Irodalmi Jelen

Szálkák a színpad alól 2009/2. – Kritikus tudósítások a 19. szegedi Thealterről

2009. július. 24. - 15:48

Aki sokat ül Becketten, tuti biztos bekattan – legalábbis ezt sugallja a Figura Stúdió Színház 3 tánc Beckettre című előadása, mert szereplői inkább bolondok és bohócok, mint az abszurd világából származó bármiféle hétköznapi figurák, így aztán nem is kellenek különösebben lehetetlen helyzetek, hogy a semmi láttán történjen valami. – Boldog Zoltán tudósításának 2. része a 19. szegedi Thealterről

Szálkák a színpad alól 2009/2.

– Kritikus tudósítások a 19. szegedi Thealterről

Beckettre hangszerelt mozgásszínház, az elhagyott nő szenvedését bemutató pszichodráma, pizsamás élet-halál-tánc és éjfélbe nyúló pop-színház várta a 19. szegedi Thealter nézőit, akik a hőség és a bőség zavarától, a műfajilag változatos előadásoktól a Szabad Színházak Nemzetközi Találkozójának legszínesebb napjain vannak túl.

Figura Stúdió Színház: 3 tánc Beckettre (2009. július 22., Kisszínház)

Aki sokat ül Becketten, tuti biztos bekattan – legalábbis ezt sugallja a Figura Stúdió Színház 3 tánc Beckettre című előadása, mert szereplői inkább bolondok és bohócok, mint az abszurd világából származó bármiféle hétköznapi figurák, így aztán nem is kellenek különösebben lehetetlen helyzetek, hogy a semmi láttán történjen valami. Mozdulataik, arcuk, jelmezük és díszletük beszédes. Szavaik helyett sikoltásaik, üvöltéseik és sípjuk beszél – félelemről, ürességről, bezártságról, kiszolgáltatottságról.

Lassan tűntek föl a színen az esetlen színész-táncosok, először a keménykalapos, öltönyös bohóc, aki szalutáló mozdulatait ismételve téblábolt a földön heverő és földre hulló fekete zsákok között. A zsákok között, melyek egyszerre voltak méhlepény és hullazsák, és amelyből megszületve vagy feltámadva bújtak elő az abszurd világ újabb szereplői: a három nő, akik egymás mellett elbeszélve és egymást kibeszélve révedtek a semmibe; a húzentrógliján pisztolyt tartó öngyilkosjelölt, aki végül mindig feladja; és a görkorcsolyás, az optimista. Mindnyájan ettek az almából, amely a díszleten termett, és csak az örök esetlen nem jutott a vízhez, mely a magasból ereszkedett alá üvegkancsóban. A semmi olyan pontos, fekete-fehér és egyben színes összhangját nyújtották ruháikkal, hogy táncuk valóban összeérett egy fönti hatalom akaratából kiszakadni csak pillanatokra tudó repetitív folyamattá.

Színpadkép, forrás: www.thealter.hu

A díszletek is bekapcsolódtak a táncba az örökös körforgást kicsinyítő tükörként megjelenítő biciklikerékkel, mely ég és föld között forgott és lebegett, ahogy egyszer azt a Napoleon Boulevard is megálmodta, megénekelte. A színpad oldalán egy művilág csalogató műínyencségei, melyek jelezték, hogy a valódiság látszatát keltve minden megadatik a lent lévőknek, akik folyton föntről várják a segítséget, bolondul sóvárogva, már-már szánandó módon nevetségesen. Ezért is fagyhatott sokak arcára a mosoly, miközben önmagukat láthatták, amint egy műanyag-élelmiszerekben dúskáló világban valódi vágyakkal néznek az ég felé.

Aradi Kamaraszínház (Románia) – Szegedi Hetek Csoportja: Jean Cocteau: Emberi hang (2009. július 23., Kisszínház)

A szenvedés illúziójának olyannyira hiteles megformálását nyújtotta Melkvi Bea az egyszemélyes pszichodrámában, hogy sokan összerezzentek a közönség soraiban. Az őrület határán beszélő elhagyott nőt az egykori kedvessel folytatott telefonbeszélgetés és a láncos nyakörvvel összekapcsolt kifeszített vékony kötél kötötte az élethez, így a hallgatás, az emberi hang hiánya magát a halált jelentette volna.

