Jónás Tamás Ózd, 1973. március 14. költő, író, szerkesztő Legújabb kötetei: Önkéntes vak, versek, Magvető Kiadó, 2008 35, Gedichte und Erzählungen, Büroabrasch Verlag, Wien, 2008 Kiszámítható józanság, versek, Magvető Kiadó, 2006 Apáimnak, fiaimnak, próza, Magvető Kiadó, 2005

APUAPUAPU

Nem lehet tudni, apám hogyan szeretkezett. Szeretkezett-e egyáltalán.

El szoktam nézni, hogy eszik. A küszöbről. Jó hely volt az. Majdnem a legtisztább szeretet jele, hogy engedték, hogy ott játsszak, hiszen útban voltam menőnek, érkezőnek. Megsüllyedt faküszöb, faszilánkokkal.

Ahogy nyakát előrenyújtotta, a tányér fölé hajolt. Festékes hajjal, festékes vállakkal. Próbáltam kitalálni ebből, hogyan szeretkezik.

Előző éjjel részeg volt, anyu is vele ivott, ilyesmi sosem fordult elő. Az, hogy előfordult, talán nem is igaz, csak én akarok így emlékezni, hogy időt, teret, történetet adjak anyu éjszakai mondatának.

– Abbahagyod? Most nem fáj.
– Kapsz egy kis faszt, máris milyen nagy lesz a szád.

A márison gondolkodtam el még akkor éjjel, nem bírtam, nem akartam aludni. Akartam ezt a szenvedést hallani, minden nyekkenést,szuszogást. Oszt. Ezt kellett volna mondani részeg apámnak.

A húst finoman ette. Már a másodiknál tartott. Evőeszközöket használt. Csak az evésre figyelt. Erőseket harapott, hosszan rágott, rágóizmai táncoltak.

Rám nézett. Semmit nem mondott a szeme, valóban engem nézett. Illőképpen álltam a tekintetét, komolyabban, némábban, mint nyárvasárnapi déli napsütés.

– Éhes vagy?

Bólintottam. Akkor jöttem rá, hogy tényleg nagyon éhes vagyok.

Megvártuk aput az ebéddel. Hét óra is elmúlt már, mire megérkezett.

*

Anyut szidta bent a tanáriban az igazgatónő. A zárt, kipárnázott ajtó mögül is kihallatszottak megalázó mondatai. Anyut előző nap nagyon megverte apu. A sarokba szorította, először a fejére öntötte a pörköltet. A barnás lé lassan csorgott le anyu arcán, nyakán, melleire. Sírt, tehetetlenül, a földet bámulta. Egy szót sem szólt.

Mintha vallatták volna.

– Maga nem is anya! Lyukas ennek a gyereknek a csizmája, olyan lyuk van rajta, hogy ingen sem hagynánk ekkorát. Dolgozik a férje, nem?
– Dolgozik.

Az előszobában ültem, néha a titkárnőre tekintettem, haragosan nézett rám, pedig azt hittem, együtt érez velem, felnőtt.

Anyu zsarolta aput mióta én emlékszem. A szexszel. Szép, sovány asszony volt, valószínűtlenül fehér volt a bőre, pedig az arca szokványosan kreol. Soha nem betegedett meg. Egyszer. Egyszer igen.

Amibe belehalt. Nem is a betegségbe talán, hanem az elhúzódó szégyenbe, hogy elesett, aki nem képes koldulni a gyerekeinek. Pénzünk soha nem volt, nem is becsültük semmire.

– Matekversenyeket nyer, olyan képességei vannak, hogy még nem találkoztam ilyennel. Elvitetem a gyámhatósággal, kötelességem, ha nem figyelnek oda rá rendesen. És nem azért, mert cigányok! Ez hanyagság.

