A szerző – teljesen egyéni, senki mással meg nem történt – életét mutatja be, amely önmagában is regénybe illő, bár sokszor inkább „vadregényesnek” mondható.
Az ország egyetlen női alkalmazottjaként részt vett a repülőterek őrült építési rohamában. Katonai kiképzést kapott hazája védelmének biztosítására, a katonai akadémia speciális szekciójának tagjaként kémelhárítást, drogellenes harcot és emberismereti tananyagot kellett elsajátítania.
Mint utóbb kiderült, nem kémelhárítást tanult, hanem „bevetésre kiképzett” kémtiszt lett. Egy fegyvergyári kémikus-mérnök luxusvillájában lakott négy évig, aki nem volt más, mint szürke eminenciása az akkori diktátornak, Nicolae Ceauşescunak. A kémnő védelmezője és szeretője pedig a román agrárminiszter volt, aki egyben Kína román nagykövetének pozícióját is betöltötte.
Nagyon izgalmas, korhű leírás az akkor uralkodó rendszerről és módszerekről…

Mery Amud: Maya

478 oldal
Méret: 13,5 x 21,5 cm
ISBN 978-963-9842-94-6
4.990 Ft

Mery Amud
1928-ban született Nagyváradon, anyanyelve magyar, középiskoláit is magyar nyelven végezte, majd továbbtanulni már román nyelven volt lehetősége. Három évig képzőművészeti oktatásra járt, majd építészeti technikumba. Ezután topográfiai képzésben vett részt, és 27 évesen már elmondhatta, hogy tanult honpolgárként veti bele magát a nagy országépítésbe.
Hobbiból kacérkodott az irodalommal, a képzőművészettel. Számos díjat kapott gobelin-kárpit és faliképek formájában speciális gobelin-technikával létrehozott munkáiért. Az egyiket megtekinthetik a Román Parlament „protokoll”-termében.
Maya című munkája nem fantáziájának szüleménye, hanem emlékekből táplálkozó, átélt önéletrajz.