Egy fokozatosan feltáruló szenvedéstörténet olyan építőelemeivel ismerkedhetett meg a néző, amelyet más formában már ő is átélhetett. A szenvedés szavakba csomagolt közhelyeivel, melyet lehetetlen máshogy kifejezni, és amelyek Melkvi Bea hangján megrázóan álltak össze egy minél inkább kilátástalannak tűnő szöveggé. A mondathalmazok felszíne alatt a nő teste éppen olyan szépen és rettentően beszélt, mint a hangja. A szorongás, düh és magatehetetlenség nyelvén, amely saját maga leplezte le önsajnálatát, hazugságait, nem titkolt féltékenységét. Félelmét attól, hogy az emberi hang eltűnik; félelmét a haláltól, melynek elébe ment.

Az emberi hanghoz láncolva, forrás: www.thealter.hu

Előadástól, darabtól és alakítástól függetlenül beszédesen szomorú, hogy Melkvi Beának nem jutott hely az évek óta mélyrepülésben lévő Szegedi Nemzeti Színház társulatában, amely egyébként sem becsülte nagyra a város egyik legtehetségesebb színésznőjét. A Harsányi Attila rendezésében színpadra állított monodrámában viszont meggyőzően bizonyította, hogy egyedül is megállja a helyét a szabad színházak szabadabb világában.

Kobez – Center Memoire du Corps – Nyári Mozi: Der Daphnisz – Döbrei Dénes: Ékezet (Accent aigu) – Hommage á Antoine de Saint-Exupery, Sziveri János, Lálity István (történelmi dokumentarista játék egy felvonásban) (2009. július 23., Régi Zsinagóga)

Mintha betegség lenne az élet, úgy feküdt a hordágyra Döbrei Dénes a Régi Zsinagóga bejárata előtt, lábat mosva, tisztán, hogy benti színpadon kitáncolja lelkéből a titkokat, sejtelmesen, szaggatottan és pizsamában. Két képernyő, két hangszer és két felolvasó kísérte táncát, melyet a hordágyról felkelve lejtett. A képernyőkön még idill, de a tánc szaggatott, a testet is levetkezni akaró, végül csak a pizsamafölső kerül a földre.

A szövegek elvágyódásról beszéltek, egy másik bolygóra, ahol minden újrakezdhető, akár A kis hercegben, melyet az angyallá változott fiú és a selymes dialektusú lány olvastak fel olykor-olykor a kottatartóra pillantva. Az íróasztalnál egy férfi tervezte a tánc pontos mozdulatait, míg a keménykalapos férfi – akár a halál – csak várt és figyelt, hogy a (halál)tánc véget érjen. Az elnyújtott, hosszadalmas tánc, amely eluralta a színpadot, és monotonná tette az előadást, ahol a dobok gyakran elnyomták a prózai részeket, és ahol a lehetetlen tanulság fogalmazódhatott meg: külön bolygót mindenkinek.

Úton a színpad felé, forrás: www.thealter.hu

Vajon, ha mindenki külön bolygót kapna, azt is tönkre tennénk?

Janus Egyetemi Színház: Arthur Schnitzler: Körtánc (2009. július 23., JATE Klub)

Valódi szórakoztató pop-színházat hozott Pécsről Szegedre a szellemében és szereplőiben is igen fiatal társulat, amely amatőr színházként a Radikális Szabadidő Színház mellett egyedül volt képes kitölteni az elvont művészieskedés és a szórakoztató banalitás közötti teret (nem mintha utóbbira példa lett volna a Thealteren). Schnitzler drámáját olyan naprakészen adaptálta Vargyas Márta rendező a kortárs zenei betétekkel, hogy az előadás a karaoke és a musical besorolást is nyugodt szívvel magának vindikálhatja.

Az egyszerű történettel dolgozó, így a frappáns színészi játékkal életben tartott darab a kiszolgáltatott nő figurájának variációit mutatta be számos, csattanóra kihegyezett dialógussal. Felkészült, karakterüket értő színészek bújtak az utcalány, a katona, a szobalány, a színésznő, a költő, a gróf, a fiatalúr és az elhanyagolt feleség bőrébe, melynek felsorolása is mutatja, hogy a monumentális körtánc egysíkúvá válhatott volna, ha a dinamikussá tett váltások és a jelenetek közt helyüket megtaláló, sőt az egyes eseményekre termékenyen reflektáló slágerek nem kölcsönöztek volna gyakran Moulin Rouge-hangulatot az előadásnak. A női karaktereket összemosó tupírozott frizura és a színeiben változó ruha az apróbb különbségek ellenére is hasonló női helyzetet általánosította, ugyanúgy, mint a férfi szereplők öltözete. De a minden nő kiszolgáltatott, mert minden férfi disznó alaphelyzetének túllihegett sztereotípiája, amely a sötétbe boruló színpaddal kitakart aktusokkal nyert megerősítést, jótékonyan feloldódott az előadott komédiában, amely nagyon tapsot is megérdemelt volna.