Dehogy volt hanyagság. Hiszen nem ettünk, nem volt vécénk, nem volt fürdőszobánk. Mit tudta ez a kényes, rikácsoló igazgatónő, mit jelent nélkülözni. Apám hétfőtől vasárnapig dolgozott. Alig ivott, pedig alkoholista volt. Anyu járta az ismerősöket, hogy kenyeret, kávét, cigit, zöldségeket, húst kérjen. Még Árpi szerelmeit is felkereste, hogy a szüleiknek panaszolja el szegénységünket.

Gyűlöltem az igazgatónőt! Ha anyut bántja, engem bánt. És itt ültet, hogy halljam ezt az egész igazságtalanságot. Piros nyakkendő! Reszkettem a haragtól, úgy gyűrögettem a kezemben az undorító szövetet.

Öntudatosan, lázadva kötöztem ki a csomót, hadd lássa a titkárnő, hogy engedetlen vagyok, cigány vagyok, okosabb vagyok, mint ő, elhízott paraszt.

Anyu falfehér arccal jött ki az igazgatói szobából, szó nélkül megfogta a kezem, s némán mentünk egész hazáig. Kétszer-háromszor néztem fel az arcára, kifejezéstelen volt.

Másnap, amikor hazajöttem az iskolából, le kellett ülnöm a földre, annyira csalódott, rémült lettem, minden hitem elhagyott. Ezek nem az én szüleim, gondoltam magamban. Anyu egy farmert és egy új csizmát vett elő a szekrényből.

– Miből vetted? – kérdeztem, majdnem sírtam, akkor sem ettünk már napok óta.

Sírni kezdtem. Tényleg hanyag lenne anyu, csak azért törődik most velem, mert az igazgatónő veszekedett vele? Nem tudom, mi történt akkor. Anyu is sírni kezdett.

*

Ha ajándékot kapsz vagy gyorsan adnak kölcsön, fogadd el, de az nem igaz ember, aki csak úgy ad neked valamit, vigyázz vele, ha lehet, ne is találkozz vele, akar valamit tőled, előbb-utóbb bántani fog. Ha kölcsönt kapunk valakitől, annak a szolgái leszünk, kényeskedni kell vele.

Anyu tanított.

Órákig hallgatta, beszéltette a gazdagokat. Mindenki gazdag volt.

Néhány gazdagnak felesleges tárgyai is voltak, voltak buta gazdagok, nekik pénzből is volt felesleges. Együtt nevettünk a testvéreimmel, hogy voltak nénik, akik sírra gyűjtöttek annyi pénzt, hogy fél évig is el lehetett volna belőle élni.

– Pornóújságot találtam a szeméten.

A szemetesre jártunk, keresgéltünk rádiót, cipőt. Féltem mindig, a távolban hatalmas gépek tolták odébb a szeméthegyeket, s ha nem figyeltünk, bele-beleléphettünk egy mocsárba, ami elkezdett magába szippantani.

– Árpi, Árpi, húzz ki! – Árpi szaladt a szemétdomb túloldaláról és nyújtotta a kezét, ügyesen, megingathatatlanul. Akkor már derékig süllyedtem az undorító, lucskos szemétben.

Vendég érkezett hozzánk, ajándékot hozott. Anyu budapesti rokonai közül valaki. Hatalmas Mercédesszel érkezett, a kapunk előtti autófelhajtó nem is volt elég széles neki, a szomszéd Király nénéknek narancssárga Skodájuk volt. Anyu nagyon örült, nyakába ugrott a férfinak, kényes felesége is mosolygott, de ő kényszeredetten.

– Itt fogunk, Bélám, aludni?
– Ezt neked hoztam, hallottam, milyen okos vagy – egy karórát nyújtott át. Mindenki úgy sejtette, arany. Később ki is derült, hogy az. A fejem alá rejtettem, a csuklómon még lötyögött. Úgy aludtam el, hogy a párna alá nyúltam, és szorítottam a tiktakoló ajándékot.
– Köszönöm szépen!
– Na, mondtam, nem, milyen okos, illedelmes.

