as forradalom, az erőszakos magyarosítás a Monarchia idején, Trianon, a Felvidék visszacsatolása 1938-ban… Paradox módon a szocialista években volt a legkiegyensúlyozottabb a két ország kapcsolata, de az a mesterségesen elfojtott indulatok békéje volt. Ha megnézzük az elmúlt húsz évet, akkor tört csak igazán felszínre ennek az eredménye.

Balra Liska Márton

Liska Márton a személyes psziché működéséhez hasonlította a közösségi traumák és feldolgozásuk lélektanát: ha megfigyeljük a tagadástól a felejtésen át az emlékezésig húzódó ívet, állomásai kitapinthatók a magyar történelemben is. Trianon a Horthy-korszakban a tagadás tárgya volt, az ’50-es–70-es években a brutális elfojtás és felejtés tárgyát képezte, majd a ’90-es években tört újra felszínre, és rajtunk áll, hogy – Michal Hvorecky szavaihoz visszatérve – a kultúra által eljutunk-e az emlékezésig és a mindkét nép számára gyümölcsöző megismerésig.

A találkozó a második napon „Áttűnések, áttörések” címmel folytatódott, a beszélgetéseket zene, tánc és vetítések zárták.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

A közreműködésért Csepcsányi Évát illeti köszönet