Komjáthy Jenő
1858. február 2-án született Szécsényben Komjáthy Jenő költő, a magyar Shelley. Én pedig éveken át tagja voltam egy Komjáthy kör nevezetű irodalmi társaságnak ifikorom helyszínén, Balassagyarmaton. Ma is létezik, működik, fiatal költőkkel, bánatos és defektes középkorú gyerekekkel, akik nem találják helyüket a rossz tempót vett életben, bébújnak az éjjeli lámpa alá, klasszikusokat olvasnak, hogy műveltek legyenek, kortársat, hogy aktuálisak. Mintha nem volna mindegy. A dolog születéskor eldől, ki mivé lesz. Ha másként alakul, az életnek gorombán oda kell vernie, hogy más irányt vegyen a már elhatározott sors. Nehézkes ez így, de jobbat nem talált fel senki. Megjegyzem szerencsétlen gesztus Komjáthyt tűzni a zászlóra – éppen Balassagyarmaton –, ahol azért tudunk egy életigenlő Mikszáthot, egy minden lehetőségbe macskaként kapaszkodó Balassi Bálintot, vagy akár a bánatos életű Madáchot, minthogy Komjáthy Jenő a vidéki, ismeretlen, nyomorult, depressziós, senki által nem ismert irodalom egyértelmű szimbóluma. És a névválasztás meghatároz. Komjáthy alig publikál. Pedig szeretne. Egyetlen kötete a halála napján jelenik meg (A homályból). Szegény és magányos, mint a templom egere. Olyan barátot(kat) választ, akik maguk is fényévnyi távolságnyira élnek a meghatározó valóságtól. Madách Imre Aladár nevű fia, példának okáért, aki hívő spiritiszta, lazán elbeszélget a halottakkal. Másik barátja a tbc-s Reviczky Gyula, aki felnőttként szembesül a tragédiával, hogy bár édesgyerekként nevelték, balkézről való zabigyerek, tehát kimarad a jelentős örökségből (arról nem is szólva, hogy Jászai Mari benyeli és kiköpi, miután más lovat kíván meg).
Mindemellett Komjáthyt, aki 1880-tól balassagyarmati tanár, leveri a szerelmi balsors. Beleszeret egyik tanítvány leánykájába, aki viszontszereti. Ez a XIX. században se megfelelő ajánlólevél, erkölcstelenség címén kirúgják, száműzik. 1887-től, hogy az élet kerekebb legyen, német nyelvet tanít a színszlovák Szenicen. Itt írja meg Balassagyarmattól búcsúzva Búcsú Abderától címû versét. Abdera ókori trákiai város. Az abderaiak a szülôföldjére hazalátogató Demokritoszt kinevették és bolondnak tartották. Az odalátogató Euripidészt pedig meg akarták verni. Abdera az önnön stipiditásában sülő-fővő, elégedett magyar kisváros megfelelője.
A szakemberek szerint ő és irodalmi munkássága kapocs, költészete a híd Petőfi-Arany és Ady hangja közt. Életében tökéletesen visszhangtalan minden, amit csinált. Megelőzte az irodalomtörténeti lyukat, amelyben élt. Hangját, felhangjait, újrahasználható találmányait halála után tíz évvel építi be költészetébe a Nyugat-garnitúra. Babits azt mondja róla: "... az élet nem oka, hanem okozata jellemünknek; sorsát mindenki maga csinálja. Ezért illik a költők élete oly csodálatosan jellemükhöz."
Búcsú Abderától
1887. szept. 13.
Isten veled te furcsa fészek,
Bolondok és békák városa!
Adieu! Még egyszer visszenézek,
De vissza nem térek soha.
Még egy követ a búcsúzóra,
Ki rátok annyi csúfot szóra,
Még egy követ hajítsatok
Ti feldühödött pygmeusok!
E szív szabad, e szív feled...
Abdera, hát Isten veled!
Isten veled! Kiüztek innen
A törpe embermimelôk;
E faj mégsem számûzhet engem,
Szívembôl én számûzöm ôt!
Nem nézek többet a cudarra,
Ki szívemet vérezte, marta;
Lábammal eltaposhatnám,
De szánalomból meghagyám.
E szív szabad, e szív feled...
Abdera, hát Isten veled!
Isten veled! Igaz marad bár,
Hogy itt csak egynek volt esze,
Csehül közöttük mégis ô járt,
Csep híja, hogy el nem vesze,
Hogyan kínozta lelki éhség,
– Tinektek ismeretlen érzés, –
Fogalmatok sincs, fogadok!
De össze mégsem roskadok...
E szív szabad, e szív feled
Bántalmat, gúnyt, gyötrelmeket!
Isten veled! Bár meg lesz írva,
Hogy a tömegnek nincs szíve,
Nem távozom most mégse sírva,
Érzelgés nem csatolt ide.
Mily fönnen érzék, hogy szerettem,
Előttetek mind ismeretlen,
Sejtelmetek sincs jól tudom,
E népet gyűlölöm s futom,
E szív szabad, e szív feled...
Lelketlen rom, Isten veled!
Isten veled! Az ifjú álmot
Itt álmodám át egykoron;
Közöttetek ti lanka halmok,
Rohant el szép legénykorom!
Hisz itt szerettem, itt öleltem,
Hisz myrtusszal itt öveztem
A szüzi nőt, a szép arát
S itt élt a drága, jó család!
Mindent e szív mégsem feled...
Emléklakom, Isten veled!
Isten veled! Habár te szülted,
Élt itten egy-két jóbarát,
Kik igazért, szépért hevültek,
S gyermekeim te ringatád!
Ők itt születtek: nemesebb vér,
Faj, mely kegyelmet sohasem kér;
Magammal viszem azokat, -
De kincset hagytam itt sokat!
E szív szabad, de nem feled...
Te drága táj, Isten veled!
Komjáthy Jenő (Szécsény, 1858. február 2. – Budapest, 1895. január 26.) magyar költő.
A XIX. század végén a magyar líra egyik megújítója. Költészetét átkötő kapocs Vajda János és Ady Endre, a romantika és a szimbolizmus között.
Fontosabb versei:
Törj össze mindent…
Éloa, győztél!
Nem egy az Isten!
Mégis egy
In hilaritate tristis
Euthanázia
A hipokritákhoz
Újjászületés
Diadalének
A homályból
Memento vivere
Óda a Naphoz
Tettvágy
Szózat
Homályból
Kereslek
Egyszerre
Meg tudnál halni
Kapcsolódó:
Babits Mihály: Az irodalom halottjai
(320)
