Könyv még csak vó’na, de pé’z rá, az mán nincs. • Számítógépen, táblagépen, az okostelefonon olvasni még mindig jobb, mint sehogy sem. • Nézzünk össze, nem vagyunk valami sokan: mikor olvastunk mi utoljára verset? • A politikusnak azt kell látnia, milyen lesz a holnap, az írónak pedig azt, mi fog történni tegnap. • Dugonics Etelkája kétezer példányban kelt el, ami hallatlan sikernek számított vagy kétszázharminc évvel ezelőtt. Ha ma ennyien vesznek meg egy könyvet, az már diadal. – Az alábbiakban Temesi Ferencnek az Ünnepi Könyvhét szegedi megnyitóján elhangzott beszédét olvashatják.

Temesi Ferenc

Könyvhét, szinte zárójelben

Mi a könyv? Könyv az, amiből filmet készítenek a televízió számára. Vagyis ez volt. Mert ma már olcsóbb az észak- és dél-amerikai, ázsiai óriáskígyó tévésorozatokat megvenni kilóra. Mi a könyvhét? Ma már csak öt nap egy nagyvilági könyvfesztivál után. Szinte zárójelben.

De hát mit is ünnepeljünk? Könyv még csak vó’na, de pé’z rá, az mán nincs. Öt éve mondtam ezt Békéscsabán. Ma is igaz. A könyv luxuscikk lett. És pont azok nem tudják megvenni az új könyveket, akiknek még igényük lenne rá. Az igazán öregek és az igazi fiatalok. Voltam New Gazdagék új lakásában: szépség, jóság, királyság, de valami hiányzik. Rájöttem. Egy darab könyv nem volt. Még albumok se dísznek. Pedig a VHS meg a DVD is könyvet próbált utánozni, legalább a külsejében. De hát ez már a múlt.

Ez itt a vad jelen, s ebben a jelenben már csak remekműveket érdemes írni. Újra fontosak lesznek a könyvtárak. Van egy idős hölgyismerősöm, aki véletlenül olvasóm is. Ő mondta: – Téged olvasnak ám, Feri. Honnan tudod? – kérdém. – Látom a kölcsöncédulákon, sokan veszik ki a régebbi könyveidet is, mondta. Így megy ez. Mert már az antikvárium is megfizethetetlenül magaslik a sárga csekktől sárga csekkig tartó éhezések, szebb szóval diéták idején.

Nyugi, az írók többsége is az éhhalál szélén van, néhányat kivéve, akik külföldi jogdíjakból élnek. Itthon azok élnek meg, akik méterszámra fércelnek össze lapokat, de feleannyit nem olvastak. A fantáziátlanok birodalma a fantasy, az életnélkülieké a tényirodalom, a törvénytisztelőké a krimi, a nőiességet csak keresőké az ún. női könyvek.  Miközben mindannyian, mondjuk ki, a nőknek írunk.

Nézzünk össze, nem vagyunk valami sokan: mikor olvastunk mi utoljára verset? A tévében. Hát persze. A mi értelmiségünk kilenctizede egyáltalán nem olvas költeményt. Mi még Arany-balladákat tudtunk kívülről.

A hangos könyv jó dolog. Aztán meg számítógépen, táblagépen, az okostelefonon olvasni még mindig jobb, mint sehogy sem. A kindle-ön egész könyvtárat vihetsz magaddal a zsebedben. De ma már mindenki csak ír, alig olvas. Jó író pedig csak jó olvasóból lehet. A képek zuhatagában is.

A mi fajunk agya, mint tudjuk, káliumból, foszfor­ból és propagandából áll. Ennek az az eredménye, hogy mind nehezebb számunkra felfogni azt, ami világos és ért­hető. Hogy nincs két szellemi elitünk. Mindnyájan magyarul beszélünk, magyarul álmodunk, magyarul szeretünk, magyarul utálunk. Történelmet mindenki tud csinálni, de kevesen tudják megírni. A politikusnak azt kell látnia, milyen lesz a holnap, az írónak pedig azt, mi fog történni tegnap. Az irodalom, miként Jó­zsef Attila fölfedte, nem alany, hanem a szerzőről való állít­mány. Nem lehet jelzője. Egy írónak lehetnek ilyen vagy olyan politikai szimpátiái, de ennyi az egész. Valójában csak kétféle író létezik: a metszőfogak és az őrlőfogak.  Kispróza, nagypróza. A többi besorolás érdektelen. Az írott szó értéke ma megcsappant, mert nem kizárólagos hordozó­ja a politikumnak többé. De irodalomra mindig is szükség lesz, mert ennél jobb egyszemélyes kommunikációt még nem találtak ki. Dugonics Etelkája kétezer példányban kelt el, ami hallatlan sikernek számított vagy kétszázharminc évvel ezelőtt. Ha ma ennyien vesznek meg egy könyvet, az már diadal. Mi változott? Minden. És semmi.

