Elsőként az albínó vadászgörény bukkant fel a betonszegély alatti, szabályos, kerek résből. A bundája vöröslött, a puha szőrszálak csatakos tincsekké álltak össze a vértől. Miután kipréselte a testét a szűkös járaton, odaszaladt a gazdájához. Még négy görény követte, szinte mindegyik másik járatból bukkant fel. Fáradtak és vérmocskosak voltak. Addigra a terrierek már elvégezték a kinti munkát.

Hetvenkét patkány feküdt a fűben, nagyságrendi sorokba rendezve. Elöl a legnagyobbak, alkar hosszúak, szürkésbarna bundával, a hasuk piszkosfehér. Mindnek át volt harapva a torka, a karjaik végén a karmos ujjak görcsösen görbültek, mintha nagyon szorítani akartak volna valamit. Utánuk jöttek a süldő sorok, valamivel kisebbek, némelyiknek alig néhány szövetdarab tartotta a fejét a helyén, olyan vadul martak rájuk a terrierek. Aztán az egérméretű, szürke kis növendékek, és a sor végén a rózsaszín, pondrószerű újszülöttek hevertek.

Búza Karcsi mellettük térdelt a fűben. Addigra már minden vadászgörény a ketrecében forgolódott, a kutyák kissé megnyugodtak, és a gazdájuk körül járőröztek. A férfi egy apró spirálfüzetet vett elő a munkásnadrágja mellső zsebéből. Felhajtotta a fedőlapot, aztán fordított néhányat, és a spirálrugók közül kihúzta az agyonfaragott ceruza csonkját. Felírt pár számot, szorzott, aztán húzott egy hosszú vonalat, és leírt egy összeget. A számokat egyesével megérintette a ceruza ék alakú hegyével, és beírt egy tizedesvesszőt.

– Tessék nézni, ennyi a vége! – mondta Búza Karcsi, felemelkedve a guggolásból, és odamutatta a füzetlapot az asszonynak, aki mögötte álldogált, a kukoricagóré mellett.

Az asszony odalépett, szemügyre vette az írást, aztán megvonta a vállát.

– Én nem tudom, miben egyeztetek meg az urammal, nekem csak azt mondta, hogy fizesselek ki, ha végeztél – mondta az asszony, és feltette a mellkasa elé a kezét.

– Csak számoljuk át együtt a darabszámot, meg nézzük meg hogy jól szoroztam-e össze. Hogy az én lelkem is nyugodt legyen – javasolta Búza Karcsi.

– Jól van, Karcsikám, de tudod, hogy én bízom benned.

Miután végigszámolták a földön fekvő tetemeket, és újra kiszámolták a végösszeget, az asszony bement a házba, és egy köteg papírpénzzel tért vissza. Odaadta Búza Karcsinak.

– Számold azért át! – mondta az asszony.

– Kétezerrel több – felelte Búza Karcsi, miután átpörgette a köteget, és nyújtotta vissza a két darab ezrest.

– Nem, nem! – tiltakozott az asszony. – Az uram a lelkemre kötötte, hogy adjak borravalót, mert olyan hamar jöttél, amikor szóltunk. Nagyon sokat számított, egy egész alomnyi kiscsirkét lefojtottak már, ki tudja, mi következett volna.

– Most egy ideig nem lesz velük gond, de bármi van, szóljanak azonnal. Sok jószág, meg sok takarmány mellett mindig visszajönnek a férgek. Sajnos nem lehet mit csinálni.

– Köszönjük, Karcsikám! – hálálkodott az asszony. – Az uram sajnálta nagyon, hogy pont el kellett mennie, találkozott volna veled szívesen, de hát ez van.

– Persze, most így sikerült. Merre jár, elad valamit? – kérdezte udvariaskodva Búza Karcsi, és közben elkezdte bepakolni a görényketreceket a kocsiba.

– Megbütykölt az egyik ismerősének valami motort, azt vitte el. Csak reménykedem, hogy cserébe nem hoz haza megint valamit.

– Hogy értve? – kérdezte Búza Karcsi, és lecsukta a csomagtartót.

– Múltkor valakitől pávákat kapott.

– Pávákat?

– Azt. Ilyen díszpávákat. Gyönyörűek voltak, az mondjuk biztos, de olyan ordítozást csináltak itt hajnalban, meg este, meg igazából, ha bármi a közelükbe ment, hogy el kellett paterolnunk őket, vagy mi költözünk el. Borzalmas volt.

– Ja, értem – nyugtázta Búza Karcsi, és beült a vezetőülésbe, de az ajtót még nem csukta be. – Mennem kell, csókolom, még világosban haza kell érnem, hogy a helyükre menjenek a srácok – mondta, és behúzta az ajtót.

– Jaj, egy pillanatot várjál még, dinnyét szereted? – kérdezte az asszony.

– Szeretem, de ne fáradjon, csókolom!

– Á! – legyintett az asszony. – Egész nap cipekedem, most egy dinnye az nem oszt, nem szoroz. Jó sok a napsütés idén, olyan édes mint a méz. Vágok le egyet neked. Annyi van, hogy nem győzzük enni – fűzte hozzá hátrafordulva, mert közben már el is tűnt a fészerben.

