Irodalmi Jelen

Kultúra a Pilisben

2009. szeptember. 05. - 22:41

– Miattad nem lehetek sikeres író, te, te rohadék! – hörögte fogai közt az erőszaktevő, miközben a szerencsétlen tomporát ütötte egy döglött lóból – miben múltkoriban felbukott –, készített lószőrecsettel. Az áldozat sikoltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán, mert a száját teletömte a dokiruhás sztetoszkóppal.

Kultúra a Pilisben

Mivel terjedelmi korlátok nem kötik a kezem, kicsit túlírtam a dolgokat – 26153 karakter szóközökkel –, amennyiben a korunk kissé elpuhult Tisztelt Olvasója nem birkózik meg a többletkarakterrel, nyugodtan ugorjon át egyes részeket és maradjon a számára kényelmes hatezer karakter elolvasásánál. Igaz, így is néha be kell, iktassak narrátori segítséget, különben a Tisztelt Olvasó elveszhet az írás követése közben. Mindjárt az elején megpróbálom vázolni a könnyebb megértés érdekében a miérteket és hogyanokat.
Idén nyáron, július tizenkettedikén került sor egy írótalálkozóra a Pomáz közelében elhelyezkedő Holdvilág árok turistaút közvetlen közelében található Janda Vilmos kulcsos házban. Az eseményt Sütiszörny szervezte, hogy a Karcolat írói közösségéből minél többen megismerkedhessenek egymással, egy túra, bogrács, eszmecsere, meg miegymás közben. A karcolat írói közösség egy internetes oldalon – Karcolat.hu – álnéven, avatárral publikáló írók-írogatók közössége, akik egymást segítve, értékelve, véleményezve próbálnak egyre magasabb szintre jutni. Sokuknak, egyre többüknek sikerül lassan eljutni a nyomtatott publikálás szintjére, például a Sikoly irodalmi és művészeti magazin 101 nap alatt című mikroesszé-novellapályázatán elért eredményeknek köszönhetően öt Karcolatosnak jelenik meg írása az októberi számban, köztük az enyém is, de sorolhatnám a példákat napestig. Már megjelent a Karcolat Amíg világ a világ című antológiája is.
Egy ilyen oldalnak megvan az a furcsasága, hogy az ember az avatárhoz, álnévhez, íráshoz, kommenthez társít magában egy képet, ami természetesen nem egyezik meg azzal, amit a való élet később elé tár.
Erre a találkozóra én bejelentés nélkül indultam el, tehát senki sem számított rám. Megpróbálok az érthetőség szintjén maradni, valamint törekszem a realisztikus, valósághű és kizárólag tényeken alapuló írásra.
Amennyiben a megjelenés érdekében szükséges az írás lektorálható, cenzúrázható, akár a Delete gomb használata is engedélyezhető..

A bevezető a fáradalmas út gyötrelmeinek leírását tartalmazza, a találkozó helyszínére való utat. Nem tartozik szorosan a témához, mármint a tudósításhoz, mégis szerves része annak. Amennyiben a Kedves Olvasó, úgy érzi, nyugodtan átugorhatja, átgörgetheti.
Miért használom a nagybetűt az Olvasónál? Mert tényleg a legnagyobb tiszteletem azon kevesek felé, akik felgyorsult világunkban még mindig áldoznak erre a tevékenységre értékes idejükből.

Én csak írom, ahogy volt.

Ha valaki az elkövetkezőkben arra vetemedne, hogy hívatlanul elinduljon egy Szörny vagy valamely pokolbéli entitás, netán kreatúra által szervezett összejövetelre, annak nem árt tisztába lennie pár dologgal.
Ne focizzon eőttel két-három órát.
Ne egyen meg két tányér csülökpörköltet.
Mindenképpen szerezzen be egy használható telefonszámot.

