A színház és az emberek közötti találkozás – Tudósítás a gyulai „Peter Brook és William Shakespeare” konferenciáról
Megtudhattuk azt is, hogy a színház Peter Brook meghatározásában találkozás, mégpedig emberek közötti találkozás. Ez a félig mesélős, félig tudományos bevezető azok számára is érdekes lehetett, akik már tudtak egyet s mást Peter Brookról, azoknak pedig, akik nem ismerték annyira, remek összefoglalót nyújtott, anélkül, hogy túlságosan mélyen belemerült volna az elméleti részletekbe.– Pál-Kovács Ramona tudósítása
A színház és az emberek közötti
találkozás
– Tudósítás a gyulai „Peter Brook és William Shakespeare” konferenciáról
2010. július 6-án a gyulai Mogyoróssy könyvtárban rendezték meg a VI. gyulai Shakespeare Fesztivál keretein belül „Peter Brook és William Shakespeare” címmel azt a szakmai konferenciát, amely a címben említett két prominens színházi személy kapcsolatáról szólt. A konferenciát, amely az első felében inkább emlékeztetett jó hangulatú beszélgetésre, Koltai Tamás, kritikus és az 1976-ban megjelent Peter Brook-monográfia szerzője vezényelte le. A konferencián megjelentek: Miriam Goldschmidt, színésznő és Peter Brook munkatársa, Kékesi Kun Árpád, színháztörténész, valamint Kovács Krisztina, dramaturg.
Koltai Tamás bevezető szövegében – míg az előző napi előadás főszereplőjére, Miriam Goldschmidtre várakoztunk – elmesélte, hogy egyrészt milyen hatással is volt és van rá Peter Brook gondolatisága, másrészt a brooki életművet nagyvonalakban összefoglalva arra világított rá, mennyire nehéz is Brookról beszélni, hiszen az életmű töredezettsége miatt mint teoretikust szinte lehetetlen egy egységes rendszerben kezelni. Tehát akkor hogyan lehet Brookot megragadni? Koltai ahelyett, hogy abból indult volna ki, amit tud, inkább azt vette számba, amit nem tud róla.
Röviden összefoglalta a munkásságát, hogy aztán személyes és az Üres térből (Peter Brook 1968-ban megjelent teoretikus munkája) vett anekdotákkal színesítse a róla kialakult képet. Megtudhattuk azt is, hogy a színház Peter Brook meghatározásában találkozás, mégpedig emberek közötti találkozás. Ez a félig mesélős, félig tudományos bevezető azok számára is érdekes lehetett, akik már tudtak egyet s mást Peter Brookról, azoknak pedig, akik nem ismerték annyira, remek összefoglalót nyújtott, anélkül, hogy túlságosan mélyen belemerült volna az elméleti részletekbe. Ugyanis a konferenciára összegyűltek között nem egy gimnazista-forma diák is megjelent, akik minden valószínűség szerint a művésznőre voltak kíváncsiak, mivel a konferencia tudományosabb második felére már nem is maradtak.
Miriam Goldschmidt találkozásai a gyulaiakkal
Miután tehát Koltai Tamás röviden Peter Brook néhány előadásáról, köztük a két budapesti vendégelőadásról (Lear király, 1964, Szentivánéji álom, 1972) szót ejtett, megérkezett Miriam Goldschmidt, hogy személyes történeteivel tegye elevenebbé a nagy múltú mester munkásságát. A közel másfél órás beszélgetés alatt meghallgathattuk többek között azt, hogyan is született az előző esti előadás, a Warum warum; hogy „Peter” bejött egy köteg papírral, amelyen különböző elméleti gondolkodók írásai szerepeltek, s közösen olvasni kezdték őket. A közös olvasásból pedig szépen lassan alakulni kezdett a darab, amely a „miért” kédésében csúcsosodott ki. A színésznő elmondta, hogy személyesen is kötődik az előadáshoz, mivel lánya, aki – elmesélése szerint – éppen a miértek kérdezésének fázisában volt, nem várva meg a választ, az előadás előkészületeinek idején „távolodott el” ettől a világtól. Lányának halála különös fényt kölcsönöz az előadásnak, amely éppen a miértek köré összpontosul. Folytatva pedig a gondolatot, amelyet a miértek indítanak el, eljutunk a három fő kérdéshez, amelyek egy ember életében meghatározóak: a „ki vagyok én”, a „honnan jöttem” és a „miért vagyok én itt” kérdéseihez. Ezekre pedig válasz nincs, kereshetjük ugyan, hiszen az ember élete erről a keresésről szól, de megtalálni nem fogjuk, hangzik a véglegesnek tűnő válasz.