Pár pillanatig csörömpölés és pakolászás szűrődött ki az öreg fészerből, és az asszony morgolódása, mert nem találta, amit keresett. Búza Karcsi kiszállt az autóból, és lassan odasétált, és szemügyre vette a tákolmányt. A gyalulatlan deszkák, amiket összeszögeltek falaknak, már régen megszürkültek és kiszáradtak a napon, a szögek rozsdás, rovátkázott fejei alakjukat vesztve ültek a fában, és az eső által kioldott vasoxid vörösen csorgott végig alattuk a deszkalapokon. Néhány helyen a görcsökből már kihullottak a kerek fadugók, és az így keletkezett lyukakon darazsak repkedtek be. És a fészerből forró levegő áramlott ki, amibe öreg szerszámok olajos szaga keveredett.

Az asszony egy csorba pengéjű késsel a kezében lépett ki a fészerből.

– Itt vagyok már, csak nem találtam ezt a rohadt kést – zsörtölődött. A fészer mögött elkanyarodott balra, elsietett a vályogból készült, alacsony melléképületek mellett. Búza Karcsi alig bírta tartani vele a lépést.

A konyhakert rendezett volt; a paradicsom felkarózva, az uborka felfuttatva, gyom egy szál sem a sorok között. A dinnyeföld a konyhakert végéből indult ki, de a növények szárai már kezdtek átnyújtózni a paprikapalánták közé. Tekervényesen elburjánzó szárak és tenyérnyi levelek közt hevertek a dinnyék a földön. A tőnövények indái még hosszan nyújtóztak tovább, egyenesen be a barackfák közé. Az asszony leguggolt, és elkezdte kopogtatni a dinnyéket, majd rámutatott egy legalább tizenhárom kilós darabra.

– Ez jó lesz? – kérdezte Búza Karcsitól. – Mind jól szól, biztos mézédesek már.

– Persze.

Az asszony elnyisszantotta a késsel az indát, amivel a dinnye kapaszkodott a tőnövénybe.

– Akkor, ha már itt vagy, te cipeled, nehéz, mint a fene! – jelentette ki az asszony, és a térdére nehézkedve feltápászkodott.

Búza Karcsi felemelte a dinnyét a földről. Forró volt a héja, alul rücskös a rátapadt, kiszáradt sártól.

– Ezt a kis barackost is tavaly ültettük – kezdte az asszony, közben megtörölte a homlokát. – Azt se tudom, minek. Lehet, már nem is élünk, mire ez igazán teremni kezd. Á, nehézfejű ember az én uram, de hát ismered – dünnyögte.

– Igen – mondta Búza Karcsi, majd kicsit toporgott, amíg az asszony hallgatott. – Bocsánat, csókolom, de tényleg sietnem kell, a jószágok hőgutát kapnak a kocsiban.

– Persze, menjél, ne haragudj, én meg itt szóval tartalak!

Búza Karcsi bepakolta az anyósülés mögé a dinnyét. Az asszony mellette állt.

– Köszönjük még egyszer! – hálálkodott az asszony.

– Igazán, nincs mit – felelte Búza Karcsi, és gyorsan indított, majd lehajtotta az összes ablakot, és kigurult a tanyáról.

 

Már alkonyodott, mire hazaért. Begurult az autóval a tanyaudvarra, bezárta maga mögött a nagykaput. Először a terriereket terelte be a kenneljükbe, vizet adott nekik, aztán már sietősen pakolta ki a kocsiból a görényketreceket. Az állatai elcsigázottak és szomjasak voltak.

Körülszitált mindent a szürkület, mire az utolsó ketrec ajtaján is kattant a retesz. Könnyű, nyáresti szellő fújdogált, tekergette a tanya köré ültetett nyárfák leveleit. A macskabaglyok első sikolyai már a sötétségben röppentek fel. Az egyik a tanyaház kéményén üldögélt, a másik a melléképület tetőgerincének közepén. Jó ideje laktak már a melléképület padlásán, Búza Karcsi nem bánta, mert hiába vijjogtak hangosan esténként, legalább mindig összeszedték a pockot meg az egeret a tanyaudvarról.

Búza Karcsi a házban vacsorázott, közben a tévét nézte. Zsíros ujjai végével nyomogatta a távirányítón a csatornák gombjait. Az egyiken focimeccs ment, a másikon valami valóságshow napi összefoglaló adása. A meccs unalmas volt, passzolgattak és keveset futottak, valami barátságos mérkőzést szerettek volna mutatni a szurkolóknak, de egyik csapatból sem mert senki kockáztatni egy sérülést a szezon előtt, így inkább negyedgőzzel fociztak. Búza Karcsi is csak akkor kapcsolt a meccsre, amikor a másikon reklám ment. Így maradt le a mérkőzés egyetlen góljáról, amit egy szinte amatőr kapushibával és egy jó csellel érvényesítettek. Mikor a bíró leállította a találkozót, Búza Karcsi kikapcsolta a tévét, és kilépett a verandára.

Meleg és száraz este volt, eső vagy egy hónapja nem volt, a föld mindenhol olyan keményre kötött be, hogy egy kapavágást sem lehetett nagyon ejteni rajta. Búza Karcsi hallotta is a kocsmában, hogy a hagymaszedők panaszkodnak, hogy nem tudtak tovább várni a szedéssel, de mivel eső nincs, így a kőkemény földből szó szerint ki kell vájni minden egyes gumót.