Apámnak konyakot, anyunak bonbont, Marinak ruhát. Sok-sok ajándék.

Éjjel felébredtem, már mindenki aludt. A vendégek anyuék ágyában, ők pedig az összetolt fotelekben gubbasztottak. Üres üvegek mindenhol.

Rémülten vettem észre, hogy a karórám nincs a párnám alatt. Átkutattam óvatosan, hogy senkit ne ébresszek fel a teljes ágyat. Négyen aludtunk benne, ketten-ketten lábastul. Sehol! Az aranyóra eltűnt. Gyilkos szemekkel néztem a vendégekre. Igaza volt anyunak. Aki ajándékot hoz, gonosz. Logikus magyarázatot nem találtam, miért ők lennének a tolvajok, de nyilvánvalónak gondoltam, hogy valamiképpen visszalopták, vagy hamis órát hoztak, ami eltűnik a párna és az álmok melegében.

Vagy csak varázslat volt az egész. Az ajándék nem valóságos!

– Mit csinálsz már? – anyu ébredékeny volt.
– Pisilnem kell.

Nagy késsel mentem ki az udvarra, és hosszas, fárasztó munkával felszúrtam vendégeink Mercédeszének kerekét. A pottyantós mögött, a fényes jóságával és csillaggazdagságával nem dicsekvő Hold ragyogásában nézegettem a szeméttelepen talált pornóújságot. Már nem voltam csalódott, sem mérges.

*

Én mindig csúnyának tartottam magam. Bár soha nem köptek arcon ezzel, de érezhető volt valami távolságtartás, mintha a lányok, akiket kiszemeltem magamnak, nem tudták volna eldönteni, hogy felvállalható vagyok-e. Apám gyönyörű férfi volt. Amikor hazalátogattunk, idős parasztnénik simogatták meg az úton, milyen gyönyörű ember vagy, Árpi, még most is. És a faluban engem is kerestek a lányok, összesúgtak a hátam mögött. Aztán később, amikor verseim, prózáim miatt meg-meghívtak külföldre, több helyen éreztem, hogy akadnak lányok, akiknek tetszik bennem valami. Volt, aki államat, erős homlokomat dicsérte.

– Nem az vagyok, aminek látszódom.
– Hogy érted ezt?
– Ez a test nem engem mutat.
– Hanem kit?

Kit? Mit tudtam én. Valakit, aki ismeri az erdőt, aki csenevész, de legyőzi az iskola legerősebb, de buta fiúját is, aki felfut Szlovéniában a 2000 méteres hegyre is, majd rögtön utána le is szalad, aki átugorja az ugróárkot, akit nem lehet utolérni, aki olyan gyorsan gondolkodik, mint a fény. Aki mégis kicsi, sírós, de kegyetlen. A napokban írta nekem Marno János, hogy sohasem volt elégedett az arcával, hangjával, de 5-10 év múlva visszanézve, visszahallgatva magát, egész jóképűnek találta azt az átélt félidegent. Én ugyanígy.

De megtanultam, kinek nem tetszettem, s annak soha többé nem is akartam. Az idősebb lányoknak, nőknek, persze, mindig tetszettem.

Udvaroltak nekem, törődtek velem. Felháborodottan, de jól nevelten utasítottam vissza közeledésüket. Én férfi vagyok! Már hatéves korom óta annak éreztem magam. Nemcsak azért, mert négyévesen már szeretője voltam egy intézetis cigány fiúnak, aki a hideg, rendezett intézeti éjszakákon hasamra fordított és a fülembe suttogva tett magáévá, de azért is, mert éreztem magamban a vágyat a női test után.

