Irodalmi Jelen

A Shakespeare-labirintus

2009. július. 20. - 15:58

Ha A Da Vinci kód nem húzza el a mézesmadzagot a művészeti szakemberek előtt, hosszú és csalafinta regénye nem tombol immár évek óta a sikerlisták élén, ha egy Brown nevű műtörténész nem hiteti el velük, elég a szakmában jónak lenni az irodalmi és anyagi sikerhez, elég a jól választott ismert név, a szorgalmas munka, úgy tűnik, néhány száz, vagy néhány ezer regény nem születik meg. Megjósolható a következő évtized termése: jut majd életregény, titokfejtés Dzsingisz kánról, Nagy Sándorról, Kolumbuszról, Darwinról, róla feltétlenül, esetleg Lutherről.

A Shakespeare-labirintus

Kétféle krimit látunk mostanában. Az egyik az Agatha Christie féle, ahol titkok és rejtelmek követik egymást, a gyengébb memóriával megáldott kedves olvasó a csapdák, kanyarok felét el is felejti, mire célba ér. A másik teknik a Culumbo-féle, nyitom a kaput, látom a gyilkosságot, a gyilkost, és felderítem az ide vezető rejtélyeket, ráverem a balhét. Most egy harmadik változattal találkozunk, megkerül az egyik elveszett Shakespeare-dráma, a Cordenio. A 21. században, természetesen. Szerzője a stratfordi William Shakespeare természetesen. Az alaphelyzet: kétszer leég a Globe színház. Van néhány jólöltözött hullánk is. Roz azonban felém nyújtotta a kezét és megállított. Zöld szemével az arcomat kémlelte. Ötven körül járt, sötét haját fiúsan rövidre vágva hordta; fülében hosszú, tompán fénylő fülbevalók csilingeltek. Egyik kezében széles karimájú, fehér kalapot szorongatott, rajta skarlátvörös selyemből hajtogatott bazsarózsákkal – a botrányos fejfedőt mintha egyenesen egy régi Audrey Hepburn- vagy Grace Kelly-filmből vágták volna ki. Azonnal meghal, de előbb regénynyi feladattal ellátja az élve maradó tudósasszonyt. A feladatok láncszerűen következnek, minden feladat Shakespeare, és minden feladat új helyszín. Ezen a kalandos úton követjük nyomozás közben. Menet közben döbbenek rá, azért örömteli tudósasszonyt olvasni, mert ha valamit nem ért az ember, aki a professzor regényét olvassa, soha nem merül fel, hogy ez itt egy elvarratlan, feledésbe merült szál, hanem inkább az, figyelmetlenek voltunk megint.

Volna egy rosszmájú megjegyzésem. Ha A Da Vinci kód nem húzza el a mézesmadzagot a művészeti szakemberek előtt, hosszú és csalafinta regénye nem tombol immár évek óta a sikerlisták élén, ha egy Brown nevű műtörténész nem hiteti el velük, elég a szakmában jónak lenni az irodalmi és anyagi sikerhez, elég a jól választott ismert név, a szorgalmas munka, úgy tűnik, néhány száz, vagy néhány ezer regény nem születik meg. Megjósolható a következő évtized termése: jut majd életregény, titokfejtés Dzsingisz kánról, Nagy Sándorról, Kolumbuszról, Darwinról, róla feltétlenül, esetleg Lutherről.
Szerzőnk, Jennifer Lee Carell, az angol és amerikai irodalom professzora (Harvard), emellett angol irodalomból más egyetemeken is lediplomázik (Oxford és Stanford). Díjakkal bizonyíthatja, remekül oktatja az angol irodalmat a Harvardon. Ha ennyi nem volna elég, Shakespeare-t rendezett a Hyperion Színtársulat számára. A professzorasszony – a csuda tudja, hányadikként – irdatlan háttéranyag birtokában nekifut a feladatnak, háttérképet fest nagy angol drámaíróból a krimijéhez. Shakespeare kifejezetten alkalmatos tartóanyag, Olvasmányanyaga nemzetközi (azért döntöttem a Cardenio „megtalálása” mellett, írja Carell, mert a két elveszett darab közül erről ismerünk több adatot, és mert ennek forrása Cervantes Don Quijotéja, ily módon ha távolról is, de kötődik a spanyol gyarmatbirodalomhoz és az amerikai Délnyugathoz, ahhoz a helyszínhez, amelyet imádok, és ahol szabadjára akartam engedni kincsvadász főhőseimet. És valóban szabadjára is engedi szereplőit), élményanyaga angol. Rengeteg darabot ír, bizonyos drámái elvesznek, mások felmérhetetlen szövegromláson mennek keresztül (arról nem beszélve, hogy Shakespeare kétszáz évre kiesik az angol dráma életéből). Rengeteg fontot szed össze a színházcsinálással, aztán merészet gondol, hazabaktat a falujába. Ebbe az életbe minden legenda belefér. És annak ellenkezője is.

   A regény kétszer indul június huszonkilencedikén. Előbb 1613-ban, majd 2004-ben. A regény Shakespeare-titok ugyan, de nem igazán. Inkább titkok. Titkos üzenet, aztán a megfejtés. Új üzenet, új megfejtés, újabb célállomás. Közben utazunk, követjük és figyeljük a titkok és titokfejtés köré finom női érzékkel rajzolt, szépen felöltöztetett világot. Közben időről időre értelmezi a folyamatokat a kor kultúrtörténete, és megjelenik a Shakespeare-korszak számos nagy fazonja.
   Nem könnyű olvasmány, de ilyenek ezek az angolok, amikor a krimit tudománnyal ötvözik. Mindazonáltal volna egy (halk, ám jóindulatú) tanácsom azon Shakespeare-rajongók, -érdeklődők számára, akik nem állnak ellen a vágynak, s a regénybe dőlnek. Ha nő az illető, három napra előre főzzön a családnak. Ha férfiú, keresse meg a kisszoba kulcsát, hogy kirekessze a zárt ajtóval a külvilágot, mert a Shakespeare-regény nagy falat. Előbb előrefelé olvas az ember, aztán vissza, miután megtalálja az írónő utószavát, hogy felkutassa a sarokhelyzeteket, amelyeket nem szúrt ki oda-menetben, és egyszer csak három vagy négy nap olvasás után tiszta az ég, tiszták a viszonyok, a bonyolult jellemek előkerülnek az öltözékek alól. Megkerül a titokzatos vöröslámpás gyilkos, mert vörös lámpát használó gyilkosunk is van.
   Végezetül kalaplevéve tisztelgünk a fordító, Babits Péter előtt. Akinek volt türelme kiböngészni ezernyi Shakespeare-idézetet a Shakespeare-összesből. A regény eredeti fordításban idézi Arany János (Hamlet), Babits Mihány (A vihar), Devecseri Gábor (A windsori víg nők), Lator László (Cymbeline), Szabó Lőrinc (Szonettek, Macbeth), Vajda Endre (Titus Andronicus), Vas István (IV. Henrik, A velencei kalmár), Vörösmarty Mihály (Julius Caesar, Lear király), szövegeit. Így is van, ellenőriztem, mert a Babits-Vihart régen össze kívántam volna a Mészöly Dezső és a Fábri Péter változatokkal. Egy krimi erre is jó. Többek között.