A verandán járt a szél. Odahúzta a hintaszéket, felrakta a lábát a sámlira, és nekiállt megtömködni a pipáját. Nem sietett, szép lassan nyomkodta bele a dohányt, megkopogtatta a szék karfáján a pipa fejét, majd gyufával gyújtott rá. Pár másodperc múlva nagy füstfelleg vette körül az arcát, és az illatos dohányfüst odébb kergette a rajzó szúnyogokat.

Egy órát üldögélt kint, ahogy mindig szokott, aztán a helyére tolta a hintaszéket, és bement a házba aludni.

 

Hatra már végzett az etetéssel, és körbejárta a locsolócsővel a nemrég ültetett kisfákat a tanyaudvaron. A levelek és csekkek a bejárati ajtó melletti szekrény tetején hevertek halomban. Átlapozta őket, és amelyik nagyon sürgős határidejű elintéznivaló volt, azt felmarkolta, és beült az autóba.

A rádióban a Bumeráng szólt, és néha valami zene is ment, olyankor Búza Karcsi feltekerte a hangerőt. A vezetőülés ablaka le volt hajtva teljesen, azon könyökölt ki. Hosszan elnyúló szántóföldek mellett hajtott el, már learatták a búzát mindenhol, és a kerek bálák szétszórtan álldogáltak a nagy üresség közepén, köztük fácáncsapatok csipegették az elszóródott magvakat. Még csak hét óra volt, de a hőség már most kezdett leereszkedni mindenre, mint egy láthatatlan lepel, és a napsugarak átvillantak az út mellett álló hatalmas, öreg nyárfák levelei között.

A faluban a szokásos reggeli mozgás fogadta. Néhányan bicikliztek a központban, a bolt előtt öregasszonyok beszélgettek, a távolsági busz pont akkor indult el a városba, amikor ő leparkolt a posta előtt.

Még nyitáskor kitámasztották a posta ajtaját egy nagyobb téglával, nehogy becsapja a szél. Öreg épület volt, mióta Búza Karcsi az eszét tudta, itt postahivatal működött. Odabent fejmagasságig lambériát erősítettek a falakra, és a falak mindenhol piszkosfehérek voltak, mert tízévente meszeltek csak, mindig azt mondták, hogy nincs rá költségvetés, meg hogy ugyan ki fogja kipakolni meg arrébb tolni ezt a sok mindent azért, hogy a fehér falat újra fehérre mázolják. A sarkokban megszürkült pókhálókat himbált a huzat, és mindenből a régi papír savanykás szaga áradt.

Amikor Búza Karcsi belépett a helyiségbe, mindhárom kiszolgálóablak üresen állt.

A bejárathoz legközelebbiben lehetett venni a kaparós sorsjegyet, lottót, meg egyéb szerencsejáték dolgokat intézni, ez teljesen le volt választva üveggel. Búza Karcsi gyerekkorában azt gondolta, hogy úgy néz ki mint egy hatalmas kalitka, és a sorsjegyárus nő benne, a kardigánjával meg a koszos szemüvegével, mint egy öreg madár.

A középső ablaknál Juhászné dolgozott, az ötvenes éveinek végén járt, és mindig nagyon kedves volt Búza Karcsival. Legalábbis azóta biztosan, hogy öt éve egy kisebb vándorpatkány kolónia letáborozott Juhászéknál, befúrták magukat a műhely alá, és egyik este előjöttek, és az összes pulykacsibét lefojtották. Búza Karcsi emlékezett a hívásra is, hajnal volt, még ő sem végzett az etetéssel, amikor az asszony sírva hívta fel. A férje a kamionnal valahol Olaszországban fuvarozott, és Juhászné hajnalban kiment, hogy etessen, és akkor találta meg a kispulykákat. Mind a harminckettőt megölték, az apró tetemek szétszórva hevertek a rücskösre öntött betonpadlón. Néhánynak a nyakát harapták ki, a többinek a hasfalát rágták össze, kerek, sötétvörös vérkörben feküdtek szanaszét. Búza Karcsi gyorsan rátalált a bejáratra a műhely oldalában, egy nagy rakás hullámpala alatt futott lefelé a nyílás. Egy óra múlva mind a nyolc patkány kiterítve hevert a fűben. Búza Karcsi nem is nyitotta ki a füzetét, hogy számoljon, valamiért elszomorította a halott kispulykák látványa, beterelte az állatait a ketrecekbe, és elköszönt. Onnantól Juhászné mindenkinek ajánlotta, és a hivatalból kiinduló szájhagyomány legalább száz megbízást hozott Búza Karcsinak.

A harmadik ablaknál Julika dolgozott, aki harminchat volt, és a háta mögött mindenki elmondta róla, hogy a városban volt a nagypostán, de elvált és hazaköltözött a szüleihez. Már hét éve lakott a faluban, de még mindig bevándorlónak tekintették. Julika letagadhatott volna legalább tíz évet, a nők irigykedtek rá, és féltették a férjüket tőle, ezért néhányan pár éve elindították a pletykát, hogy iszik.   

