Goethe
(1749. augusztus 28.–1832. március 22.)
Az évfordulón végre módom van röviden végiggondolni, miért idegenkedtem világ életemben azoktól az íróktól, akik nem eseményt, háborút, békét, építést, nem embert, életet, halált, születést, szenvedést, boldogságot és/vagy boldogtalanságot, nem földet, tájat, akác- és/vagy fenyőerdőt, napsütést, borút írtak, hanem emberiséget. Nagybetűvel: EMBERISÉGET. Helyből három íróóriás jut eszembe, lehet, akad még, mindhárom egymaga a hegytető.
Az első a tananyagból: Dante Alighieri (eredetileg: Durante Alighieri) (Firenze, 1265? – Ravenna, 1321. szeptember 14.) itáliai költő, filozófus – az Isteni színjátékkal. Nagy falat volt.
A második – ötszáz évvel később születik, de hasonlóan enciklopédiát ír az emberiségről, Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.) német író, költő – a Fausttal kezdtem, nem azzal kellett volna. Az ifjú Werther szenvedéseivel jobban járok. Jobban is jártam, és még kevésbé támadt kedv a Fausthoz.
A kategória harmadik, immár magyar alanya sztregovai és kiskelecsényi Madách Imre (Alsósztregova, 1823. január 21. – Alsósztregova, 1864. október 5.) magyar költő, író, ügyvéd, politikus és Az ember tragédiája.
Ne mondja senki, hogy ezek a könyvek élvezeti eszközök. Én aztán bírok élvezni jó olvasmányt, de – bár meglehet, lírai botfülem segít a dologban – kb. Arany Toldija vidékén megáll a tudomány, eltévesztem az irányokat, prózapályán kb. Szentkuthy Miklós környékén fáradok el. Bár én Goethe Faustjától, de Mann Doctor Faustusától, annak Adrián Leverkühnje végtelen belső monológjaitól is zsibbadtam, amikor a "nyilvánvaló" ellentétpár után kutattam, nevezetesen, hogy Mann Faustusa elkárhozik, és úgy marad, Goethe Faustusát kimentik az angyalok.
Babits írja: "Egyszóval: író volt ő, a lélek riportere, folyton úti-jegyzeteket készítve az élet útjáról; lehajolva minden forráshoz és írásba foglalva ízüket. Csodálatos riporter, aki kényszerül egyúttal költő is lenni; mert ez az íz nem katalogizálható és meg sem nevezhető; erre nincs szó és nincs képlet; nem írható le a próza nyelvén. Az író költő is, sőt nemzetének legnagyobb költője; mégis ő az irodalmat reprezentálja, a tollat, s nem a lantot, s lényegesen különbözik azoktól, akik költők és csak költők. Költők is voltak enciklopédikusok, s talán a költészet végső ideálja is ez az enciklopédizmus: mindent, a világot, egész életünket tudatossá tenni, s írásba rögzíteni! De ezeknek minden — a világ tényei, az élet emlékei — anyag csupán: a cél a költemény. Goethénél úgy érezzük, hogy a költemény csak eszköz, a "vers csak cifra szolga". Dante azért élt, azért vette magába egy kor minden tudását, azért szenvedte át egy szenvedélyes lélek minden viharát, hogy mindent egy nagy, szimbolikus épületté építsen, egyetlen, örök zenébe olvasszon.
Goethe nem ismer ily nagy építményt: még a Faust is részletek erdeje. Goethe nem zenész, mint ahogy nem matematikus. Nem egybeolvaszt, hanem külön kialakít, és egymás mellé állít. Nála nem az élet áll össze egy művé, hanem a művek sokasága áll össze az élet dokumentumává. Mindennek végső célja és értelme az élet — nem az elvont Élet, nagy É-vel, hanem magának a költőnek konkrét és egészen egyéni élete. Goethe az egyéni élet konkrét tényeinek és tanulmányainak költője, riportere és természettudósa, s kevés író van, akinek művei életének ismerete híján annyit veszítenének értelmükből, mint az övéi. Mert igazi értelmük ez: egy emberi élet önalakítása s kiteljesedése a tudatban; valóságos nagyarányú kísérlet: mit lehet csinálni egy életből, mik a szellemi lehetőségei s végletes tanulságai?
S itt érünk a voltaképpeni Goethe-problémához. Mit jelent Goethe az emberiségnek, s mit jelent a mi vívódó korunknak? Hogyan lehet olimposzi fenségű tanító egyszerre, s percek és szenvedélyek közvetlen, őszinte lírikusa? Miért hideg Goethe, és mégis miért aktuális? És ha végignézünk a vele foglalkozó cikkek ünnepi tömegén, miért tűnik föl az egyik pillanatban úgy, mintha semmi kapcsolata sem volna vele, semmi mondanivalója róla, a ma emberének — s a másikban mintha senki sem volna izgatóbb ma, senki sem adna több kérdést a kornak?"
Lehet, lehet persze, eljő majdan az idő, amikor egyik remekműből a másikba vándorolok végtelen tudás- és filozófiaszomjamban, pénzproblem', időproblem, kényszerproblem megszűnik, nem lesz akadály az előtt, hogy mainál közelebb keveredjek az EMBERISÉG általános válságához, szapora Mefisztóihoz. De éppen elnyomnak a különbejáratú és pitiáner sajátok.
1765 és 1768 között Lipcsében folytat jogi tanulmányokat. 1770-ben, huszonegy évesen jelenik meg Annette című versgyűjteménye – név nélkül.
1770-től a straßburgi egyetemre jár, hogy befejezze jogi tanulmányait. Megismerkedik Herderrel, és beleszeret Friederike Brion-ba. Herder felkelti Goethe érdeklődését a népdalok iránt, ebből következően Goethe gyakran lovagol Elzász falvaiba, népdalt gyűjt. Az elszászi szegényember gombát gyűjt, hársvirágot, bodzatermést, Goethe népdalkincset. Egy ilyen útja alkalmával megismeri Sesenheim lelkészének lányát, Friederike Brion-t. A gyűjtőmunka meghozza a szerelmet. Straßburg-ban belép a Sturm und Drang nevű körbe. Huszonöt évesen jelenik meg első regénye, Az ifjú Werther szenvedései, ami világhírűvé teszi. Goethének számtalan kötete megjelent magyarul (azok számára, akik nem olvasnak németül), a Faust szerzőjeként ismerjük, a Faustot nyomták a fejünkbe gimnazistaként, vertek mérföldekre Goethe-től.
Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.) német író, költő.