– Szívem, elmennék arra a Karcos találkozóra a Pilisbe – mosolyogtam kicsit félve a feleségemre.
– Hova? – kérdezte, majd mielőtt válaszolhattam volna, tovább bombázott. – Hívott valaki? Ismersz ott valakit?
– Nem, de itt lesz nem messze, Pomáznál.
– Az írók általában defektesek, valami nincs rendben odabenn. Mi van, ha valamilyen szektások, és elásnak ott a hegyen?
– Maradj már, ez egy kultúrkör, mi bajom lehetne? Csak nem fognak baltával hadakozni. Különben meg csak fél órás út kocsival, ha nem örülnek nekem vagy valakinek vérben forog a szeme és vámpírfogai nőnek, akkor visszaülök a volánhoz. Lehet, hogy egy óra múlva itthon is vagyok.
Fél óra múlva a Pomáz főterén fékeztem le, még mindig mondogatva magamban: – Janda Vilmos, Janda Vilmos – ha ezt a nevet elfelejtem, esélytelenné válok.
– Sziasztok! – köszöntem a kocsma teraszán ülő két tagnak – Tudnátok nekem segíteni? A Janda Vilmos kulcsos házat keresném.
– Hmm… nem halottunk róla – válaszoltak.
– Holdvilág árok?
– Az mi?
– Valami turistaút.
– Én pomázi vagyok születésem óta, de még csak nem is halottam róla.
Éreztem, hogy nagy a baj, ha a kocsmában nem kapsz felvilágosítást, akkor elhagy a remény. Bolyongtam még egy darabig, mikor egy nyitva tartó zöldséges stand újra reménnyel töltött el. Nem kellett csalatkoznom, a kofaasszony megadta a helyes útirányt.
Egyenesben vagyok – dörzsöltem a tenyeremet. Ó, balga gondolat, hogy már csak percek kérdése!
Az aszfaltút végénél a murvás parkolóban letettem az autót, s széles mosollyal az arcomon lefejtettem a láncos lakatot a vasajtóról. Pár faház szóródott el a kerítéssel elzárt területen, az egyik felöl zsivaj hallatszott, hát arra vettem az irány – gondoltam, mindjárt szembetalálkozom írótársaimmal. Még szélesebbre próbáltam húzni mosolyomat, mikor a sarkon kibukkantam, de az kissé merevedett a kisiskolás táborozók láttán. Szerencsére a kísérő tanár el volt látva helyi térképpel, amin örömmel fedeztem fel a feliratot: „Janda Vilmos kulcsos ház”. Zöld körrel ellátott turistautat kell csak követnem, abba később belecsatlakozik a zöld háromszög, ott jobbra, s késsz.
– Milyen messzire lehet? – kérdeztem a segítőkész tanárnőt.
– Szerintem pár száz méter, a kapu előtt indul a zöld körrel jelzett út. – Volt oly kegyes, hogy elkísért addig. De biztos, ami biztos alapon megegyeztünk, ha nem lelem meg, befogadnak éjszakára.
Pár száz méter, párszáz méter…
Óriási tempóban kezdtem el a Pilisbe csempészett Csomolungma meghódítását. Órák alatt magam mögött hagytam az első harmincöt fokos emelkedőt, pár liter vizet vesztettem csupán, de a remény űzött, hajtott, hogy a dombtetőről megpillanthatom a házat. A szembejövő helyi öregúr lombozott le, olyasmit emlegetett, hogy négy-öt vagy negyven-ötven kilométer, meg hogy nem nehéz megtalálni, de azért el is lehet téveszteni. Nem értetten tisztán, mintha valahonnan távolról beszélne, a dübörgés a halántékomon kidudorodó erek következtében egyre erősödött. Kemény vagy, férfi vagy, kibírod! – erősítettem magamban a hitet.
A következő negyvenöt fokos emelkedőt is letudtam, s lassan sajnáltam, hogy nincs nálam egy gombolyag, amit kiköthetnék, és visszavezetne a labirintusból, ha minden kötél szakad. Felmerült a vizelettel való időnkénti megjelölés gondolata, de mivel az folyadékveszteséggel jár, elvetettem, így is minimálisra csökkentek a belső víztartalékaim, mert meggondolatlanul köptem pár vattát. Ezúton is szeretnék elnézést kérni a minden tiszteletet megérdemlő szervezőtől, mert férfiasan bevallva legalább ötszáz évre visszamenőleg emlegettem felmenőit, de még az is megeshet, hogy leszármazottait is pellengérre állítottam.
A hetvenötödik és a nyolcvanadik hágó megmászása után lefelé ereszkedett az ösvény s kettéágazott. Sehol egy jel. Nem baj, inkább lefelé indultam, hol szembe jött egy pár.
– Karcosok vagytok? – Nem tudom, hogy honnan vettem ezt a hülyeséget, de kézenfekvőnek tűnt, hogy rajtunk kívül nem bolyong épeszű ember a hóhatár közelében, merthogy közel lehettünk a kétezres magassághoz, ahhoz kétség sem fért.
– Nem – kaptam a megdöbbentő választ.
– Akkor véletlen nem tudjátok, hol találom a, húha, húha… valamilyen Vilmos kulcsos házat?
– Lefelé már körbejártunk mindent, arrafelé biztosan nincs semmiféle ház.
– Ó, no! Biztos?
– Igen.
Megköszöntem a felvilágosítást, pár könnycseppet ejtettem felelőtlenül, mert mint említettem már, testemben nem sok felesleges víz maradhatott.
„Öt perc, még öt percet adok neked, te hegy!” – ismételgettem tízpercenként. – „Még, hogy ők szektások és lebaltáznak, elásnak, ez vicc! Majd én mészárolok le mindenkit, ha egyszer odaérek! Szépen módszeresen egyesével elásom mindet, külön-külön! Persze, ha élve megúszom, mert fogy itt levegő, miért nem születtem serpának! Ha még egyszer ilyenre vetemedem, akkor lesz nálam légmaszk, gázálarc, lángszóró, tőr, kézigránát és legalább a hegyimentők telefonszáma.”
– S.O.S. – Mindezt füttyben adtam elő, s füleltem, de válasz nem jött, legalább elvoltam magammal, percenként leadtam a füttyjelet.
Már vagy a tízediket küldtem a nagyvilágba, mikor.
– Szity – válasz jött.
– S.O.S., S.O.s., S.o.s., s.o.s., sss. – próbáltam hangosítani, de csak egyre halványabban szólt.
Folyt. köv.