Búza Karcsi megállt az első ablak előtt, onnan rálátott az épület hátsó kijáratára. A három asszony az ajtóban állt, kezükben kávéval és cigarettával. A huzat az összes füstöt behordta a posta épületébe. Julika vette észre, hogy a férfi az ablak előtt áll, gyorsan elnyomta a csikkét a hamutálban, és odaszólt a többieknek, hogy „majd én megyek”.

– Jó reggelt, Karcsi – köszönt neki, miközben leült a helyére.

A férfi közben átlépett az utolsó kiszolgálóablakhoz.

– Jó reggelt – dörmögte, miközben az övtáskájában kutatott a pénztárcája után.

– Csekkek lesznek? – kérdezte Julika. Közben a székével forgolódott kicsit, ujjai közt radíros végű ceruzát pörgetett.

– Igen-igen, feltéve, ha hoztam magammal pénzt – felelte Búza Karcsi. – Á, megvan – tette hozzá előhúzva a tárcáját. A csekkeket odatolta az ablak nyílásához. Akkor vette észre, hogy a körmei alatt végig fekete sávok húzódnak. Belerakódott a kosz. Gyorsan elkapta a kezét, és zsebre vágta.

A nő becsúsztatta a leolvasóba az első csekket. A gép ütemesen zakatolt, a csekk folyamatosan gördült át rajta. Amikor kijött, Julika letépte a perforáció mentén a bilétát, és elindította a következő csekket. Közben felnézett Búza Karcsira, mosolygott. A férfi észrevette azt a pici „o”-betű formájú rést a vörös rúzsban, a nő ajkán, amit a cigarettaszűrű vágott bele. Hátulról nevetés hallatszott, majd poharakkal csörögtek, és csukódott az ajtó. A hirtelen lezáródó levegőzug beszippantotta az összes maradék füstöt a helyiségbe, a huzat megszűnt, és a füst elindult nagyon lassan felfelé, a mennyezet felé, felhőszerűen kavargott.  

– Hogy vagy mostanában? – kezdett csevegésbe Julika, a csekkolvasó gépiesen zümmögött mögötte. – Rég jártál nálunk – tette hozzá.

– Minden rendben – mondta Búza Karcsi. – Csak sokat dolgoztunk a srácokkal. Kicsit el is vagyok maradva a dolgaimmal, mert folyton úton voltunk.

– Az a jó, ha sok a munka, nem?

– Dehogynem! – vágta rá Búza Karcsi. – El is fáradtam eléggé, de állatok mellett, meg ilyen vállalkozással nincsen soha szabadnap. Ez van – vállat vont. A tárcáját élére állította a beadó ablak előtti apró pulton.

– Kéne oda már egy asszony – kotyogott bele nevetve Juhászné, miközben helyet fogalt a középső ablaknál.

Búza Karcsi mosolyt erőltetett az arcára.

– Melyik asszony örülne neki, ha folyton úton lenne az ura? – kérdezte Búza Karcsi.

– Mindegyik – felelte kórusban Juhászné és a szerencsejátékos asszony.

Búza Karcsi feltette a kezét, jelezvén, hogy erre nincs mit mondani.

– Ne is figyelj rájuk – mondta Julika, és letépte az utolsó csekkről is a feladószelvényt, majd mondta az összeget.

 

A kocsmában egész sokan voltak. Búza Karcsi nyolc biciklit számolt a hely előtt, de jópáran gyalog érkeztek. Hangosan köszönt, amikor belépett, biccentett is az asztalok felé, majd a pulthoz ment. Presszókávét és kólát rendelt.

– Megjött a patkányok réme! – hallatszott mögüle. – Mint a Terminátor, úgy irtja a dögöket – folytatta a férfi, és elnevette magát.

– Szevasz, Sanyi bácsi, látom jó kedvedben vagy – fordult hátra Búza Karcsi.

Kozma Sanyi megtermett férfi volt, a kocsmai szék lábai szinte begörbültek alatta. Az arca vörös volt, borzas haja kilógott a tányérsapka alól, amit mindig viselt. A katonaságtól maradt nála, legalábbis ő maga ezt állította, de a legtöbben azt mondták, hogy a bolhapiacon vette a sapkát, és csak azért hordja, mert elküldték hadkötelezettségből pszichológiai okok miatt.

– Hogy megy a patkánybiznisz, fiú? – kötekedett tovább Sanyi.

– Jól, Sanyi bácsi, minden a legnagyobb rendben – felelte Búza Karcsi, és kézbe vette a kávéját, hosszú gőzoszlop szökött fel a pohárból. – Meghívlak egy körre – tette hozzá.

– Nekem nem kell tőled semmi! – hárította el Sanyi, és az asztalra koppintotta az üres poharát. Vörösbort ivott kólával, négy deci bort nyelt le egy deci üdítővel hígítva. – Jól megy az üzlet, a szegények lehúzása, nem elég a patkány, aztán jött az apád, hogy elvegye a pénzüket, mert ő majd eltakarítja, mióta ő nincs, azóta te viszed tovább a bizniszt. Hát sosem szabadul meg a magadfajtától a szegény ember?

– Jó tudod, Sanyi bácsi, hogy apró munkáért nem kérek pénzt, azoktól meg főleg, akinek nincs miből adnia – felelte Búza Karcsi.