Én folyton szeretkezni akartam. Dugás, kúrás, baszás – ezeket a fogalmakat ismerem, a gyakorlatot nem. Csak érzéssel, csak rajongással tudtam bejárni testeket, csókolni csak ájult odaadással. S hogy mindezt én tegyem! Abban nem hittem, hogy engem szeretni lehet. Sőt, hogy talán nem is szabad. Ez a világ nem az én világom. Indiában, cigánytelepeken éreztem, hogy egészen kislányok és meglett családanyák is elcsábíthatóak lettek volna, de herceg voltam, anyu találta ezt mondani nekem egyszer, amikor rádöbbent egy hideg, téli éjszakán, tízemeletes ház legfelső emeletén laktunk akkor, hogy nem szeret. És döbbenetében ki is mondta. Nem szeretlek benneteket – hatan voltunk testvérek –, csak az Árpit szeretem. Elfogadtuk. A világ igazságtalan. De ez sem panaszos tudás volt, csupán tény, mint az, hogy a csernelyi mezők hangosak és illatosak. Ha engem nem lehet szeretni, majd szeretek én. És ez szebb és méltóságosabb küldetés volt a kényes, magukat szerettetők lustaságánál.

S vajon mi a szeretkezés? Játék? Nem. Komoly dolog, a játékban mindig van valami incselkedés, dehogy igaz az a pszichológiai tétel, hogy játék az, ami önmagáért való örömet okoz. A játék huncutság. A szerelem nem az. A szeretkezés pedig kifejezetten nem. A szeretkezés munka, azzal a nehezítéssel, hogy neked is élvezned kell. De nincs helye csalásnak. Figyelem ki, figyelem be, aktív, kontrollált józanság az eszeveszettségben. Mellet csókolni nem technikával kell, hanem igénnyel, szükséggel. Nyakat kiszívni nem vadsággal, hanem barbár pecsételési vággyal. A jó szeretkezés véletlenszerű és végzetes.

Lakott alattunk egy vérbő, telt idomú lány, aki nem bírt a vágyaival. Vékony, szemüveges fiú volt a barátja, gyakran hallottuk fel szenvedélyes sikolyait, veszekedéseit a mindennapi szexért. Egy reggel, amikor anyu boltba küldött, gyalog mentem le, gyorsabb volt leszaladni. A lány tárt ajtók előtt állt, csipkés bugyiban, félrecsúszott melltartóban, és magából kikelten kiabált a szeretőjével, hogy ő már nem bírja tovább. Elszaladt, elsuhant mellettem a lépcsőkön, ügyet sem vetett rám. Ahogy futott, félrecsúszott telt, kerek fenekén az izgatóan kicsi bugyija, s egy pillanatra látni engedte rendezett, de sűrű szőrzetű vulváját.

Szégyenlősen félrenéztem, kezemben zörgős, egyelőre üres nejlontáska.

Este izgatottan csengetett fel hozzánk egy lakótelepi haver, tizenöt évesek lehettünk.
– Azonnal gyere le a biciklitárolóba, megbeszélés van.

A megbeszélés szent dolog volt. Focicsapat voltunk, a városi bajnokságra készültünk, amit természetesen meg is nyertünk később. De szó sem volt megbeszélésről. Az alattunk lakó kövérkés lány állt a kamasz fiúk előtt, és magyarázta, mit szeretne. Későn értem le, a fiúk már bólogattak, elfogadták a lány kérését és feltételeit.

Húszan lehettünk, talán egy-két fiúval kevesebben. Bevonultunk a belsőbb helyiségbe, amely ablaktalan volt és sötét, és egyszerre 4-5 embernél több nem fért be. Nem tudtam, mi történik. Kint gubbasztottam a zárt vasajtó előtt, s csak a hangok szűrődtek ki. Mellettem egy nálam is fiatalabb fiú csípte meg két orcáján a bőrt, és csattogtatta.

Bentről is ezek a lucskos hangok hallatszottak. Undor fogott el.

Mindannyian végigmentek a lányon, többen többször. Én, herceg, nem.

