Dicsőségeden osztoznod muszáj.
Mert én keresem azt, ki nem vagyok.
Egy világűrben sétálok gyalog.
Ha kulcs vagy, akkor én vagyok a zár.

Nagyapám
már csak a halálban hisz.
Advent
minden napján egyre gyengébb.
Én meg
például jó jelmez
lennék a Betlehemezéshez

KÖLTÉSZET

Mellettem ül, aki majdnem én vagyok,
majdnem én, de mégse egy velem

Molnos Zoltán festménye

KÖLTÉSZET

Repülni versben, szamovár.
Menni, mert van, ki haza vár.
Üzenni sokat, titkosat.
Naponta lenni piszkosabb.
És ha már minden elfogyott,
lekaparni egy csillagot.

a franciaágy rémíti meg először, amely szinte betölti az egész szobát, csak azután kezdi sejteni a patyolattisztaság és el nem hibbant porszem-rend fenyegetését

 
a szekrény környezetében
állandó halk morajlással
a csendességet éppen hogy csak megtörő
valamifajta túlfűtöttséggel áthatott
motozás és izgatott útra készülődés
hangjai és zörejei hallatszanak

előbb fotografáljál le
hátha igaz hogy a fénykép
elviszi a lelket csííííz plíííz
tedd meg vidd el innen kérlek

Szellemtrónjából széttekint
A jog nagy Istene,
S megrendül a miriád világ
Sötét végetlene.

Egy kis irónia talán rám férne
ha nem is éppúgy mint a kabarékban
magas falamon ne lásson át senki
Ne lássa azt hogy nevetek vagy sírtam

Ne bánd, hogy nincs fölötted semmi.
Tágas falaid közé fütyülni jár a szél.
Hiába kutatod, az isten mit akar üzenni,
himbálóznak a kiégett villanykörték.

 
 
mindjárt olyan sötét lesz
mint a kánya seggében

 
ha sárga szemüvegen át nézzük – és vizsgáljuk az atomerőmű-közeli ezredvégi (metafizikus?) Kertet: láthatjuk a nagyfeszültség tövises-rozsdás, dermedt-vörösesben sercegő költészetét (is)

 
meglassult időben
álmod hordaléksziget.
a csonk alá rejted
a fenőkövet

 
Spongyát már a múltra: sosem volt igaz.
Üres kép körül egy arany képkeret.
Minden giccs, a virág nekem bolti gaz,
de a kezedben még ez is szép lehet.

az időt a percből kikalapálja
hol árnyéka van a platánnak, akácnak
és duplán nő a repüléstől
szárnya a vijjogó sirálynak

Az utolsó bádogisten Budapesten
ezért nem fog soha feltámadni

 
 
Farzsebedből kikandikál a semmi,
Kötöz a láz, siettet nem lenni.

 
Ha nyitva minden, nincs huzat.
Lakattal lezárt álmokat
kapargat minden férfi, nő.
A fa benő. A fű kinő.

 
 
Beszélek neki azokról az időkről, amikor a levegő háromszázmillió madárral volt nehezebb, és az emberek lelkiismerete ennyivel könnyebb lehetett. Beszélek neki azokról az időkről, amikor a füstifecskék még nem váltak füstté.

A házak úgy hevernek az égbolt zöld és homorú pohara mellett, mint egy feldöntött zöld korsó mellett az asztalra öntött habmaradék; nem is hold-tölte, hanem ég-tölte van, csupa tavaszi fény az egész éjszaka, melyet csak a víz szintjétől számított pár lépcsőfokig lehet nyomon követni: azután már zöld szél, tavaszi víz-bimbózás… (Szentkuthy Miklós: Épülő velencei hajó éjjel, Prae)