– Hagyjad rá! – szólt közbe a pultos, és intett Búza Karcsinak, hogy forduljon vissza a pult felé. – Tudod, milyen! Bolond részeg ez a szerencsétlen. Morogjon csak magában.

– Persze, igazad van, nekem nem kéne hagyni, hogy felhúzzon. De hát tudod, hogy van… az egy dolog, amikor engem szid, de ha a fatert is belekeveri, arra ugrok. Holtról jót vagy semmit. Így szokták mondani.

– Így van – nyugtázta a pultos.

Közben Búza Karcsi magához húzta a kólásüveget. Jéghideg volt, és a meleg helyiségben azonnal kicsapódott a pára az üveg oldalán, és gyöngyözésbe kezdett. A szájához emelte, és néhány húzásra kiürítette az üveget. A pultos szó nélkül a hűzőhöz ment, kivett még egy kólát, lepattintotta a kupakját, és Búza Karcsi elé rakta.

– Igyál még egyet, ezt a ház állja – mondta a pultos. – Csak kéne egy kis segítség… – A mondat végét elharapta.

– Nocsak, gond van? – kérdezte Búza Karcsi.

– Szerintem van egy vendégem a raktárban – súgta a pultos, egészen közel hajolva hozzá, Búza Karcsi az arcán érezte a kávészag savanyú bűzét. – A szigetelés aljában lett egy lyuk pár napja, és valami összerágta a ropikat. Reggel, ahogy bejöttem, minden tele volt apró fóliadarabokkal, meg morzsával. Nem láttam, de tuti, hogy bejutott valahol egy rohadék.

– Igen, ez alapján valószínű – nyugtázta Búza Karcsi.

– Meg tudnád nézni?

– Persze, gyorsan el kell az ilyet csípni, mielőtt még több kárt csinál.

– Köszönöm, Karcsikám, természetesen nem kérem ingyen, ha még ma megnézed, akkor szép összeget adok. És kérlek, ez maradjon köztünk. Tudod, milyenek az emberek – súgta, körbehordozva a tekintetét a helyiségben. – Azt pletykálnák rögtön, hogy patkányfészek ez a hely, meg hogy összemásszák a söröket, meg mindent, és inkább átmennének a Búfelejtőbe inni.

– Pedig, ha tudnák, hogy hányszor megyek oda évente – vetette közbe Búza Karcsi, és elmosolyodott.

– Sejtem én – nevetett cinkosan a pultos. – Akkor számíthatok rád?

– Persze, zárás után jövök, amikor már mindenki elment. Van hátul villany a raktárban, elboldogulunk úgy is. Megnézem, hogy mi a helyzet. Ha csak egy fészkelt be, ahogy sejtem, akkor azt elintézzük hamar.

– Köszönöm, Karcsikám, rendes gyerek vagy te. Mindig mondta az apád is, hogy rád lehet számítani – mondta a pultos.

 

Az első gyanús dolog a nagykapu volt. Amikor Búza Karcsi a tanyához ért, azt látta, hogy nagykapu reteszének nyelve a záron kívül van, és ütemesen kopog a vason, ahogy a szél mozgatja. Tisztán emlékezett rá, ahogy reggel kiszállt a kocsiból, bereteszelte maga mögött a nagykaput, és úgy indult el a faluba.

A tanyaudvar porában szépen látszott az ő reggeli keréknyoma mellett futó másik párhuzamos. Valami súlyosabb jármű lehetett, mert a nyomvályú, amit maga után hagyott jóval mélyebben vágott a földbe, mint Búza Karcsi autójáé. Mintha egy hosszú csiganyom lett volna, és egyenesen hátra vezetett, az állatok ketreceihez.

A terrierek a helyükön voltak, veszettül ugattak, és össze-vissza futkostak a kenneljükben. Gumicsizmás lábnyomok tartottak a görényketrecekhez, és előttük sok nyom torlódott egymásra. Mind az öt ketrec üres volt, az ajtajuk nyitva. A tolvajok nem igazán ügyeltek az óvatosságra, mindent összetapostak, egyértelmű nyomokat hagytak maguk után. Az öt görényt valahogy megfogták, betuszkolták egy másik helyre, és elvitték őket valami nagyobb rakterű furgonnal.

Búza Karcsi berohant a házba. Vezetékesről hívta a rendőrséget, de a diszpécser azt mondta, hogy mivel a legtöbb járőr egy nagy országúti balesetnél van, ezért beletelik jópár órába, mire kiérnek. Arra kérte, hogy addig várjon otthon, de pontos időpontot nem tudott adni. Letették a telefont. Búza Karcsi idegesen járkált fel-alá a házban, közben elővette a noteszát, és tárcsázta a polgárőr számát, közben a fiókból előhúzott egy csomag piros Symphoniát, amit arra tartott, hogy a cigarettákat vízben feloldva permetlevet készítsen. Kihúzott egy szálat, és remegő kézzel meggyújtott egy gyufát. A telefon sokáig csengett, de senki sem vette fel. Lerakta a kagylót, és kiment az udvarra.

A mérőszalaggal lemérte az összes nyomot, amit meg tudott különböztetni egymástól, rajzolt hozzá bordázatmintát is, majd a teherautó keréknyomát is megmérte. Talált egy csikket is a porban. Igyekezett úgy csinálni, ahogy a filmekben látta; kesztyűt húzott, és egy nejlontasakba dobta a csikket. Fehér szűrű volt, majdnem tövig szívott, rajta Sopianae-felirattal.

