Nagyon megéri például egy pár hét vagy hónap alatt összeéhezni egy jó hálózsákot, ha mellényzsebből nem is megy rögtön, mert egy tüdőgyulladást aztán legalább olyan drága kikezelni, ráadásul nyoma marad. Ezen kívül nem túl szívderítő és még kevésbé higiénikus a sárban fetrengős nadrágban befeküdni a hálózsákba, mert bugyiban nem elég meleg (magaddal szúrsz ki, ha alvónadrágot is viszel, fölösleges kolonc).

Kék - 11.

Előzők: Kéktúra  

06. Városlőd-Kislőd vá.

Még hosszabb, viszont jóval izgalmasabb rész következett, főleg az utolsó 2,5-3 kilométeren. A régi vasút hosszú sánca után egyszer csak előjössz az erdőből, és ha olyan a terep, mint a mi utunkon, akkor szerintem eltévedsz. Ezekkel a pusztákkal általában sok gond van, mert a fa igen ritka dolog rajtuk, és ez eléggé megnehezíti a jelzések felfestését. Nem baj, végre kiértünk a szántóföldekre, ami azt jelenti, hogy ott kell legyen a város a domb mögött. Hamarosan elértük műutat, és akkor jött a kissé aggasztó ötlet, hogy másszunk föl Hölgykő várába.
Oda-vissza egy kilométer kitérő lehet, csak elég meredek. Igaz, jobban éreztem magam, mint az előző héten, de azért délutánonként már nem voltam oda ezekért a sziklamászós kalandokért, de így utólag nézve, megérte fölmászni. Igazi felnőtt játszótér! Korlát nincs sehol, egyáltalán nem egy kiépített hely, és autóval sem lehet bejutni odáig, mert még az utat is benőtte a gaz. Viszont éppen az előbb felsorolt tulajdonságai teszik olyan érdekessé meg vadregényessé az egész helyet. Itt egy kis lyuk (ki tudja, a vár része-e vagy barlang), ott egy faltöredék, látható a ciszterna is, amit az egyetlen nagyjából épen maradt résznek ígér a térkép. Ahol pedig a fák ágai között átlátni, ott azért nézni is van mit. Legjobban viszont a lenti lyuk tetszett, abban igen érdekes dolgok láttam. Mutatok is mindjárt egy odakövesedett, kagylószerű lényt.

