Párizsban vagyunk, ami nem mindegy. Hat évvel az utolsó nagy francia főnemesi felkelés, a Fronde leverése után. A Richelieu által porig alázott főnemesség és főpapság rész követelt a kormányzásból. Az abszolutizmus korában ez vért kíván. 1659 tavasza van, ami megint nem mindegy. A Napkirály megerősödött. Az ország tele besúgóval, ellenérdekelttel, kegyenccel és kegyencjelölttel. A nők viszik a prímet. Felbujtásban, méregkeverésben, uszításban mindig a nők viszik a prímet.

Pokol és káárrhozat!

Párizsban vagyunk, ami nem mindegy. Hat évvel az utolsó nagy francia főnemesi felkelés, a Fronde leverése után. A Richelieu által porig alázott főnemesség és főpapság rész követelt a kormányzásból. Az abszolutizmus korában ez vért kíván. 1659 tavasza van, ami megint nem mindegy. A Napkirály megerősödött. Az ország tele besúgóval, ellenérdekelttel, kegyenccel és kegyencjelölttel. A nők viszik a prímet. Felbujtásban, méregkeverésben, uszításban mindig a nők viszik a prímet.

   Ebben az évben (1659) születik a főszereplő: Morville márkinője, Geneviève Pasquier, társasági jósnő. Kis teste fekete szőrrel borítva, lába görbe, púp a hátán. A nőneműnek minden korban veszélyes így születni, de a XVII. század derekán Franciaországban, ha lehet, még veszélyesebb és kilátástalanabb. Bábához kerül. Ötévesen – 1664-ben – jut haza a nemesi házba. Anyja utálja, mindenkit utál. Filozófus apja mellett bóklász, tanul.
   Moliere ebben az évben mutatja be a Tartuffe-öt a Napkirály felséges színe és az udvar előtt. A kor Napkirály, Moliere, Racine, Nevers herceg kora.    Lajos betiltja a drámát. „Fölöttébb veszedelmes komédia, amely... az álszentség kipellengérezésének ürügyén módot ad arra, hogy hasonlóval vádolják - megkülönböztetés nélkül - mindazokat, akik a legszilárdabb hitről tesznek tanúságot, s ily módon kiteszi őket a szabadgondolkodók csúfolódásainak és rágalmainak.” – szól a verdikt. Közben a Napkirály – nevének megfelelően, minden lehető nőbe belenéz. A nők pedig számolatlanul kívánnak a napsugarak célja lenni.