Tizennégy évesen kezdtem el maszturbálni, fájt, hónapokig nem jutottam el az orgazmusig. Amikor első szeretőmmel, későbbi feleségemmel szeretkeztünk, talán a szégyentől vagy a fájdalomtól, sokáig nem tudtam elélvezni. Tele voltam szerelemmel, érzésekkel, férfisággal. Kezdtem szégyellni, hogy nem jutok el a csúcsra, örök előjátéknak tűnt minden titkos, parkban, kocsiban lerendezett izgalmunk. Egy alkalommal aztán váratlanul, mint ahogy a gömbvillámok megjelennek a szobában, szeretkezésünk közben eszembe jutott ez a vérbő lány, kivillanó vulvája, és abban a pillanatban beleélveztem leendő feleségembe.

Szégyenem egy-két másodpercig tartott, de biztonságban éreztem magam, nem tudhatja, mire gondoltam. Büszke lettem. És egy órán át szépnek éreztem magam, időeltolódás nélkül. Szépnek és ajándéknak.

*

Apu egyszer rám nyitotta a fürdőajtót, éppen törülköztem. Vad ember volt. Nem merte felvállalni a kopogtatás finomságát. De azért lassan nyitotta az ajtót. Bent hagyta az egyik könyvem, amit korábban olvasott, előttem fürdött. Így is meglátott meztelenül.

– Apu, kérlek, máskor kopogj!
Lázadás volt ez, csókolommal köszöntem neki hat-hét éves koromig.
– Jól van!
Nála ez a legfinomabb elfogadást jelentette.
– És ne olvasd, kérlek, máskor a fürdőben a könyveimet, mert átnedvesednek.
Méltatlankodva hallgatott.

Anyunak, hallottam, a legszelídebb hangján mondta kint: ez a gyerek pocakos. Amikor kijöttem, felöltözve, anyu mosolyogva oda szólt nekem.
– Apád azt mondja, pocakod van. Nem hiszem én, gyönyörű gyerek vagy.
Egykedvűen válaszoltam.
– Igen, van pocakom.
Nem volt.

Egyszer én nyitottam rájuk az ajtót. Az öcsém egy órája sírt.
Kopogtam, vártam, nem jött válasz. Benyitottam. Anyun takaró, csak az ő fejét láttam, apám a takaró alatt.
– Azonnal menj ki!
– Bocsánatot kérek! Péter csillapíthatatlanul sír. – Ödipusz-komplexusát élte át, tudtam, mi a fájdalma, nem tudtam azonban megvigasztalni.
Másnap anyám a konyhában várt rám, keresztbe tett lábakkal cigizett.
– Vannak dolgok, amik nem tartoznak rád.
– Elnézést kérek.

Hallgattunk, ételt kerestem a hűtőben, nem volt.
– Odafeküdtem neki, férfi.
– Anyu, nem tartozol magyarázattal.
– Hogy te kinek a fia vagy! – kidobta az ablakon a félig szívott cigarettáját.

*

Cigánynak lenni jó. Apám nem volt igazi cigány. Öltönyöket készíttetett magának, cipőt, drága halászlevekért küldözgette fiait a legdrágább éttermekbe, hogy onnan hozzák haza, de ki ne löttyintsék, mert abból harag volt, morgás, veszekedés. De amikor vendég jött a házhoz, kezes bárány lett. Csak a vendégre figyelt, csendes lett, figyelmes, igényes. Akárcsak karácsonyokkor. Mindig megemberelte magát. Csendesen feküdt a karácsonyfa melletti, kicsi, piros huzatos ágyán, a lába lelógott róla. Születésnapjaimon kezet fogott velem.

– Egy évvel okosabb lettél. Elfelejtetted, mi, hogy ma van a születésnapod? Én nem!

Ő tényleg nem felejtett el soha, semmit. Anyám hidegségeit sem. Nem volt bosszúálló, de megbocsátani sem tudott. Túl okos volt hozzá.

