Egy árva versikében az itt-létünk egésze: a közös tapasztalat, közös emlékezet, közös nyelv széthullása – és a mégis egyetlen, nyilvánvaló esélye mutatja meg magát.

Összemosódnak emlékeimben a házak, mint mosógépben a színes és a fehér ruhák, s lassan már csak egyetlen házra emlékszem, egy nem létezőre, de amiben a szoba olyan, amilyen a csernelyiben volt, a konyha szombathelyi, a fürdő is, pince nincs, soha nincs, minden pince rettenetes, minden angyal pince, mélytúrás a lélekben.

A fiatal szegedi költővel, Lázár Bence Andrással Szigligeten készített videóinterjúnkat nézhetik meg, és legújabb (második) verseskötetéből olvashatnak részleteket.

Európa amint hirtelen észrevettem
a teljes gőzzel rohanó expresszből
Nem gazdagabb mint az életem
Szegény életem
Ez a rongyos kendő
Az arannyal tele kofferokon
Amelyekkel gurulok
Amint álmodok füstölök
És a világegyetem egyetlen lángja
Egy szegény gondolat...

Jaj, rohanni kell
és tisztán látni,
hogy gyorsan-gyorsan
boldog legyek,
hisz álomcsíráimat
beköpték
valami empirikus
tapasztalati döglegyek
 

(A Nootropil űrhajó)

„Ha nagyon álmos vagyok, fölkelés
után véletlenül a te cipődbe
bújok bele: színre, fazonra egy.
A lábam sok, vagy a cipő kevés?”

Elmondja verseit Nádasdy Ádám

talán koccinthatnék is dédapámmal
az újságokban ma, mikor március
tizenötödike van, s elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt, akit
őseim közül még így-úgy ismerek,
hogy negyvennyolc márciusában gyerek,
tizenegy éves sem volt, fiamnál is
két évvel fiatalabb, s csak egy évvel
idősebb, mint apám tizenkilencben
(Bertók László)

Plohn József fotóportréja, 1900 körül, Szenti Tibor-gyűjtemény

Siralmas volt, tudom, az én születésem,
Siralmas s árvájul volt felnevelésem,
Siralmas, keserves szárnyomra kelésem,
Siralmas lesz holtig búba gyötrődésem,

Mert szívem a búba, mint sűrű füstbe fúl,
Jaj, az szerencsének tetettem ki tárgyul,
Ó, kegyetlensége nem szűnik, de újul,
Szerencsétlen vagyok, s bánatim lángja gyúl.

Az Örök Útitársak sorában olyan magyar költőket, írókat idézünk fel az emlékezet mélyéből, akiknek személye vagy egyes művei a kortárs irodalmi tudat hátterébe szorultak, noha értékesek és érdekesek. Átírni nem kívánjuk, de árnyalni szeretnénk a magyar irodalmi és nyelvi hagyományt ezzel a nem csapongó, de nem is rendszerességre törekvő sorozattal. Elsőül Petrőczy Kata Szidóniát, a barokk kor nagy erdélyi költőegyéniségét mutatjuk be néhány versével és a rá, valamint a korra vonatkozó irodalom segítségével.

  Megérkezett az új tavasz, vidáman
  köszönti őt az ujjongó madárdal
  (Vivaldi)

  A sárga dombra / pufók csecsemővel
  karján, kaptat / pufók madonna
  (Szilágyi Domokos)

  Ködben a torony
  megnyirkul a harangszó
  mire ideér
  (Kányádi Sándor)

  Csendből-bogozott erdő
  szikrázik a tél anyagában.
  (Juhász Ferenc)

„A pápa pápaszeme” című versét

elmondja Tolnai Ottó