A gazdasági és társadalmi folyamatokra nem annyira koncentráltam, azok különben is inkább utózöngék voltak: engem a járvány lélektani és szociálpszichológiai hatása érdekelt. Ahogy a fenyegető kór egyszeriben mindenkit szembesít a saját életével, annak esendőségével, és azzal, hogy valójában egy hajszálon függünk mindannyian, még akkor is, ha azt hisszük, hogy mi uraljuk a dolgokat, és mi diktáljuk az iramot. Érdekes volt utánaolvasni és megírni, hogyan reagáltak erre akkor az emberek – és minden bizonnyal ugyanígy reagálnának most is. 

A baj azonban nagyobb: amíg Petőfi Sándor 23 éves korában (!) nyolc verssel szerepelt a tananyagban mint kortárs költő – ennél többel csak Vörösmarty! –, addig ma az egész kortárs költészet nem szerepel még feleennyi verssel sem, sőt, jószerivel még pillantás is alig esik a mai irodalomra.

Ez a kötet most nagy kiadónál, egy profi rendszerbe ágyazódva jön ki, vagyis megkapja a lehetőséget. A többi, a sorsa: titokzatos, sötét erőkön múlik (a szakma pillanatnyi fogadókészségén, piac pillanatnyi érzékenységén). Ha az indulásnál szerencsés a csillagok együttállása, akkor kibomlik belőle egy hype, ha nem, akkor marad a megjelenő többi ezer közül egy. Mindenesetre, ha felkapják, az nem azt mutatja, hogy mennyire jó (egyébként jó), ha besül, az pedig nem jelenti, hogy vacak. 

Morvayval ébredtem. A több éve halott Morvay László egyik mondatával "Isten szereti a szépet". Az álmoskönyvek szerint nem szerencsés halottal ébredni, de halott jó mondatával szerencsés. Az álmoskönyvek sem igazítanak el bennünket. Nem tragédia. Azonnal megtalálom a mágnes alá tűzve a figyelmeztető cédulát. Figyelmeztetés ide, tervek oda, ha valami nem kajabál, elfelejtődik, öregszem is, ellentétben Morvayval, bolondokháza is, ellentétben Morvayval. Most némi bűntudattal vegyes szomorúsággal fölkeltem régi interjúnkat két kézzelfogható okból. Egyrészt, hogy figyelmeztessen minden élőt, nincs idő. Másrészt, hogy minden reggel tudomásul vegyük, lehetőleg súlyosan, hogy amit ma nem végeztünk el, nem raktunk rendbe, nem fésültük át, lehet, holnap már nem lesz módunk.

A regénnyel kapcsolatban meg se mukkan. Se jelzés, hogy nem akar rá válaszolni, se semmi. A szöveg alján árválkodik a kérdés, mintha ott sem volna. Annyit tudok az előzetes hírekből, pletykákból, hogy a regény egy húszéves fiatalember víkendjét dolgozza fel, egy fiú szexualice megmolesztált, szétostromolt nyarát meséli el némiképp pornóba hajolva, de maga a téma nem akadályozhatja abban, hogy válaszoljon, ha akadályozná, meg se írta volna. Így gondolom.   

 Azt tapasztalom, őrzi tekintélyét a JA díj a szakmában, meg azon túl is, úgyhogy ez rendben van, viszont a vele járó összeg  nem „életszerű”. Vannak olyan nem állami díjak már, amelyek remek kuratóriumi döntések eredményei, elismerések ezek is a javából, jóval komolyabb pénzjutalmazással. Így hát, ha megjelennek az éppen munka alatt lévő könyveim, úgy rendre állok a díjesők alá, nehogy már én legyek valami jónak az elrontója. 

  Háy János: Nincsenek kigúnyolva az emberek, a legbelsőbb fájdalmuk felől vannak megfogva, ami az én legbelsőbb fájdalmam is. Az élettel való keserű bajlódás zajlik, s ehhez képest oly jelentéktelen, hogy elhangzik e néhány bazmeg. Egyébként nincs takargatnivalóm. Egy író csak akkor húzza be fülét-farkát, ha hazudik. Én tiszta lapokkal játszom.   

Először is jó, ha tudod: ezek azért nem akkora pénzek. Az egyikből vettem egy ágyat, mert az előző leszakadt, a másik elég volt az autóm javítására. A legutóbbi meg adott egy hónap haladékot a kölcsöneim bedőlése előtt. Ebből nem lehet regényt írni. Tavaly indultam pályázaton, visszautasítottak. Idén megint megpróbálom. De ha, mondjuk, ötmilliót nyerek, akkor sem tudok kivonulni az újságírásból. Sok gyerekem van, köztük kicsi is, szerencsére, és sok kölcsönöm, sajnos. 

- A napokban kaptad meg a József Attila-díjat.  Ezúton is gratulálok hozzá! Hogy érzed; inkább a gyerek-és ifjúsági irodalmi alkotásaidnak, vagy a „felnőtt”műveidnek szól inkább ez a kitüntetés?  

Sorsszerű találkozás volt. A főkapitány rám nézett és nekem annyi volt. Beleszerettem az útirányba, s azóta is vele utazom. Harcolunk az egyenjogúságért, a prostitúció, és a romák megkülönböztetése ellen. Amikor a Parlament leszavazta Sándor Klára női kvótára vonatkozó javaslatát, ott ültem a karzaton Karcsival (a férjem!). Piros lapot mutattunk föl a Tisztelt Háznak. 