Itt megakadtam az írással, mert vendégeim érkeztek.

Hol is hagytam abba?

Ja, igen! Összeestem.
Hosszú, göndör, szőke hajam csatakosan összeállt és eltakarta mélykék szemem, terepszínű ruhám cafatokban lógott, s a földön fekve próbáltam kivenni a nyolc felém közeledő alak sziluettjét, melyek, ahogy közeledtek felém, úgy realizálódtak négy emberré.
– Hilfe! – nyögtem.
– Varjú?
– Nem.
– Hát, akkor? – kérdezték, s sorra bemutatkoztak.
– Süti? Te nem vagy kövér vakker? – Alkottam meg az utóbbi idők legblődebb mondatát, a civilizációtól távol.
Én nem adtam meg a választ a kérdésre. Tudod, ott fenn a hegyen a túlélési ösztön erősebb, mint a város nyüzsgő magányában.
Valakinél a sor végén felfedeztem egy felbontott Kozelt. Te jó ég, én hülye meg órák, napok, sőt évek óta cipelek a hátamon egy tucat doboz Sopronit? – Amikor azokat ki is lehet bontani. Bár láttam, nem örülnek annak, hogy nem én vagyok Varjú, s ezért még több ezer kilométer áll előttük, de a választ megkaptam: a tábor már csak fényévekre van előttem. Nem akarom túlspirázni, mert még valaki azt gondolná, hogy eltúlzom a történetet, ezért csak tőmondatokban vázolom a hátralevő pár napot az alaptáborig.
Kis magyarázat: egyik társunk elé indultak el, azt hitték én vagyok, mivel nem én voltam, ezért még sok kilométer gyaloglás várt rájuk.
Nem részletezem a harcot a két barlangi medvével, sem a gleccser mélyén eltöltött napokat, sem a lavina fogságában érzett halál közeli állapotot, de még azt a szúnyogot sem, ami megcsípett.