Tudta, hogy bűn nincs, csak hiba.

– Kinek kellesz te? Mocskos kurva – mondta egyszer anyámnak, aki minden volt, de kurva sosem és semmilyen minőségében sem.
Anyu dacosan kilépett a házból, az első férfit leszólította, és – bocsánat a szagos valóságért – megbaszatta magát. Apám elé állt.
– Látod, kellek.
Apám nem verte meg, nem kiabált vele, beismerte a tévedését. Anyámat akkor kezdte el igazán szeretni.
Ők mesélték.

*

Apu szaga. Volt neki. Térképnek érzékeltem. Nem volt egynemű, volt benne testből való, lélekből, festékekből, boldogtalanságból. Szerettem mellette állni, hónaljában átizzadt ingét hasonlítani a szagához. Volt benne valami leírhatatlan ősi. Sosem használt dezodort, kizárólag egyszerű szappant. Lavór felett mosta meg alaposan felsőtestét. Sosem szégyellte magát. Nem is volt mit. Erős, arányos teste volt.

Természetesen szőrös mellkas, hónalj, láb. De sosem meztelenkedett előttünk. Néha, ha főzött, mert szeretett és tudott, gátlástalan egyszerűséggel igazította meg faszát az alsógatyájában, anyám szólt rá.
– Így együnk mi ebből?
Apán nem válaszolt, megszégyenült, de tudta, hogy nem kellene neki.

Nem volt rá képessége, hogy megkülönböztesse a nemi szervét a többi testrészétől. Előfordult az is, hogy az ajtófélfának dőlt, és ilyen módon vakargatta a hátát. Anyám mímelt undorral nézte ilyenkor, de a szeme nem tudott csalni, imponált neki apám vadsága.

Járt hozzánk egy egyszerű, de tiszta szívű fotós, szinte hetente lefotózta a különös családot, aminek tartott minket. Egy alkalommal a csókot, ahogy apám elkapta anyut, és az exponálás idejéig kitartott, de nyelves csókkal üzentek egymásnak a hamisnak remélt ceremónia alatt. Anyám ernyedt volt, ködös tekintetű, miután megtörtént a fotózás. Egy pillanatra apám szemébe nézett, apu büszke, gyengéd felsőbbrendűséggel nézett vissza. Láttam.

– Gyakran megvertem apádat, amikor gyerekek voltunk.
A határban bóklásztak, apu követte mindenhová az öntörvényű, fiatal anyámat, aki néha pofon vágta aput, vagy hajánál fogva ráncigálta végig a búzamezőkön. Ő volt az erősebb. egy évvel idősebb, okosabb és félelmetesebb. Azért illendőségből menekült néha apám elől. Egy alkalommal a templomra mászott fel, apu oda már nem merte követni, csak nézte lentről, csodálva és rettegve. Tűzoltók hozták le anyámat.

– Apád megerőszakolt egy 12 éves, tolókocsis lányt! – mondta egyszer nekem anyu, amikor éppen nagyon haragudott apura, mert részegen jött haza.
– Nem baj – válaszoltam.
Nem hittem el.
Anyu legyintett.
– Hogy te kinek a fia vagy!

Az én szagom más. Avarillatom van. Minden szeretőm ezt mondta. És érdeklődve figyelem anyám közlése után a 12 éves lányokat, vajon apunak mi tetszett az ilyen fiatal lányokban. Valamikor megértettem.

Apám őszinte, romantikus állat. Mint a szarvasok, akikkel együtt éltem gyerekkoromban, a Csernely körüli dombok mögött, rejtett tisztásokon.
Akik gyenge, fájó agancsaikat hozták elém, lehajtott fejjel lépdeltek felém, és áldott percekben megsimogathattam a gyenge, pihés fejgallyakat. Isten még élt, és józan volt.

Az oldalt Horváth Judit fotóinak részleteivel gazdagítottuk.