A következőkben Miriam Goldschmidt a „nagy miért-történet” kezdeteiről mesélt, azaz arról, hogyan találkozott 1971-ben Peter Brookkal. Mint mondja, az egész úgy történt, hogy rendkívül elege lett, unta a hagyományos színházat, s ezért átköltözött Párizsba, ahol több sikertelen ajtókopogtatás után, végül rátalált „Peterre”, aki először ugyanolyan elutasító volt, mint a többiek, de végül meglátott benne valamit. Hátrafordulva Peter Brook azt kérdezte az akkor még fiatal színésznőtől: „Ki maga?” („Who are you?”). „Én.” („Me.”) – jött a válasz. „És kit keres?” („And who are you looking for?”) – folytatta a kérdezést. „Magát.” („You.”) – jött ismét a válasz. Ezzel kezdődött – a történet szerint – kettejük máig tartó együttműködése. Ezt követte számtalan azóta elhíresült produkció, hiszen noha Miriam az Orghastban még nem vett részt, az afrikai kutatóútban, ahol az un. carpet showkkal kísérleteztek, már annál inkább. A leírhatatlan (talán elementáris?) erőkkel bíró színésznő előadásában már-már megelevenedtek ezek a hajdan volt carpet showk, betekintést nyerhettünk „működésükbe”, abba a nagyon is érzékeny térbe, amelyben az improvizációk során vagy létrejön, vagy nem az előadás, a színház.
Ezt követte A madarak értekezlete című előadásra való készületek sora (11 madár / 11 színész története), amelyhez kötődve bontakozik ki Miriam pillangót jelképező tetoválásának története, egy indiánok között töltött időszakhoz kötődő történet. Mégpedig, hogy minden este tüzet gyújtottak, s ugyanúgy, mint Afrikában, az indiánok között is Miriam, a „legkisebb madár” feladata volt a tűzgyújtás. Aztán egyik este a legkisebb madár a tűzön keresztül kezdett ugrani, s ismételte ezt minden este, mikor is egy öreg indián nő, akit nem láttak se jönni, se menni, egyszer csak ott termet, s azt mondta Miriamnak, hogy egy jelet akar neki adni, de ezt a jelet saját magának kell megrajzolnia. Addig rajzolt, míg megtalálta a szimbólumot, mely mint később az öreg indián nőtől kiderült, azon a törzsön belül a pillangót, a két világ hírnökét jelképezte, amely őt magát is jellemzi - jegyzi meg Miriam.
Kéz a kézben (Miriam Goldschmidt) 
Mindeközben nem csak két világ találkozásáról hallunk, hanem másokkal, az ismeretlennel való találkozásról. S hogy ezek a találkozások nem csak távoli vidékeken történhetnek meg, jó példa az elénekelt afrikai dal találkozása az ablakon át beszűrődő déli harangszóval, az afrikai (brazil és kicsit még zsidó) kéz találkozása a teremben található bronz kéz-szoborral, a fiatal találkozása az időssel, a művész találkozása a publikummal, a tudományosé a laikussal. Mert hogy a színház ez is többek között, hiszen ezekből a találkozásokból észrevétlenül a beszélgetés színházzá alakult, hogy aztán Miriam Goldschmidt színészi hatalmával élve teljes csöndet követeljen a teremben ülőktől. Ezek után már csak érintőlegesen következett egy-két történet, mint például a művésznő által Peter Brook legteljesebb munkájának nevezett Mahabharata, 9 órás (3x3 órás) monumentális produkció előkészületeiről. Arra a közönségkérdésre pedig, hogy melyik álomszerepet szeretné még eljátszani, egyáltalán van-e ilyen, Miriam azt válaszolta, hogy egyszer szívesen eljátszaná Lear királyt egy olyan feldolgozásban, amelyben csak a király és a bolond szerepel.
Miriam elbűvölte a konferenciára érkezőket, akik lehet, valami teljesen mást vártak, fiatalokat ugyanúgy, mint időseket. A szünetben pedig közvetlen nyitottsággal ölelgette a körülötte összegyűlteket, egyik kezében cigarettát, másik kezén pillangót tartva.
A konferencia közönsége
A konferencia második fele már jóval hagyományosabb módon telt. Először Georges Banu nemsokára fordításban is megjelenő, Peter Brookról szóló könyvének egyik szövegrészlete került felolvasásra, amit Kékesi Kun Árpád tanulmánya követett. Kékesi Kun munkája Peter Brook és Shakespeare Hamletjének kapcsolatát vizsgálta, amelynek Brook többször is nekifutott, hogy végül eljusson a Hamlet tragédiájához. Az előadás (amely a német egyetemi hagyomány szerint végül is inkább felolvasás volt) lényegében csak módosított változata volt a 2007-ben tőle megjelent A rendezés színháza című könyv Brookról szóló fejezetének. A konferencia végén pedig Kovács Krisztina beszélt a brooki szövegek alapján szöveg és előadás viszonyáról, a verses és prózai szövegek különböző értelmezési lehetőségeiről, többek között a deklamáció rejtelmeiről is.
Összességében tehát termékenynek tekinthető a négy órásra nyúló konferencia, amelyről az előzetes beharangozás ellenére sajnálatos módon így is hiányzott Georges Banu, román-francia esztéta és Novák Krisztina, dramaturg.
Pál-Kovács Ramona
Fotók: www.shakespearefesztival.hu
Kapcsolódó anyag: Szávai Krisztina írása a konferenciáról