Valahonnan innen kezdődik a tényfeltáró tudósítás a találkozóról.

Lényeg a lényeg, egyszer csak megpillantottam a tábort. Nem nyújthattam felemelő látványt, szakállam megnőtt s mellközépig ért, rajta a jég betonként uralkodott. Öltözékem inkább kötésként funkcionált, tövisek szaggatták ízekre, valamint magam is téptem abból csíkokat, hogy a medvék karma által széttépett artériákat ellássam szorítókötéssel. Szerencsére ágyékomat még takarta kevés ruhafoszlány – nem úgy, mint később Ndyét.
Megpróbáltam a tűzkörül ülőkre vigyorogni, de csak vicsorgásra futotta.
– Sziasztok! – köszöntem, s bájos női és kellemes férfi tekintetekkel találtam szembe magam.
– Szia! Hát te? Honnan jöttél? Ki vagy? – záporoztak a kérdések a barátságos arcokról. – Hogy ki vagyok? Nem lényeg, majd ti kitaláljátok – válaszoltam. – Viszont van egy bibi, arra gondoltam, ha nem örültök nekem, akkor visszafordulok, de a megtett út függvényében, mindenképpen maradok éjszakára.
Azzal helyet csináltam magamnak a több tonnányi, üres, sörös doboz között. Hogyan is fedhettem volna kilétem, mikor James Wal kezeivel egy másfél méteres nyelű baltát szorongatott, Dom Wolf nundzsakujával leszedett pár rovart reptében, Ketaur pedig lágyan simogatott egy szögekkel kivert korbácsot, s kinek éppen nem volt kezében valami támadásra alkalmas eszköz, annak is elérhető közelségben hevert pár szúró és vágófegyver.
Válaszomra kissé megkeményedtek az addig barátságos arcok.
– Miért nem árulod el? – kérdezték, és James szorosabban markolta a baltát.
– Neeem tudom… csak úgy poénból – tértem ki újra. A levegő pedig kezdett megfagyni, ami nem túl kellemes az amúgy is dermesztő atmoszférájú ötezer méteres magasságban.
– Te vagy Ő? – S Kentaur szeméből kipattanó szikrák perzselték fel a tájat.
– Ki?
– Hát Ő?
– Ja, hogy Ő?
Nos, igen. Ő. Ő egy hívatlan prókátor, aki blogbejegyzéseiben folyamatosan provokálja az alkotói közösséget, kéretlenül, üde színfoltként. Nem igazán népszerű, sokan megfojtanák egy kanál vízben.
Gyorsan kellett válaszolnom, mert a balta nyele az egyre erősödő szorítástól recsegni-ropogni kezdett, s Wolf kezében felgyorsuló keleti fadarabok is egyre nagyobb lökéshullámokat gerjesztettek. Creideiki gyermeki arcán – Creideiki gyermeki arca: az ő avatárja egy kék színtónusú csecsemő arc. Sokszor utalok egyes személyeknél az avatárjukra és nem a valóságra – lüktetve beindultak az élek, keze is rákulcsolódott egy közeli tőr markolatára. De még a bájos Styra és Dóra keze is mintha valami gyilok után tapogatott volna. Csak pár kívülálló követte haláli nyugalommal az eseményeket, őket jobban megrázta a Popkirály tragédiája, mint az itt készülődő dráma.
A vendégként érkező metálzenekar tagjaiban elképzelhető, milyen frusztrációt okozott Michael Jackson halála. Nem zenélni érkeztek, csak a zenekar egyik tagját kísérték, aki tagja a közösségnek.
– Nem! Nem én vagyok a „Nagy Ő”.
– Húúú!
– Jaj de jó!
– Hála az égnek!
– Végül is, akkor mindegy, ki vagy, bárki lehetsz, nem számít. – És kacaj járta át újra az erdőt, a felperzselt részek kizöldültek, a madarak újra hallaták csicsergésük, a tűz fénye melegséggel árasztotta el a vidéket, dal s nóta fakadt az ajkakról.
Közösen elénekeltük John Lennon talán legszebb számát, az Igen két nap-ot.
Csak a gyengébbek kedvéért: a Yesterday magyarul kicsit úgy hangzik, mint a Yes two day.