Állt egy pillanatig, és bámulta az üres ketreceket. A háta mögött a terrierek még mindig veszettül csaholtak a kennelben. Hirtelen megfordult, és sietve beszállt az autóba, hajtott az országút felé, a nagykaput sem zárta be maga mögött. A keréknyom világosan futott előre egészen az aszfaltútig. Onnan balra kanyarodtak, a falu felé, látszott a kerekekről az útra tapadt sárgás pormaradvány. Búza Karcsi balra kanyarodott. Már félúton volt a falu felé, amikor eszébe jutott, hogy nem is ellenőrizte a házban a bonbonos dobozt, amiben az összegyűjtött pénzét tartotta, az ágy alatti laza padlódeszka mélyedésében.

A keréknyom majdnem a falutábláig futott. Nem is volt nagyon letérő útközben, csak a szántásba hajthattak volna bele a tolvajok. A faluban viszont elvesztette őket. A nyomvonal eltűnt, a merőleges utcák bármelyikében folytathatta az útját a teherautó. Búza Karcsi idegesen a kormányra csapott, és gyorsított.

Először a posta előtt állt meg. Kiugrott, és a polgárőr felől érdeklődött, akiről tudta, hogy állandóan Julika körül legyeskedik, ha meg ott nincs, akkor a kocsmában nyakalja a hosszúlépést a nagy hőségre hivatkozva. A postán nem volt senki, a ventilátorok a meleg levegőt forgatták odabent, és a halmokba rakott papírlapok széleit emelgették.

Búza Karcsi hirtelen toppant be, és másodpercek alatt ledarálta, hogy miért érkezett. A sorsjegyárus nő kint volt cigizni, Juhászné bóbiskolt a számítógép előtt, és már a szövege közben riadt fel, vérágas csíkszemmel bólogatott, és próbált úgy tenni, mintha bármit is felfogna a dologból.

– Segítek, ha gondolod, Karcsi – ajánlkozott Julika, és felemelkedett a székéből. – Több szem többet lát – fűzte hozzá a nő, és a cigarettáját a zsebébe mélyesztette, és elindult hátra a kijárat felé, közben odavetette a többieknek, hogy kiveszi az ebédszünetét.

– Láttatok valami idegen furgont az elmúlt egy-két órában? Nem biztos, hogy helyi, csak átment a falun, vagy bármi? – kérdezte Búza Karcsi, miközben beültek.

– Nem volt nagyon senki nálunk utánad már. Jött pár öreg kaparóst venni, meg csekket fizetett egy ember. De hó vége van, ilyenkor csak a kocsmában megy az élet – felelte Julika. – Merre akarsz indulni?

– Pont oda, a kocsmába! – vágta rá Búza Karcsi. – Az a nagypofájú, Kozma Sanyi reggel belém állt megint a vállalkozásom miatt, nem bírja elviselni, hogy sikeres vagyok. Eddig mindig tűrtem, de most összeszólalkoztam vele. Ki tudja, mire vetemedik az a részeg bunkó?

– Ez borzalmas, nem is hittem, hogy ilyesmi történhet – csóválta a fejét Julika. – És a polgárőrség sem segít?

– Nem tudtam elérni azt a barmot sem. Ja, bocsánat, nem akartam… mindegy – szabadkozott a férfi.

– Semmi gond, tényleg egy barom. A kocsmában biztos megtaláljuk majd. Folyton jár a nyakunkra a postán, és bűzlik a cefrétől, közben meg próbál vicceskedni. Tróger alak – mondta Julika, és elhallgatott egy pillanatra. – Nem baj, ha rágyújtok? – kérdezte, megtörve a csendet.

– Dehogy! Ha gyújtasz nekem is egy szálat.

Julika kihúzott a dobozból két szálat, mindkettőt a szájába tette, és meggyújtotta, majd az egyiket odanyújtotta Búza Karcsinak. A férfi a cigarettára nézett, pontosabban a szűrőre, amin ott volt a rúzs vörös, körszerű pecsétje. Elvette Julikától, és a szájába rakta, mélyen leszívta a füstöt.

– Kösz – mondta, és kikapcsolta a rádiót, ami valahol még a falu határa előtt elvesztette a frekvenciát, és azóta csak szemcsésen zúgott.   

– Nincs mit – felelte a nő.   

 

A kocsmában változott kicsit a közönség azóta, de a legtöbb asztaltól ugyanazok az arcok néztek rá vissza, amikor belépett az ajtón. Egyedül ment be, megkérte Julikát, hogy maradjon a kocsiban, nem akarta, hogy hírbe hozzák emiatt, és hiába tiltakozott a nő, hogy őt nem érdekli, mit beszélnek róla a háta mögött, Búza Karcsi nem engedett.

Amikor belépett a félhomályos terembe, hunyorogva kereste Kozma Sanyi alakját, de a férfi nem volt sehol. Odament a söntéshez, intett a pultosnak.

– Azt ígérted, hogy zárás után jössz vissza – sziszegte a pultos összeszorított fogakkal, vigyázva, nehogy meghallja más is.

