Nem volt szomorú, csak mélán követte a történéseket. Aztán valamivel letakarták. Egy zöngés szem nézett belé egy világoskék maszk mögül, és azt mondta: ne féljen, nem fog fájni semmi.
Ettől megnyugodott kicsit, amúgy is terjedt szét benne a lomha zsibbadás.

Folyosó

A folyosó szűk halványzöldje suhant mellette, s hidegen, csillogva haladtak fölötte a lámpák, ahogy tolták.
Belökték, majd rázártak egy ajtót, és egy csempézett terem susmorgó hangokkal, fémes csörrenésekkel telt meg. Érezte izzadni homlokát. A műtőasztalon minden élőnek és emberinek tetszik, még az a kés is, amivel nemsokára kikaparják a szívét.
Úgy sem használtam sokat – gondolta. Nem volt szomorú, csak mélán követte a történéseket. Aztán valamivel letakarták. Egy zöngés szem nézett belé egy világoskék maszk mögül, és azt mondta: ne féljen, nem fog fájni semmi.
Ettől megnyugodott kicsit, amúgy is terjedt szét benne a lomha zsibbadás. Valaki a kezét fogta, de már nem szabadott forgatnia a fejét. Nem lehetett megtudni, ki az. Hogy néz ki? Engedte lehunyódni szemhéjait, s ahogy csak tudta, markolta azt a kezet. Minden figyelme oda összpontosult, tapasztalta, hogy fogják. A dolgoknak megvannak az ilyen kis vezetékei: ember-élet-ember – motyogta még mosolyogva, és jóleső melegség járta át.
Aztán új, fényes folyosó nyílt. És valóban, nem fájt semmi – soha többé.