X. fejezet

Másik felfegyverzett katona két nagy farkaskutya társaságában állja utamat, nem enged továbbmenni: mondjam meg, hogy mit akarok. Mondanám én, de az ingerem most már olyan gyilkos módon erőszakoskodik, hogy csak mutogatom az alfelemet, hogy baj van! Az idióta úgy értelmezi, hogy gúnyolom, és ezért az egyik Rex kinézetű négylábút rám uszítja. „Fogd meg!”, parancsolja az idomított jószágnak, de az valamilyen okból nem engedelmeskedik azonnal, hanem farkcsóválással közeledik felém. Sírva mondom az őrnek, hogy gyötör a hasmenés, az emeleten a WC-t is lezárták, már nem bírom… Végül megért, és kutyástul, puskástul fogja a kezemet, gyorsan húz maga után az istállók mögé, és inti, hogy tegyem, amit tenni kell. Volt annyi emberség a pasasban, hogy a kutyát melléparancsolja, de ő maga háttal felém, nekitámaszkodik egy nyírfa törzsének. Csak miután túl vagyok a „nagy megrázkódtatáson”, veszem észre, hogy körben az épületeken kívül, de a fasoron belül tankok, vízágyúk, páncélozott terepjárók, úgy 20-25 lépésnyire egymástól egyszemélyes őrségi barakocskák pikettálva egy-egy őrszemmel, kutyával, fegyverrel, elsősegélynyújtó vitorlavászon sátor, benne néhány unatkozó, kártyázó katonával. S az egész a színfalak mögött. Mondja a kísérőm, hogy most ellenőrzik bombakereső detektorral a külső kanálisrendszert, ezért nincs sem WC, sem működő föld alatti csatorna, egyszóval minden zugot átnéznek, mert mint tudjuk, az ellenség nem alszik. Csak úgy csendben én is megjegyeztem, hogy kedd óta én sem. Elkísért a bejárati ajtóig, és jó éjszakát kívánt.
Úgy ahogy megkönnyebbülve mászok vissza az emeletre, a fáradtságtól olyan súlyosnak érzem a lábaimat, hogy a legszívesebben leszerelném tőből. De a munka még nincs kész, bőghetnékem van, hogy így rászedtek erre a „megbízásra”. De egyszer majd csak kiheverem, és mint egy tarka álomra fogok visszaemlékezni – majd úgy nyugdíjas koromban! Talán egyszer az is eljön. Annyira megdagadtak a lábaim, hogy a levetett cipőmet már nem tudtam visszahúzni, égtek a talpaim, és főleg bitangul éhes voltam. Nincs se titkárnő, se takarítónő, senki emberfia. Ballagok a „munkaterem” felé, az egész folyosó kivilágítva, és az utolsó irodaajtó tárva-nyitva, férfiak beszédét hallom. Úgy mezítláb az ajtóig vánszorgok, és kellemes illatú cigaretta- vagy szivarszagot érzek.
A nyitott irodaajtó tulajdonképpen a kollektívaelnök szobája. Rögtön elhatározom, hogy bárki legyen is bent, valószínű az elnök is ott van, tudtára adom, hogy mióta itt dolgozunk, még egy pohár vizet sem kaptunk, nemhogy valami ennivalót. Megállok a nyitott ajtóban, és látom, hogy ketten vannak bent. Az egyik nagy bőrfotelben egy nagytestű, piros képű Döbrögi formájú pasas terült el. Lábai egy kis zsámolyszerű alkalmatosságon pihennek, s a dohányillat az ő szivarjából terjed. Dölyfös magabiztossággal pöfékel.
Vele szemben a bőrkereveten, félfekvésben egy 40 körüli, abszolút vagány megjelenésű, sportos fickó. Ennek lábai szintén csak zokniban, egy pár terepbakancs a szoba közepén levő asztal alá vetve hanyagul. Valamit teljes lendülettel ad elő a puffancsképűnek. Mikor megjelenek az ajtóban – szintén mezítláb – a vagányképű úr felül fekvő helyzetéből, leteszi maga elé a lábait, és kérdőleg tekint rám. Döbrögi is csak most figyel fel arra, hogy valakit néz társalkodópartnere. Vörös képe még vörösebb lesz, felrúgja a lába alatti széket, és dühödten rám mordul:
– Ki maga, és mit keres itt? Mit akar? Ha nem venné észre, magasrangú vendégem van, az agrárminiszter elvtárs.
Mivel csak bámulom a két embert, nem akarok szólni, míg be nem fejezi „fejmosásomat”. Viselkedéséből nem volt nehéz kitalálni, hogy a mérgelődő pukkancs maga a kollektívaelnök.
– Feltételezem, maga van itt a földhivataltól. Ha baja van, mondja meg reggel a titkárnőnek, de most ajánlom, hogy távozzon. Nem tudja, hogy itt mi a rend?
– Végre én is láthatom magát személyesen! Nem a titkárnőre van szükségem, hanem egy üveg ásványvízre és valami ennivalóra. Felőlem lehet vendége a dalai láma is, én kedd óta dolgozom magának étlen-szomjan, WC nélkül, alvás nélkül. Elegem van! Nem vagyok az alkalmazottja, néhány napi segítségre küldtek ide, reggel megyek haza. A maga uradalma rohadtabb egy fegyházi kínzókamránál, és még annyit sem tett meg, hogy érdeklődjön a munka menetéről, vagy értékelje azt, amit eddig csináltam. A vállalatom érdekét szolgálom, nem a maga dicsőségét!
Hogy kidühöngtem magam, végre megkapta tőlem azt, amit más nem mert megtenni vele szemben, azon az elven, hogy kinek Isten a barátja, attól az ördög is fél. Egy kicsit az erőm is visszatért, hogy felhúzhattam azt az öntelt vadkant.
Fordulnék meg az ajtóban, amikor a „magas rangú” vendég csábos mosolyával felém kacsint, majd fogja a nagy tál gyümölcskollekciót az asztalról, és int, hogy menjek előre. Ő csak úgy gyapjúzokniban kísér, nagy tál gyümölccsel, lecsipegetve egy-egy szem aranyló szőlőszemet. Bemegyünk a munkaterembe, én elöl, ő utánam, a férjem csak bámul rám, milyen új ördöngösséget találtam ki megint. Mivel bonyolítom az amúgy sem „sima” életünket, és egyáltalán, ki ez a cipő nélküli fickó?? Honnan a gyümölcs? Kuncogva mondogatom: a tál gyümölcsöt Ceauşescunak készítették, a gyapjúzoknis úr csak az agrárminiszter, és lehet, hogy mindjárt fog hallani egy nagy durranást, mert a CAP elnöke felrobbant, mivel hívás és engedélye nélkül betörtem a szentélyébe.
A minisztert ezután csak Adamnak fogom nevezni. Ugyanis ekkor még nem tudtam a nevét, sem hogy mit gondol rólam, sem indulatait. Adamot azonnal a szívembe zártam, úgy éreztem, hogy ő a nagy „Ő”. Fütyültem arra, hogy én csak egy szürke porszem vagyok, ő viszont magas pozíciójú államférfi. Úgy arányítottam ezt a párosítást, hogy összegabalyodás egy egér és egy elefánt között. Ez a különös „bűbáj” teremtmény, Adam, nem ment vissza sem bakancsot húzni, sem a félbemaradt beszélgetést az elnökkel befejezni. Ledobálta az asztalról a tartalék kartont, a kifaragott számokat, betűket, hozott be magának egy másik helyiségből egy széket, majd leült a letisztított asztal mellé, átnézte a könyvelési adatokat, megnézte a grafikonokat, mi az, ami kész, mi az, amit csinálni kell, majd telefonon behívatta a titkárnőt, főkönyvelőt, raktárnokot (már majdnem éjfél volt!).
Kb. tíz perc alatt mindenki megjelent, gyűltek az adatok, nőttek a számok, teltek a hatalmas „bla-bla”-kartonok. Ahol még nem volt számszerű adat, oda kitalálta, ami kicsi volt, kiegészítette, úgy ment minden, mint a karikacsapás. Adam reggelig dolgozott kettőnkkel. De azért az „est” fénypontja mégis a Döbrögi őrjöngése volt, és egy furcsán sikerült „bosszúja” – velem szemben –, ami fordítva sült el. Ez a bosszú – vagy inkább elégtétel-hadjárat – a következőképpen zajlott le (de hogy kiket és hogyan mozgósított, rejtély!). Hasonlóra csak egy középkori várúr lett volna képes....