Miután a kilétem iránti aggodalom lecsillapodott, élénk, minden témát körülölelő intellektuális beszélgetés alakult ki. A leg nem-esebbet Ndy dobta fel, igen vérbő és vaskos témának tűnt még ekkor.
Az elfogyasztott házipálinkának köszönhetően, Ndy lepedőakrobata képességeit és annak a bizonyosnak méretbeli nagyságát ecsetelte a nagyérdeműnek.
A kialakult nézőpontok megvitatását, Sütiék visszaérkezése szakította félbe. Süti kezében egy baseballütőt lóbálva ereszkedett le a tábor felé. Az ütőt egy tölgyfából faragta ki kisbicskával a visszaút alatt, mert a belső kétségek őt is arra a meggyőződésre juttatták – hogy Én csakis Ő lehetek. A hideg fej nagy előny a modern világtól elzárt területeken. Mielőtt ütött volna, a lányokra nézett és némán kérdezett:
– Ő az? – A kérdésre megnyugtató fejrázás volt a válasz.
– Gyűjtöttem egy kis tűzifát estére – kompenzált, s mintha nem is egy élet kioltására alkalmas eszköz lenne a kezében, hanem tényleg rőzse, azt a lángok közé vetette.
– Őt pedig bemutatom nektek, Vákuumvarjú – mutatott követőjére.
– De örülök, szia!
– De örülök, szia! – üdvözölte egymás után mindenki.
A köszöntés után újra belemélyedtünk az irodalom, a kultúra s a világmindenség rejtelmeibe és megint felvetődött a Ndy által korábban már vázolt, néha merev nézőpont – korral persze egyre kevésbé merev az. A köznyomásnak engedve idővel ő is belátta, hogy az a téma nem is olyan vaskos és vérbő, hanem inkább kicsi, lapos, de azért bájpájszeros.
Lassan ritkult a fény és gyorsan a sör, s az üres dobozokkal körbebástyázott kulcsos ház kezdett a kortárs irodalom fellegvárává emelkedni. A férfiak annyira belemelegedtek az irodalom zegzugos perifériáiba, hogy azt vettem észre, mint hajdanán az őskorban egy nő, mégpedig Kentaur gyűjti helyettünk a tűzrevaló fát. Igaz Wal is nekiindult baltájával az erdőnek, de ki tudja, kikkel-mikkel harcolt annak mélyén?
Úriemberségemhez kétség se férjen, magamra vállaltam a megérkező ágkupac méretre aprítását, kakatót, magasigerit, gedambarajt és pár katát alkalmaztam, főleg hajan nidánt és hajan sandant, ritkábban sodánt. Természetesen előtte: Osz!, utána : Kiáé! kiáltással, mi néha: Áúú-nak hallatszott.
Büszkén tekintettem a fellobbanó ősi elemre, mit hajdanán Prométheusz, s most én ajándékoztam az emberiségnek. A tűzre bogrács került, a bográcsból pedig finom étel a tányérokra. Hmm… ez így erős, finom étel került a műanyagpoharakba és fémbögrékbe. A jóllakott bendőkbe Vákuumvarjú jóvoltából Unikum is csordogált. És megszólat volna egy lágy gitárszó, persze csak akkor, ha Bassplayer nem hagyja otthon azt a k…a gitárt, hogy Drumatic nem cipelte fel a dobot, még csak lenyelem, de ezt!
Ők a metálzenekar tagjai, a bassgitáros és a dobos, igaz akkor még nem volt álnevük, de azóta beregisztráltak, és most már van.
Közben valaki még a seggemet is megfogta, és később még többször is megtette. Most már tényleg elárulhatná, hogy ki volt az, akár privátban is, ha nem meri nyilvánosan bevallani. Ez meg csak egy ugratás a Diszkópatkányok című filmből, nem kell komolyan venni, nyugodtan kivágható rész. Néha egy lemez is beakadt, de sikerült a tűt odébb rakni, majd újra beakadt. Hogyan, miként s mi okból, már nem tudom. Talán ott kezdődött, hogy felvetődött kék-e az ég, avagy zöld?
Mint a legjobb családban, bárhol előfordulhat, ha megfelelő számú intelligens férfi kellő mennyiségű alkoholhoz jut, hogy konfrontálódnak.