   Tizenöt a kislány, a főhős, amikor anyja megmérgezi a családot, mert új férjet óhajt.
   Tizenöt, amikor a lány öngyilkosság helyett Párizs legfőbb méregkeverő-jósnője inasa lesz különleges testi és szellemi adottságainak köszönhetően.    Az iskola szervezett jósiskola, a kislány egy ember-, méreg- és szervkereskedő tanítványa. Párját ritkitó képességeivel, tehetségével egy év alatt átformálja magát: felfedezi látnoki képességeit, az Udvar közelébe kerül, főnemesi kuncsaftok tömegei látogatják, közben átváltozik 150 éves vízlátóvá.
   Tizenhét évesen lakást bérel Versailles-ban, szolgákat tart, ahogyan gazdsag, öreg jósnőhöz illik.
   A csúnya, bicegő, de okos és racionális nő eleve lépéselőnyben a cirádás szépségekkel szemben. Ha a férfiak kívánnak a csúnya nőtől valamit, eleve nem közönséges közönséges dolgot kívánnak. Ha pedig a férfi mást akar, mint normális helyzetben, nem ellenfele a nőnek, inkább szövetségese.
   Érdekérvényesítés kicsiben és nagyban. Versailles - minden kastélyok anyja és apja – már épül. A párizsi mocsárból, a kiszámíthatatlan csőcselék közeléből menekül a Napkirály. "... mész Versailles-ba? És figyelmeztetnem kell téged valamire, hiszen olyan vagyok, mintha anyád lennék, csak a javadat akarom, soha ne mutass gyengeséget velük szemben. Olyanok, mint a bíborba-bársonyba öltöztetett farkasok. Ha megérzik a legkisebb bizonytalanságot is benned, rád rontanak, és egy szempillantás alatt felfalnak. Elszántság! Merészség! Könnyedség! Arra várnak, hogy elkápráztasd őket. Bízz az eszedben, de ne bízz a barátságban. Egy fészeknyi vipera nemeslelkűbb, mint a Napkirály udvara." – tanácsolja a Mesternő búcsúzóul.
   A versailles-i palota egy város, a folyosók az utcák. Hordárok hordszékben viszik az udvaroncokat egyik helyről a másikra, mert, legalábbis a nők, képtelenek akár húszlábnyit is megtenni szorosan fűzött udvari viseletükben, és könnyű szatén cipőikben. A folyosók mocskosak, lehetetlenség biztonságban haladni rajtuk olyan öltözékben, amelynek ára ezer parasztcsalád éves jövedelmének felel meg, és mert a türelmetlen udvaroncok gyakran a falak mentén, sarkokban könnyítettek magukon. Itt működik a jósnő. Van magához való esze: „A titkon átok van, aki felfedi, halállal lakol” – suttogja önvédelemből, amikor döbbenten látja, a nemes hölgyek elzálogosítják ékszereiket, csakhogy mindenképpen övék legyen a titok.
   Mi motiválja a szegény embert?
   Nyilván a pénz. A gazdagság, a társadalmi felemelkedés.
   Ha szerencsés, némi bosszúvágy erősíti elszántságát. Ha még szerencsésebb, elhatározott öngyilkossága percében lehámozzák a hídról, előkészítik számára a csodát. Mert csodák vannak, csak jó szemre van szükség, hogy felismerjük. Ezenkívül a hatalom. A bosszú. Néha a szerelem. A regény mögött abszurditás, ostobaság és társadalmi hazugságok halmaza, mégis minden mondat él, élettel teli, figurái úgy mozognak, mintha kosztümös filmet néznénk. És – természetesen - a tizenhetedik században sem volt másként, mindenki a nemesség szexuális életére kíváncsi, különösen, ha az felettébb perverz.
Méregkeverőnők, tömeggyilkosok, gyors és lassú férjgyilkosságok, angyalgyártás futószalagon, és az angyalok másodlagos felhasználása fekete mágia által. A háttérben az angol-francia ellentét, a Habsburg-francia ellentét, a holland-francia ellentét. Háttérben az elcsendesült francia főnemesség elégedetlen mormogása.
   Mindenki helyezkedik, és mindenki mérgez mindenkit.

   Ennyi szörnyűség után nehéz kimondani: ha van könyv, amelyben azonnal otthonosan elfészkelünk annak ellenére, hogy francia, hogy a Napkirály kora, mi pedig magyarok vagyunk, és nem hatolunk át minden nap a kaotikus Nyugati aluljárón, egyszerűen csak érezzük a magyar közeget, akkor Judith Merkle Riley könyve ilyen. Egy nő, akivel olyan lenni az első perctől, mintha évtizedek óta ismernénk egymást. Erőlködés nélkül fogjuk a humorát, iróniáját, öniróniáját, nőkkel kapcsolatos gonosz megjegyzéseit.
   Egy nő, aki úgy beszél, ahogyan minden nő esetében szeretnénk. Könnyed, okos, derűs, csípős. A dologban nyilván nem kis szerep jut a fordító, Bozay Ágota tollának. Jól megírt, követhető, erős figurák, és humor, humor, humor. Még az angyalgyártás megfogalmazása sem olyan, hogy konkrét angyalgyártásra gondolnánk olvasás közben.
   A végén minden jóra fordul. Ja, és az élvezetek tetejére: a történetben szerepel egy Loritó nevű félidióta papagáj, Pasquier nagymama madara, aki időről időre felrikolt: Tűz! Tűz! Tűz és kéneső! Ha jobb a kedve, és kevesebb a hulla: Pokol! És káárrhozat! És az igazi szerelem is megtalálja a maga alanyait.

Onagy Zoltán

   Judith Merkle Riley: A párizsi látó
   Alexandra Kiadó