Pécsi Györgyit kérdezte Szabó Tibor Benjámin egy konferenciáról, a változásokról és a múlt terhes örökségéről 

Böszörményi Zoltán október végén megjelent új regényével, Az éj puha testével egy rendkívül jól megkomponált, izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedő kötetet tett le az olvasó asztalára. Megírása időben 18 hónapos munkát jelentett. De hogyan is történik mindez, hogyan születik meg egy ilyen mű, mit rejt, miből is áll az írói laboratórium, erről faggatta a szerzőt Bege Magdolna.

"GJ:: Te, ez nekem már interjúnak tűnik...; OZ: Hehe. Le akarsz feküdni?; GJ:: Le.; OZ: Jó éjt!; GJ:: Szia. Majd holnap." - így fejeződött be a beszélgetés első része (http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/928). A holnap másfél hetet jelent, mert előbb Géczi munkája, később heveny influenzám fosztott meg bennünket a társalgás lehetőségétől. 

OZ: Az, hogy a hivatalod, a hivatalos munkád nem irodalom, akkor az irodalom felfrissülés?GJ: Az irodalom nem felfrissülés, de élvezetes kifáradás. Tudod, amikor belehalsz…OZ: Egyszerűbben: az irodalom is munka?GJ: Persze, hogy munka, nagy és önkéntes munka -, nem jár érte pénz, nem is baj, hiszen merő élvezet.OZ: Tulajdonképpen miért ír az ember?GJ: Miért ír? Sokféle a válasz. Nekem, mert többnyire kiteljesedés, teremtés, megkísértése a teljességnek. Persze sokszor bosszú. Vagy perverzió, a szöveg nyalása.OZ: Mindhárom úgy igaz, ahogy mondod.  

Az idei Könyvhétre jelenik meg a Baka István életmű utolsó kötete a Tiszatáj Kiadónál, mely a Versek (2003); Próza, dráma (2005); Publicisztikák, beszélgetések (2006); Műfordítások I–II. (2008) könyveket követi. Erről kérdeztük Olasz Sándort, a Tiszatáj főszerkesztőjét, aki a Szegedi Tudományegyetem Modern Magyar Irodalom Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára.

  - A határon túli író nem tud teljes egészében ebbe a rendszerbe belépni, pontosan azért, mert mégis másik világból érkezik. Biztos vagyok benne, hogy az olvasó bizonyos ambivalenciával olvassa a könyveimet, az írásaimat. Ezt viszont elfogadom. Nem gondolom, hogy ez hálás helyzet, de nem panaszkodom, mert én magam választottam. A másik megoldás természetesen az áttelepülés lehetett volna. Sajnos, a magyar kulturális szerkezet olyan, hogy vidéki írónak lenni eleve hátrány, más országban élni pedig még ennél is rosszabb. Én megpróbálok kalandot látni benne. Sokan ezt elfogadják.  

A pluszt az adja meg, hogy visszaolvasva a szöveget, már önmaga sem biztos a részletekben, s képtelen szétválasztani a valóságot a fiktív elemektől, annyira összekuszálódnak a szálak. És ez a csodálatos minden alkotásban. Ott a megélt élet, mégis milyen könnyedén és fájdalommentesen játszunk elemeivel, mintha nem mi éltük volna át a tragédiát, mintha nem mi véreztünk volna el azokon a valós valótlan barikádokon, mintha nem rólunk szólna ez az egész tragikomédia, hanem valaki másról, aki mégis belőlünk kandikál ki.

A költészet szüntelen, hatalmas hullámveréshez hasonlíthatóan bombáz bennünket ezer meg ezer üzenettel. Közel ötven éve már, hogy elkezdtem félretenni, megőrizgetni belőlük hol ezt, hol azt. Nyilvánvalóan kisebb, mondhatni elenyésző részüket. Ez a rovat lehetővé tette, hogy memóriám eldugott polcairól leemeljek egy-egy ilyen félretett üzenetet.

 A felnőttek – te meg én, mi mind – bírunk egyfajta gyerek-képpel. „A” gyerek édesbájos cukifalat, hudearanyos, (ahhoz-képest-mekkora) okos-igazságos, szeretőszív, romlatlan – magyarán jó. Csak retardált. A nagyfülű-bűbáj valdízni-figurák, a negéd dallamvilág, meg a gazdagerzsi-poétikájú versikék, az a „kulturális zaj”, amivel eleve nyakon vannak öntve, totál lezúzzák ab ovo hibátlan „ízlését”. Ez a zaj a felnőttek művészi szocializációjának „terméke”.

Mi az én részem e sikerben? Talán kicsit nagyítottam, amikor 40%-ot emlegettem. Az ellenben valószínű, hogy egyik film sem születik meg, s ha igen, nem ilyen lesz. Nem titok, Rafi például azonnal bezárkózik, ha valami nem tetszik a kérdezőben. Nekem, mondhatom, lelki barátom ő is, akárcsak Balázs József. A portrék esetében a beszéltetőnek legalább olyan fontos a szerepe, mint a jó szemű operatőrnek. Hogy néhány bevágás ajánlását most ne is említsem. Állandóan jelen vagyok minden fontosabb kulturális eseményen, ami felénk történik. Sok esetben jelentős szerep jut a számomra. Benne vagyok tehát egy olyan vérkeringésben, amiben talán senki a környéken. Társam tudja ezt, innen a kölcsönös bizalom.(A fotón: Bajna György – Fényképezte: Dezső László)