– Nem azért jöttem – legyintett Búza Karcsi –, Sanyit keresem, azt a nagypofájú bálnát! – tette hozzá már dühösen, és egy gyors mozdulattal elmorzsolta a csikkét az egyik hamutálban.

– Mert? – tárta ki a karját a pultos. – Mit csinált az az idióta? Hát reggel óta itt iszik.

– Itt van még? – kérdezett vissza Búza Karcsi.

– Itt hát, csak gondolom kiment hugyozni. Van valami baja már annak, mindig fél óráig szenved a budiban, majd visszajön mindjárt. Itt van még a maradék piája is.  

Búza Karcsi a pultra csapott, és közelebb ment az asztalokhoz.

– Mindenki figyeljen ide! – kiáltotta.

A helyiségben hirtelen megálltak a mozdulatok. A biliárdnál még gurítottak egyet, de aztán a férfi rátámaszkodott az ütőre, és egyenesen Búza Karcsi arcába bámult. A többiek is abbahagyták a beszédet, letették a poharat, csak a cigarettát szívták némán.

– Jól ismer itt mindenki. Ismertétek az apámat is. Mindenki tudja, hogy nem vagyok hazug ember, és állom a szavam. Ma reggel a postára jöttem be, aztán itt voltam egy ideig a kocsmában, láttátok. Arra értem haza, hogy valaki betört a portámra, és elvitte magával az összes vadászgörényemet.

Halk morajlás törte meg a csendet, az emberek valamit súgtak a mellettük ülőnek.

– Mindenki jól hallotta, ahogy Kozma Sanyi, aki most persze nincs itt, pár órája ismét ellenem uszította az embereket. Most pedig nincsenek meg az állataim. Valami rohadt tolvajok ellopták őket! Nem mondom, hogy falubeliek voltak, de csak olyan lehetett, aki tudta, hogy nem vagyok otthon, és azt is tudta, hogy a kutyák el vannak zárva a kennelbe. Más nem mert volna bemenni. Csak hogy tudjátok, hívtam a rendőrséget, és feljelentést teszek. De, ha valaki csak viccelt, és visszakerülnek az állataim, mire két óra múlva hazaérek, akkor nem lesz semmi.

Az emberek újra fészkelődni és sugdolózni kezdtek. Valaki megköszörülte a torkát, egy másik a padlóra köpött, majd újra a szájába vette a nyálától szétázott cigarettaszűrőt.

– Biztos a rohadt zöldek voltak! – kiabálta be valaki. – Múltkor a Szekeresék tanyáján tiltakoztak a libatömés ellen. Az alig tíz kilométerre van innen. Úgy tudom, hogy a városból jöttek a nyomorultak valami furgonnal vagy kisbusszal. Mondta is a feleségem, hogy náluk akartak a kisboltban üdítőt venni, de nem szolgálták ki őket. Idegesek is voltak nagyon.

Búza Karcsi körbenézett. Mindenhol bólogattak az emberek, és hangosabban kezdtek el szót váltani egymás közt.

A pultos odaállt Búza Karcsi mögé, és a vállára tette a kezét: – Nem biztos, hogy ezt itt kell csinálni, Karcsikám, miért nem mész el a polgármesterhez? Ő mindig segít a gondokban.

Az emberek helyeseltek. Közben a hátsó ajtó felől hangos krákogás, majd öklendezés hallatszott, és az a jellegzetes hang, ahogy a felszakadozott váladék csattan a betonon. Kozma Sanyi lépett be az ajtón, hörgött a mellkasa, és még éppen a nadrágszíj gyanánt használt vastag bálamadzagot próbálta megkötni lelógó hasa alatt.

– Hát itt meg mi van? – kérdezte Kozma Sanyi, feltolva feje tetejére a tányérsapkát. Odavonszolta magát a pulthoz, és megragadott egy poharat, aminek az alján még volt egy kevés vörösesbarna ital. Egy kortyra kiitta, aztán előrébb tolta az üres poharat. A pultos odalépett, és kevert neki még egy vörösboros kólát.

– Sanyi bácsi, mindenki hallotta, ahogy reggel az állataim miatt pörölsz velem, és most eltűntek, valaki ellopta őket – kezdte Búza Karcsi. – Mit tudsz mondani?

– Mi közöm van hozzá? – vágta oda Kozma Sanyi, és nyúlt az italáért, ami közben elkészült.

– Te voltál? – kérdezte Búza Karcsi, a férfi mellé lépve.

Sanyi elemelte egy pillanatra a szájától a poharat: – Magadnál vagy? Nyitás óta itt ülök, csak hugyozni mentem ki? Szerinted két pisálás között betörtem hozzád valami kurva görények miatt?

– Megkértél valakit, hogy viccből vigye el őket egy kicsit? Csak úgy szívatásból?

– Dehogy kértem! – legyintett rá a férfi, és lerakta maga elé az üres poharat. A szája sarkában egy nagy csepp vörösbor ült a ráncokban, ami hirtelen gördült le az álla felé. A pultosra nézett, és az üres pohárra mutatott.

– Biztos, hogy nem? – erősködött Búza Karcsi. – Meg kell mondanod, mert én már hívtam a rendőrséget!

– Azt csinálsz, amit akarsz, semmi közöm hozzá – közölte Sanyi, megfogta a borát, és indulni akart a helyére.