A tűt onnan visszapöccintettem egészen a vaskos témáig – gondoltam ez jó ötlet. Nesze neked! Hát megkaptam, megpillanthattam Ndy mondanivalójának tárgyát. Szó szerint bemutatta a corpus delictit. Nekem pedig egy másmilyen erotikus vonalat képviselő produkciót ígértek be. Kentaurnak kellett volna bemutatnia egy korbácsos erotikus táncot az előzetes beharangozások szerint. Mai napig dobálom a kereszteket – pedig ateista vagyok. Ja, nem a nagysága okánál fogva, hanem a konzervatív neveltetésemből kifolyólag. Még szerencse, hogy a szemben ülőket füstfüggöny védte a borzalmak éjszakájától.
Idővel a tű újra ugyanazon a nyomvonalon kóricált. Egy kedves kolléga, Günewelle interurbánja szakította meg, ő egy süveges varázslót szapult a kihangosított mobilon. Körbenéztünk, de mivel olyat nem találtunk a tűz körül, hát egyetértettünk vele.
A süveges varázsló Blade, az oldal főszerkesztője. A napokban dobott vissza egy írást javításra a kollegától.
Azután, mintha összetorlódtak volna a fellegek, esni kezdett, dörgött az ég, majd villámok szaggatták szét annak boltozatát. Persze csak képletesen. Valószínűleg azért kellett az est hátralevő részében villámhárítóként funkcionálnom. De az is megeshet, hogy azért, nehogy a K.2.-ről kevesebb író térjen vissza a Karcolat kevésbé szakadékos mezejére.
Itt megjegyezném az eddig még nem észlelt, de ekkor szembeötlő, meggondolatlan, súlyos szervezési hiányosságokat:

Nem volt lovagi tornák megrendezésére alkalmas, kialakított aréna.
Nem voltak lovak.
Sem előkészített vértek, kopják, lándzsák – igaz, kardok igen.
Sehol egy felállított boxring.
Nem véltem felfedezni a felállított egészségügyi sátrat.
Még egy nyamvadt mentőhelikopter sem körözött felettünk.

Az amerikai normáktól eltérően sajnos nem lett Happy End a végén, így szép lassan mindenki elszivárgott a pihe-puha, paplanos ágyba.
Azt vettem észre, hogy a tűz körül már csak ketten ülnek rajtam kívül.
Szükséget éreztem annak, hogy kifejtsem nekik a tolerancia, empátia és a humanitás fogalmakat, de nem törődtek vele, mint ahogy azzal a két tűzbeeséssel sem, amit mindeközben produkáltam. Kénytelen voltam hát önmagam megoldani annak a pár ruhafoszlánynak az oltását, ami még megmaradt a barlangi medvés találkozás után. Csupán két liter sört pazaroltam el arra, majd méltóságteljes pillantást vetettem a két nélkülem társalgóra.