Az útra visszatérve már csak be kellett gyalogolni a városba, de itt már elég nyűgös voltam. A szélső háznál eldobtam a holmit, és lefeküdtem a földre. Egyszer csak jött egy autó, és beállt a ház udvarába, ami előtt feküdtem. Erre egy éles és hangos "sikítás" hallatszott, nagyjából ilyennek képzeltem, ha átmennek egy macskán. Utána csend. Megfagyott bennem a vér, de nekem is végem volt, úgyhogy gondoltam, ha majd tovább indulunk, megnézem, min gázolt át az ember. Úgy egy perc múlva aztán megint a fülembe hasított a haldoklómacska-hang. Ez már azért gyanús volt: vagy meg kellett dögöljön szegény, vagy nem macska. Nyitva volt a kapu, hát beljebb mentünk. Egyszerre egy néni jött felénk, úgyhogy megkérdeztük, mi volt ez a hang. Hátramutatott egy nagy ketrec felé: mindenféle fura madarak, köztük három páva! Azok adnak ki ilyen beteg, „döglődő állat sikolya” hangot. Sose gondoltam volna. Összebarátkoztunk a nénivel, aki azt is elmesélte, hogyan kerültek ezek ide, aztán alig győztük visszautasítani a sok szép, nagy pávatollat, amit nekünk akart ajándékozni. (Viszont kaptunk néhány kicsit, amiket – nem kis megelégedésemre – úgy sikerült elpakolni, hogy épségben hazajutottak.) Ezután csak az Iglauer parkot kellett megkeresni, hogy végezzünk a napunkkal.
Igazi ifjúsági táborba csöppentünk. Minden iskolásnak el kéne egyszer kerülnie ide valami osztálykirándulásra, vagy bármi okból csapatosan! Egy mini falu a hegyoldalban, faházikókból! Lehet sátrazni is, meg vannak nagyobb házak sok embernek, és ott a sok kicsike, négyágyas faházikó, amilyet mi is kaptunk. A legfölsőt, úgyhogy mindenre rálátunk: a többi házra, a sok-sok ösvényre, és mindenre, ami körülöttünk történik. Olyan az egész, mint valami meredek erdei labirintus. Közben kitáblázva, hogy mi micsoda: a fák, az állatok, amik rajtuk laknak, mintha az egész egy tanösvény lett volna. Ráadásul nem drága a szállás, és diákigazolvánnyal ebből is adnak kedvezményt. Zajlott benne élet rendesen. Korán fürödtünk, hogy megelőzzük a rohamot. Ezután estig nézelődtünk onnan a legfölső sarokból. Mondhatom szórakoztató a sok-sok bűn rossz gyerek, ahogy föl-le futkos az ösvényeken. Öröm nézni.
Egyébként nagyon korrekt, tiszta hely volt, semmi faházakra jellemző deviancia nem keserítette az éjszakánkat, csak a szokatlan hideg. Ennek kiküszöbölésére való egy rendes hálózsák, és ez volt az egyik eset, amikor nagyon megszenvedtem, hogy nekem még nem volt ilyenem. Ezért ezt az alkalmat is kihasználom, hogy elmondjam: a lehető legkevesebb holmit cipeld magaddal, de azok legyenek olyan okos, profi dolgok, amennyire csak telik tőled. Nagyon megéri például egy pár hét vagy hónap alatt összeéhezni egy jó hálózsákot, ha mellényzsebből nem is megy rögtön, mert egy tüdőgyulladást aztán legalább olyan drága kikezelni, ráadásul nyoma marad. Ezen kívül nem túl szívderítő és még kevésbé higiénikus a sárban fetrengős nadrágban befeküdni a hálózsákba, mert bugyiban nem elég meleg (magaddal szúrsz ki, ha alvónadrágot is viszel, fölös kolonc).
Következő héten már annyira igyekeztem redukálni a terhet, amit cipelek, hogy még azt is megnéztem, hogy a 20X40 cm méretű kis törölköző helyett nincs-e valahol egy 20X30-as. Tartalék nadrág meg hasonló "beteg" gondolatok meg se fordultak a fejemben. Ez más élet, itt nem a ruhatár változatosságán és a finom öblítőillaton a hangsúly.

07. Úrkút

Kifelé a városból beugrottunk pecsételni a vasútállomásra, ott találkoztunk Józsi bácsival, és a vasutas fiúval. Nevezetes társaság voltak, előbbi azért, mert 93 éves, de harmincat (!) kapásból letagadhatott ránézésre is. Egyébként olyan huncut ember, hogy ha a negyed életerejét el tudnám irigyelni, kihúznám simán még vagy hatvan évig. Tőlük tudtuk meg, hogy autóval jönnek emberek pecsételni, és gond nélkül végigcsalják a Kéket, sőt ez mostanában elég divatos. Nem mondom, hogy meglepett, de igen elkeserítő. Muszáj szóvá tennem, mert aljas egy dolog, és semmi értelme. Aki ezt csinálja, az egyrészt pont a lényegről marad le, ami az ő baja, meg a maga döntése, ami viszont az igazi görénység benne, hogy a többi 4500 ember erőfeszítését értékteleníti el, azokét, akik 1938 óta végigjárták az egész utat (Magyarországon mintegy 15,5 millióan születtek azóta!). Ők, a 0,0003%, igazán nem érdemlik meg, hogy ilyen méltatlanul játssza bárki is közöttük a "nagy magyar kéktúrázót", autóval. (Persze most a szememre vetheted, hogy én is buszoztam többször is a két év alatt, úgyhogy szerintem a történet végén ki is számolom majd, hogy pontosan merre hány méter
Városlődön még egy, a német lakosság kitelepítésére vonatkozó emléktábla bizonyult elgondolkodtatónak. Ez a második világháború utáni helyzetet vázolta röviden, és valószínűleg nem teljesen elfogulatlanul, ahogyan emléktábláknál szokás. Kiderült belőle, hogy akkoriban nagyjából arra a sorsra jutottak az itt élő németek, mint előttük a zsidók, és nem csak azok, akik háborús bűnöket követtek el, hanem mindenki, aki az előző népszámláláson német nemzetiségűnek vallotta magát. Jó nehéz reggel lett ez így, mindenféle szomorú információval a verőfényes nyárban. A sétánkat Úrkútra is csak laza bemelegítésnek mondanám, főleg az utána következő szakaszok ismeretében.

Előzők, következők: Kéktúra