Sneé Péter: A thanatológus búcsúja - Polcz Alaine naplóiról

Nem lehet elégszer ismételni: míg az ember egyedüli példány, pusztulásának törvénye egyetemes. Nyomasztó ellentmondás! Már annak belátása is meghaladja erőnket, hogy ilyen feltételek közé csöppentünk, végességünk elfogadására, illetve a szabadság látszatával hitegető, büszkeségünkön nem csorbító, reményteli, vagyis méltóságunkat őrző kezelésére pedig vajmi kevés esélyt látunk. Mitévők lehetnénk elkerülhetetlen megszűnésünkkel?

A thanatológus búcsúja
 

            A halhatatlanságra sajnos hiába pályázó egyebet aligha tehet, mint hogy a lehető legnagyobb figyelemmel követi a thanatológus búcsúját*, hátha valamilyen eligazítás kap saját végét illetően is, mivel tudni szeretné: mi vár rá és mi a teendője. Efféle gondja ritkán támadhatott a kidolgozott világképet örökölt és hagyományok irányította zárt közösségben felnövő elődeinek! Akár maguk voltak elmenőben, akár környezetük valamelyik tagja, tették a dolgukat. A szigorú útmutatás helyett mainapság számtalan különféle elképzelés ajánlkozik kalauzul, holott a praxis megrendülése nyomán kétessé vált a szellemi vezetés iránti táplált igény is. Úgy tűnik, elveszett a pozíció, melyet a versengő nézetek és hitek elfoglalhatnának. A rítusok és magyarázataik körüli bizonytalanság persze csalóka, látszólagos közönyünk hátterében inkább a választás szabadsága miatti aggodalom húzódik meg, semmint komoly megfontolás: az őseink járta út és az általuk vallott teória megalapozott elutasítása. Szorongásaink forrása ma sem különbözik a tegnapitól: meg kell halnunk.
            Nem lehet elégszer ismételni: míg az ember egyedüli példány, pusztulásának törvénye egyetemes. Nyomasztó ellentmondás! Már annak belátása is meghaladja erőnket, hogy ilyen feltételek közé csöppentünk, végességünk elfogadására, illetve a szabadság látszatával hitegető, büszkeségünkön nem csorbító, reményteli, vagyis méltóságunkat őrző kezelésére pedig vajmi kevés esélyt látunk. Mitévők lehetnénk elkerülhetetlen megszűnésünkkel?
            A látott példa, a felidézett tapasztalat és a társak segítsége híján még a beletörődésre sem vagyunk kaphatók, holott tudjuk: hasztalan lázadunk. Mainapság a „jobb nem beszélni róla!” taktikáját követjük, igyekszünk elfedni az áruló jeleket, és mivel lépten-nyomon beléjük botlunk, behunyjuk szemünk. Otthonából távoli kórházba száműzzük a haldoklót, ápolását vele érzelmi kapcsolatban nem álló egészségügyi személyzetre bízzuk, tetemét pedig már a halál beálltának pillanatában tabusítjuk. Elégetjük, elássuk, a vadmadaraknak adjuk, megfosztjuk a létezésére utaló jelektől is: letakarjuk, koporsóba vagy urnába zárjuk. Ne látsszék, tapintható vagy szagolható se legyen. Mindössze egy név, esetleg valamilyen szépelgő-szenvelgő felirat, retusált kép emlékeztessen rá az elrekesztett sírkert mélyén. De minél messzebbre száműzzük, annál szenvedélyesebb kíváncsiságot szít bennünk.
            Érdekel a halál képe.
            A másik pusztulása viszonylag még kezelhető a sajátunkéhoz mérten. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy még elevenen tárgyszerű mivoltában szemrevételezzük önmagunkat. Az élő és a holt összeegyeztethetetlen. Az átmenet újraalkotása több fantáziát kíván, mint amennyivel bírunk. Szükségünk volna konkrét benyomásokra, mert ami ér, azzal nem megyünk semmire. Megkésett, nem hasznosítható. Meredten bámuljuk a kadávereket, és szomjasan hallgatjuk a haldoklásból visszatértek tanúvallomásait. Az átváltozás „titkait” fürkésszük, ismerkedünk a metamorfózis egyes szakaszaival, hogy a felcsipegetett ismeretmorzsák birtokában fölvázolhassuk: mi vár ránk.