– Csesződjetek meg! – rittyentettem oda, miközben átbucskáztam újra a tűzrakón.
Villámgyorsan, úgy tizenöt-húsz perc alatt feltápászkodtam.
– Nem fogom itt nektek hajnalig tépni a szám! – folytattam a lelki ráhatást, de mintha ork nyelven beszélnék.
– Ássátok el egymást, ha úgy érzitek, én megyek lefeküdni – közöltem velük ekkor a megfellebbezhetetlen döntésemet.
Büszkén kihúztam magam és biztos léptekkel elindulva pofára estem egy sörös doboz halmon. Nem hiszem, hogy hangos lett volna a közéjük érkezésem, mégis a fültövömön landolt a sátorból kihajított Wolfféle nundzsaku.
– Ennyire szar kritikát adtam múltkor? – kérdeztem csendesen, mire pörögve, suhogva érkezett James szerelmetes baltája, éppen csak át tudtam esni egy másik dobozerdőbe. A balta döngve megállt az ajtókeretben – nem baj, majd Süti kifizeti a javíttatást, elvégre ő a szervező.
– Neked is Wal? – suttogtam.
– Kuss már! – És a házból kidobott vaságy maga alá temetett.
Lassan, kimérten, óvatosan, csendesen kikúsztam alóla, közben valami vagy valaki – ezt a seggfogósdi óta nem tudom eldönteni –, megnyomta a hólyagomat. A házban bent csak nem vizelhettem szerte-szét, hát az erdő felé osontam. Dlugy, dong, blugy, dong – zenéltek talpam alatt a kiürült alumíniumok. Nem ezért, hanem biztosan a sok szar kritikám miatt, indult el odabentről minden olyan tárgy, amit eredetileg nem is repülésre terveztek. Ezért is futottam cikkcakkban, nem az elfogyasztott tíz liter sör és két deci tömény miatt.
Bentről, az erdő biztonságot nyújtó fedezékéből már nyugodtan ordítoztam vissza.
– Akkor is megtanulom a központozást, hülyék! Múltkor is majdnem jó helyre raktam egy vesszőt, barmok! És különben is! – De aztán hagytam a francba az egészet, gondoltam körbenézek az Pilisben, ha már itt vagyok.
Most sem a pia miatt haladtam jobbra-balra, hanem mert egyenesen mentem fától-fáig, arról nem én tehetek, hogy valami istenverte barom erdőmérnök össze-vissza ültette azokat, ráadásul valaki ellopta az utolsót. Még szerencse, hogy nem volt tűz a holdvilágos tisztáson, mert halálbiztosan landoltam volna pofával előre annak közepébe. Mármint a tűz közepébe, mert a tisztásé foglalt volt. Valami örült, orvos ruhába bújva gyömöszölte ott azt az idegen rasta lényt – akit minden normális ember Predátornak ismer.
Nos, azt hiszem, itt komolyabb narrátori segédlet szükségeltetik. Smilezolika – avatárja Dr. Hause –, korunk egyik legnagyobb, eddig még fel nem fedezett meseírója – aki nem vett részt a találkozón –, valamint legjobb kommentese. Egyszer egy hozzászólásából kiderül, hogy nincs tisztában a Predátorral, korlátoltsága, műveletlensége ezért komoly atrocitásoknak tette ki a későbbiekben, ezért kellett hát megismertetnem vele.
– Miattad nem lehetek sikeres író, te, te rohadék! – hörögte fogai közt az erőszaktevő, miközben a szerencsétlen tomporát ütötte egy döglött lóból – miben múltkoriban felbukott –, készített lószőrecsettel. Az áldozat sikoltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán, mert a száját teletömte a dokiruhás sztetoszkóppal.
Egy írásban, amit feltöltöttek a Karcolatra, a festő megalkotja élete legtökéletesebb képét s a végén áthúzza feketével, a közösség tagjai komoly boncolgatásba kezdtek, hogy miért is tette, miért is húzta át a képet. Smilezolika ezt a kommentet fűzte hozzá, idézem: „Szerintem megbotlott a döglött, megnyúzott lóban, amiből készítették azt a lószőrecsetet, amivel a képet festette.”
Rögtön farolni kezdtem a tisztásról, négykézláb – nem mintha nem tudtam volna felállni, inkább csak azért, nehogy észrevegyenek.
– Nicsak, Obb! – szólított meg Bassplayer, ahogy lábának ütköztem.
– Helló! – köszöntem zavartan, s felnéztem rá és a tévémacira, akit kézen fogva kísérgetett éjnek éjén. – Merre, merre?
