Álca

Ne, ne kérdezzék, hogy miért karikás a szemem. Ne, ne kérdezzék, miért vagyok kialvatlan. Hogy sok a munka? Iiigen, hát igen, mindig van tennivaló. Hogy álmatlanság gyötör? Néha, nem vészes. De, kérem, ne kérdezzék. Úgysem hinnék el.

Hát jó. Mielőtt elnyom az álom, elmesélem.

„Hogyne, kincsem, elmehetsz” – mondtam lazán. Azaz, csak látszólag lazán. Kiskamasz gyermekem ugyanis fesztiválra kéredzkedett. Barátokkal. Nélkülünk!

„Na, nézd, hát most született, s már mekkora!” – csóválták a fejüket az ismerősök, amikor a városban összefutottunk. Bizony, most született, most volt óvodás, most ment iskolába, és ripsz-ropsz tizenéves lett. Hogy mikor történt, én magam sem tudom, csak annyit, hogy hirtelen azzal szembesültünk, hogy ő fesztiválra megy.

Az a szülő, aki már túl van ezen (vagy épp benne van), tudja, micsoda vihar kavarkodik hirtelen a lélekben, akinek pedig még kicsik a gyerekei, hát készüljön minden porcikájával – már, ha lehet az ilyesmire készülni.

Szív összeszorul, verejték kiver, gondolatok cikáznak a fejben, teljes pánik, és közben „lazán” kiejtjük a mondatot: „Hogyne, kincsem…” Mert mi jófej szülők vagyunk (a franc egyen jófejséget). Annyira jófejek vagyunk, hogy napokkal előtte nem alszunk, minden lehetséges forgatókönyvet végigpörgetünk. Jó, persze, egynapos fesztivál, jó, persze, itt van a városban, jó, persze, biztonságos. Jójójó, de mégiscsak fesztivál, esti koncert, és jajj, megannyi minden (lehet).

„Érezd jól magad, bármi van, hívjál, vigyázz magadra, jó bulit, ne állj szóba idegenekkel, a barátokkal egymást ne veszítsétek el, együtt gyertek haza, ne fogadj el senkitől semmit, csak kupakos üdítőt igyál, érezd jól magad, mikor jössz, jó, maradj nyugodtan, vigyázz magadra, azért időben itthon legyél, de persze, érezd jól magad, és hívj, ha…” – mondom már a végét a becsukódó ajtónak.

És most mi lesz? Leülök dolgozni, nem ott jár az agyam, nekifogok valami házimunkának, mindent felborítok, kiöntök, filmet kezdek nézni, de inkább kikapcsolom, olvasni lenne jó legalább, de három oldal után rájövök, hogy csak forgatom a lapokat. Már lassan sötétedik is, mi legyen?

Tíz percre rá már loholok is a parkba, a fesztivál helyszínére. Csak épp benézek, gondolom, aztán megtorpanok a bejáratnál, hogy ezt azért mégse kéne, mert a bizalom, meg hát ciki is, ugyebár, mitévő legyek, mitévő legyek?

Valami jó ürügy kellene – tépelődöm, miközben mégicsak bemegyek a fesztiválra. „Bolond vagy” – mondom csak úgy magamnak, mert annyira magamon kívül vagyok, hogy magammal beszélgetek, és már-már elszégyellném ezt a magam, amikor… Amikor összefutok a lányom egyik barátnőjének, Lulunak az édesanyjával. Kutyát sétáltat. Hogy nem erre szokta sétáltatni, de most a kutymuty erre húzta, így kénytelen volt idejönni, de már mennek is, és mellesleg, nem-e láttam a bandát… Ravasz, felettébb ravasz – gondolom, és kicsit irigykedek is, hogy nem én találtam ki hamarabb ezt a pompás álcát. Igaz, nincs kutyánk, de mit számít most az! Közben elkezdődött a koncert, szegény kutya menekülne, de anyuka csak húzza befelé a tömegbe, elbúcsúzunk, persze, hívjuk egymást, ha valamit tudunk.

Sodródok én is a tömeggel, mellettem egy társaság énekli a dalokat (tejóég, ezek cigiznek???), hoppá, megpillantom a lányom társaságát. De hol van ő? Oké, megvan! Csak észre ne vegyen! Próbálok kicsit hátrálni, egy fickónak ütközök. Securitty – írja a pólóján, olyan ismerős, hát persze, Tamás apukája. Rámvigyorog, s én ismét bosszankodom, hogy ezt az álcát is lefoglalták. Gyorsan ki kellene találni valamit! És ni, ott vannak Kati szülei, lufiárusnak öltözve, ott, az elsősegélynyújtó sátorban Petra, Dani és Luca szülei mentős ruhában, Boróka anyukája egy bokornak álcázta magát, Anita apukája fenyőfának, a Robié pedig hangfalnak (igaz, őt hamar kikapcsolták, mert csak a Petróleum lámpát üvöltötte teli torokból).

Hát ilyen nemtörődöm szülők lennénk mi? Mi? Ennyire nem törődünk a gyermekünkkel, hogy még egy valamirevaló álcát se tudtunk kitalálni? Hát a mi lányunk nem érdemli meg, hogy kémkedjünk utána? Más már napokkal azelőtt Securitty feliratú pólót nyomtat, faarccal jár-kel, hogy hiteles legyen a szerepben, jelmezkölcsönzőből mentős ruhát bérel… – pötyögtem dühösen és elkeseredetten az SMS-t a férjemnek, amikor mentő ötletem támadt: bulizó tömeg leszek!

A többit már a képzeletükre bízom. Mindenesetre, az álca olyannyira jól sikerült, hogy a lányom, aki a megbeszélt időre otthon is volt, már az igazak álmát aludta, amikor én hajnali ötkor hazaértem.