Most is a másik oldalon mondják meg a frankót, ki az író, kit kell fordítani. A kritikusok, a fordítók,  a nemzetközi kapcsolatok, egyáltalán, az irodalmi lapok és webszájtok többsége – mind a két fél úgy hiszi –, a másiknál van. És aki most kezdi a pályát? Azzal mi lesz? Mindig őrá kell gondolni! Itt áll közöttünk. Már a kiadó megválasztásánál eldől, melyik táborhoz csatlakozik. Holott lehet, hogy nem is akar csatlakozni sehová.

Nem kéne a múlt-múlt században, Gyulai Pál által megásott lövészárkokban kuksolni az egymásra torlódott nemzedékeknek. A különbözőséghez való jog nélkül tényleg nincs irodalom. A két oldal jelesei viszont nemcsak, hogy nem olvassák a másikat, már nem is ülnek le egy asztalhoz. Kinek jó ez? A politikában mindkét oldal csak a saját médiájának hisz. De nincs két ország. Ebből a szív alakú szigetből csak egy adatott. Még ha a maradékország is kétfelé van szakítva. Gondoljunk csak bele: micsoda kölönbség van például a Dunántúl és a Tiszántúl erőforrásai között. Az író ma is csak a szemének és fülének hihet, a szívén kívül. Észt, kisnyuggeri módra, tapintatból nem mondok.

A fiatalok ellen nem lehet építkezni, csak velük. Mert nekik van egy egy nem túl vidám előnyük: övék a jövő. És nekik kell eldönteniük, már az első könyvnél, pályázatnál, hogy melyik oldalra állnak. Ez megalázó és káros. Az is igaz, hogy egy átlagosnál valamivel jobb bölcsész ma könyvet ad ki ötven példányban, amiből huszonötöt a barátai, rokonai vesznek meg. Aztán hazamegy, és várja a díjat. De az nem jön. Se jobbról, se balról.

Csak együtt juthatunk valamire. Élni kellene már, olyan szíjas szívóssággal és találékonysággal, ahogy az erdélyiek egyensúlyoztak a Porta és Bécs között. Európa, ez a süllyedő múzeumhajó, az ígéretek földje a klimaváltozástól, az asszimetrikus vallásháborútól az éhhalál és káosz szélére jutott afrikaiaknak, ázsiaiaknak. Mit sem tudnak arról, hogy Európa közepén van egy nyelvi sziget, amelyet kettőbe vág az István–Koppány, labanc–kuruc, városi–falusi kettősség. Nekik ez nem más, mint egyetlen, idehaza szegedi vágottnak hívott cipócska, amit be akarnak kapni.

Akárhogy is lesz, a mese megmarad. Ha sztorinak hívják, akkor is. Könyvet azért olvasunk, tapogatunk, szagolunk, vagy éppen hallgatunk, mert vágyakozunk valami után, ami a lelkünkben lapul, a képzeletünkben búvik meg, csak nem tudjuk előhívni, mert nem ismerjük a nevét. Olyan érzések után sóvárgunk, amelyek vagy bennünk vannak, vagy sosem lesznek. De mese, az kell. Nem csak a gyerekeknek. A mese az igazság módszere, hogy az emberi tudatba csempéssze magát.

Mi, magyarok, nagy mesemondó nemzet vagyunk, történelmünk nagy része is szájhagyomány útján maradt fönn. Akinek olyan mesemondói vannak, mint a szegedieknek: Tömörkény István, Móra Ferenc, Tombácz János, olyan daltermő cigánya, mint Dankó Pista – azt nem lehet legyőzni. Itt, az első magyar regény írójának terén, Dugonics András szobra mellett, szülő- és fölnevelő városomban mondom ki jó hangosan: nincs két irodalom sem, csak egy van. Mert mindnyájan magyarul írunk, embörök.