– Feljelentést fogok tenni – mondta Búza Karcsi, és kissé derékkal oldalra fordult, hogy mindenki érezze magára vonatkozólag a szavait.

– Leszarom, mit csinálsz, baszom alássan! – zárta le a vitát Kozma Sanyi, és lassan a székéhez bicegett. Leült, elengedett egy böfögést, és odahúzta maga elé a cigarettáját.

– Még nincs vége! – mondta Búza Karcsi, miközben elindult a kijárat felé.

– Porbafingó majom – eresztette utána félhalkan Kozma Sanyi.

Búza Karcsi megállt egy pillanatra az ajtóban, de aztán nem fordult vissza, az autójához ment. Beszállt, indított. Olyan gyorsan akart elhúzni onnan, hogy a kerekek megpördültek a kavicságyon, a motor felzúgott, és a hátsó kerekek pár marék aprókövet a hely elé támasztott biciklik közé szórtak.

Elmentek a polgárőr házához, Búza Karcsi egymás után ötször csöngetett és várt, de senki sem nyitott ajtót. Onnan a polgármesterhez autóztak, de az éppen terepszemlén volt a szomszéd faluban, szemrevételezte az újonnan beszerzett csomagológépet a savanyítóüzemben.

Búza Karcsi visszahajtott a postához. Leállította a motort, de nem engedte el a kormányt. Bámulta az utcát, ahogy a szél kikavart egy kevés port az egyik kátyúból, és vitte egy ideig, majd bekotorta a buszmegálló bádogépületébe.

– Már rég lejárt a szüneted – szólalt meg Búza Karcsi. – Bocs, hogy feltartottalak a munkában.

– Á, semmi gond, amúgy is kevesen vannak délután. A többiek megcsinálják, amit meg most ellógtam, azt majd ledolgozom a héten még. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni – mondta Julika, ujjai az ajtó kilincsére kulcsolódtak.

Búza Karcsi nem szólt semmit, csak mosolyt erőltetett az arcára. Julika kiszállt, de még nem csukta be az ajtót.

– Szólj majd, ha megtudtál valamit, vagy ha kell bármilyen segítség! – mondta a nő.

– Kösz mindent! – nyugtázta Búza Karcsi.

Julika becsukta az ajtót, és elindult befelé a postára.

 

Nem lepődött meg, amikor mindent ugyanúgy talált otthon. A ketrecek üresen álltak, a nyitva hagyott kicsi ajtókat jobbra-balra terelte a szél, és a rozsdaszeplős sarokpántok sírásszerű nyikorgással követték le a mozgást. A rendőrök sem jártak ott, semmi üzenete nem volt, nem hívta senki sem.

A kennelben a terrierek idegesen csaholtak. Délután volt már, éhesek voltak, ki akartak menni. Száraztápot szórt a kutyáknak, friss vizet engedett nekik. A locsolótömlőt a diófa alatt dobta el, és még vagy két liter víz kifolyt belőle, mielőtt teljesen kiürült volna a harminc méteres tömlő. A víz nagy, barna szigetet áztatott bele a porba.

Búza Karcsi elindult a házba. A nem használt hálószobába ment, ahol egy rakás régi kacatot stócolt fel az ágyak tetejére. Az egyik ágy tetején régi ágyneműk voltak; az öreganyja dunnái, tollpárnái. Mindent ledobált a padlóra, felnyitotta az ágymenűtartót. A régi, száraz acélrugók hangosan kattogtak. Egy kis fémdobozt vett elő onnan, aztán visszacsukta. A tetején kulcslyuk volt. Elővette a zsebéből a kulcscsomót, átpörgette, amíg a legkisebb kulcs a kezébe nem került. Kinyitotta vele a dobozt.

Zsírpecsétes konyharuhába csavarták anno a revolvert. Öreg fegyver volt, már az apja sem nagyon használta, talán csak egyszer, amikor a nádi farkasok odaszoktak a tanya környékére. Minden alkonyatkor kiment, és közéjük lőtt a leshelyéről, ahogy gyülekeztek, aztán pár hét után nem jöttek többet.

Kihajtogatta a ruhát. A pisztoly hideg volt, és szúrós olajszagot árasztott, ami gyorsan a férfi orrába költözött. A fegyver mellett nagy, gyufásskatulyára emlékeztető dobozban töltények. Oldalra billentette a tárat, mind a hat töltényűrt megtöltötte.

Még kora délután volt, amikor kigurult a tanyáról. Arra ment, amerre korábban is, amikor a tolvajok furgonjának nyomát követette. Áthajtott a falun, egy pillanatra lassított a posta előtt, de nem állt meg.

Miután elhagyta az áthúzott helységnévtáblát, még egy kilométert autózott, amíg az út elágazott. Balra vagy jobbra lehetett csak menni, mert egyenesen egy mély öntözőárok mögött hatalmas szántóföldek kezdődtek. Búza Karcsi pár másodpercig töprengett. Sehol sem járt autó. Balra kanyarodott. Folyamatosan váltott felfelé, ahogy gyorsított. A dízelmotor hangosan bőgött. Régi autó volt, beletelt vagy húsz másodpercbe, mire elérte a száz kilométeres sebességet.