            A beszámolók hitele kétes. Mindnyájan hajlamosak vagyunk a színezésre, nagyításra, és hogy fontosságunkat kiemeljük, örömest élünk - akár önmagunk számára is észrevétlenül - a torzítás eszközeivel. Káprázataink közt válogatva tudatunk preformáltságát sem hagyhatjuk figyelmen kívül! Az egyes halálközeli élményekben nemcsak az objektív folyamatokra utaló benyomás közös, hanem befogadásuk módja is hasonló: érzeteinek feldolgozása, értékelése pedig a nevelés, tanulás során formálódik. A klinikai halál állapotából visszatérítettek emlékei inkább antropomorf gondolkodásunkat demonstrálják és kultúránk sajátosságait tükrözik, mintsem valamilyen általunk még el nem ért tapasztalatra utalnának. E téren felettébb nehézkes az ismeretszerzés, mivel elmosódik a határ a tényleges való és a ráfogás, az egyéni föltevés és az áthagyományozott mítosz között.
            Az ilyen ködös ingoványon botorkálók kapva-kapnak egy hivatott kalauz után. Végre akad valaki, aki eligazít a halál dolgában! A hospice mozgalom meghonosítójánál, a thanatológia legnagyobb hazai tekintélyénél, Polcz Alaine-nál jobbat keresve sem találhatnánk. Ő még kétségbevonhatatlan szakismeretét is személyes próbának vetette alá, mikor konokul rögzítette, mit tapasztal agóniája során. Ahogy fekete humorral megjegyezte: akasztják a hóhért!
            Hősi vállalkozása mi mással zárulna, mint fényes kudarccal? Záró pontjáról már nem tudósíthat, és felsül, amint követésre érdemes mintával szolgálna. Ő sem képes ilyesmire. Naplójában hiába keresnénk választ arra a kérdésre: hogyan menjünk el. Legföljebb azon morfondírozhatunk, milyen feltételek mellett válik értelmetlenné további maradásunk. A haldoklót úgy látszik nem foglalkoztatja már a kitűzendő út, beéri annak firtatásával is, meddig vállalható egyáltalában a ránehezülő élet.
            Polcz Alaine elképesztő áldozathozatalának tanulsága szerint a határ ott húzódik, ahol méltánytalanul feltolul az átélendő szenvedés és roppant tömegével betemet. Személye válogatja, hogy ki mennyit visel el, előbb-utóbb azonban a legteherbíróbb is eljut oda, hogy az erején felülinek érzi, ami rá szakadt. Eli! Eli! Lama Sabaktáni! Többé már nem a fájdalmak elviselhetősége kérdéses – szívós faj vagyunk -, hanem a hiábavalósága. Amennyiben senkin sem segít, fölösleges az ellenállás. A további kitartás csupán a szenteknek és a mindenütt feladatra bukkanóknak ajánlható. Utóbbiak közé tartozott a napló készítője is, aki saját munkásságának tesztelése mellett arra készült, hogy feltevéseinek korrekciós igazolásával bizonyítsa élete értelmét. Vélelmezhető indítékai közt sejlik föl az újabb tapasztalatszerzés eshetősége, valamint a példaadás, leginkább mégis a kíváncsiság motiválhatta: érdemes-e helytállni, és a testi bajaival küszködő előtt föltárul-e valamilyen spirituális út?
            Várakozásában csalódnia kellett. Noha önmaga megnyugtatására, illetve a frusztráció elkerülése végett gyakorta emlegette az angyalokat, arról hogy mit súgtak fülébe, hallgatott. Tisztességgel elmagyarázta viszont, mit jelent számára a transzcendentális erőkkel találkozni: általuk férkőzhet a megnevezhetetlen mindenség közepéhez, és olyan tudattalan tartalmakat mozgósíthat, melyeknek létéről sejtelmünk lehet, tudásunk azonban nem. A megszemélyesítés ősi technikájával élt, és közel sem tett eleget a teóriaalkotás és igazolás kritériumainak, annál szégyentelenebbül támaszkodott viszont antropomorf szemléletmódjára. Talán ez volt az ára annak, hogy olyan sokáig, még az agónia előrehaladott stádiumában is megőrizte alapvető képességét: az alkotást. Szélsőséges helyzetben a saját állapot, vagy az arra adott reakciók követése és nyelvi rögzítése talán az egyetlen eredménnyel kecsegtető teremtő tevékenység. Olyan területeket von be az ismeret körébe, melyek a korábban csak látomások gyanánt, megértésre alkalmatlan leírásokban, mintegy rejtjelezetten bukkantak fel, holott „a tudat tisztasága az öröm”.
            Aki előtt nem bontakozik ki a feltárás, a fogalmazás vagy a példaadás hívogató ideája, annak szenvedése érlel-e gyümölcsöt? A végletes kiszolgáltatottság élménye hiábavalónak tűnhet, és amennyiben elkerüli, a környezetének is megtakaríthat sok meddő erőfeszítést. Nem készti például vergődésre társait a szeretet és a szánalom ellentétes késztetései közt. Csakhogy ami pillanatnyi könnyebbséget hoz nekünk, nem jár-e az emberi nem egészére nézve tragikus következménnyel? Jelesül azzal, hogy elhalványítja a szenvedésről alkotott képet, és olyasféle erkölcsi tévútra terel, mint amilyen küzdelmeink idő előtti feladása?   
            Ma nem lehetünk biztosak még abban, hogy civilizációnk milyen irányba tart, és csakugyan megnyílik-e előttünk a halál hívásának eshetősége. Eszközeink bővülése a személyes választás szabadságát erősíti-e, vagy szigorú erkölcsi normák belénk plántálásával inkább eltántorítana a jóvátehetetlen döntések meghozatalától. Egymás állítására ügyet sem vető, ellentmondó feleleteket hallunk kaotikus összevisszaságban, bármi legyen azonban saját – és így a többiekre vonatkozóan is kötelezőnek tekintett – meggyőződésünk, egyet bizton föltehetünk: kilátásainkon számottevően nem ronthat már a választás szabadsága! Különben sem érdemes senkit olyasmire kötelezni, amiben nem hisz, vagy amiben nem talál reményt. Hasonlóképpen ostobaság megfosztani az önnön ítélőképességében bizakodót döntése végrehajtásának lehetőségétől. Miért aláznánk meg azzal, hogy „gondolj, amit akarsz, úgysem cselekedhetsz”?
            A magatehetetlen szenvedőnek már jogában áll az erőszakos orvosi beavatkozás elutasítása, vagyis a maga választotta – rendszerint gyötrelmes további szenvedések árán elérhető - lassú halál. Szándékát azonban csak körülményes jogi procedúrák árán érvényesítheti, ami abszurdum, mivel a saját élet fölötti rendelkezést vonja kétségbe és adja kevésbé kompetens személyek kezébe. Rendjén való ugyan, hogy egyetlen idegen - orvos vagy ápoló - sem kényszeríthető az aktív közreműködésre, de miért ne kaphatnák meg a cselekvés esélyét azok a betegek, akik visszafordíthatatlan állapotba kerültek, hogy ameddig egyáltalában képesek rá, méltóképpen fejezhessék be életüket? Hajlamaink és erőnlétünk szerint reménykedhetünk csodákban, bízhatunk új terápiás kezelésekben, de milyen alapon terjesztjük ki üdvözítő elképzeléseinket a nehéz helyzetűekre? Nem volna emberségesebb rájuk hagyni a saját sorsuk felőli vélekedést?
            Betegségek, átélt gyötrelmek hatására bármikor megrendülhet ítélőképességünk, halálközeli állapotban viszont már vajmi ritkán játszadozunk az öngyilkossággal. Alaposan mérlegeljük kilátásainkat, és csak végső esetben - ha meggyőződésünkké vált, hogy különb nem áll már előttük - döntünk a halál mellett. A Polcz Alaine emlegette „másik út” csupán akkor komoly alternatíva, ha nem csak elméleti eshetőség, hanem ténylegesen választható is. Amennyiben a fal felé fordulunk és a természetre hagyatkozunk, noha sok szenvedéstől menekedünk meg, mégsem érezhetjük, hogy méltóképpen zártuk volna le pályafutásunkat. Iván Iljics és Márai Sándor halála nemcsak abban különbözik, hogy az egyik időtlen mesehős volt, a másik pedig kortársunk, hanem abban is, hogy másra készültek és másként is éltek. A tévút, az elhibázott irány belátóvá, olykor engedékennyé tesz és a kompetenciánkon túli erőkre hagyatkoztat, míg a helyesen felmért pálya és a következetesen végigvitt elképzelés ellenkezőképpen hat. Arra sarkall, hogy az esedékessé vált pusztulásunkat se bízzuk általunk befolyásolhatatlan tényezőkre.
            A thanatológus búcsúja olyan kérdést vet föl, amire kizárólag önmagunkban felelhetünk: szívünk szerint melyik utat követnénk?
 
 
*Polcz Alaine: Nem trappolok tovább (Naplójegyzetek 2006-2007) Polcz Alaine művei 9. kötet Jelenkor Pécs, 2008
 
                                                                                                Sneé Péter