– Megyünk, mert előbb köpött – mutatott, szerelmetes arccal társára.
– Jó éjt gyerekek! – búcsúztam tőlük, s tovább négykézláb másztam.
Most is csak a gyengébbek kedvéért: Bassplayer hamar kidőlt s aludni tért.
Kezdtem belefáradni az óránkénti nulla egész két tizedes sebességbe, ezért kúszva folytattam utam. Potom négy óra alatt elérhető közelségbe került a Janda Vilmos kulcsos ház.
Megígértem, hogy ragaszkodni fogok a tényszerű leíráshoz, ezért be kell valljam férfiasan, a házig kuszásom négy órája teljes homály, csak az ajtónál kezdett tisztulni a sötét éjszaka. A tűz már csak éppen-éppen parázslott, az azt körülülők is a múlt homályába vesztek, Ndy éke sem világította be a környéket, csak pár róka ólálkodott itt-ott, no meg a pléhhadsereg, mivel az agyagkatonák is csak pirulva szemeztek volna azok létszámbeli fölénye miatt.
– Mi van, nem bulizunk? – kérdeztem, de anyán említése meg az üveggolyóé elálmosított engem is.
A gyengékért: leanyáztak, s mondták, hogy aludj el szépen kis Balázs, persze nem kell mindent szó szerint és komolyan venni. Jókor árulom el ezt is, nem igaz?
Könnyedén beszakítottam az ajtót – az utolsó lépcsőfok a hibás. Nem tudom továbbiakban, hogyan értem el a kandalló környékére, mert a pár sörtől már világosban is sötét volt. De a hely megtetszett, ugyanis a kandalló általában meleget áraszt, csak nem akkor és nem ott. Szidtam is egy óra múlva az átkozottat, letörögettem az éjszakai hidegtől elhalt végtagjaim, ez mondjuk nem ritka eset ebben a magasságban. Azt azért megint csak közölhette volna valaki, hogy egy helységgel odébb ágyak is vannak, még, ha azok peleszarta-teleszarta ágyak is.
– Kérem keljen fel! – szólt egy rosszhangú nő – az idő négy óra ötven perc.
– Dehogy kelek – dörmögtem.
– Kérem keljen fel! – szólt újra, pedig az előző nap megúsztam verés nélkül, most nagyon nagy ruha közeli állapotba kerültem.
Mindenki üvöltözött, hőbörgött, fejeket akart, nem értették kinek van ilyen barom ébresztője és miért hagyta bekapcsolva. Időközben rájöttem, hogy az enyém, de bevallani akkor még nem mertem, csak óvatosan kinyomtam. Nem segített, sikerül kiverni az álmot a szemekből, s lassan éledt a hegymászó íróalakulat.
Kint, bejárat előtt gyülekeztünk, mint a Titanic záróakkordjánál, középen a két főszereplő kart-karba öltve, Vákuumvarjú és Ndy – igaz, ekkor már Varjú laza három óra alatt elérte a solymári HÉV-et –, de hát Caprió is megfagyott a vízben, mégis ott volt a végén. Vákuumvarjú az esti szóváltásokat követően, az éjszaka közepén távozott a helyszínről.
Mellettük sorban mi, jobboldalon Bloody Dóra, Styra, Kentaur, valamint az írók barátai. Baloldalon pedig büszkén rogyadozó lábakkal Süti, Creidikei, Dom Wolf, James Val, Bassplayer – nem író, de Nick – Duramatic – szintén nem író, de szintúgy Nick –, és szerény személyem. Kicsit mögöttünk Smilezolika, jobbján a Tévémacival, balján a Predátorral.
Miközben álltunk ott kiöltözve, mint szaros Pista neve napján habos-babosban, s hallgattuk a fák lehulló levelének lágy neszét, megjelent egy másik fogatásról érkezett néptömeg. A Díszturizmus a Pilisben című film forgatására sereglettek oda, full lasztexben, ezer színben játszó napszemüvegekben, síbotokkal, csörtetettek át csorda módra a turistaúton. Nagyobb forgalmat bonyolított le ekkor a keskeny kis út, mint egy lazább napon a Batthyányi tér. Ami csak azért volt kínos, mert valami észlény az egyetlen sátrunkat pont az út közepére bírta felállítani – gyorsan össze is szedtem a fegyvereket, mielőtt újra ott tartanánk, mint este.
A lasztexesek néztek minket, mi meg őket, ők rablóbandának minket – pedig mi egy kultúrkör voltunk –, mi meg hülyének őket – és ők azok is voltak, legalábbis nekünk akkor s ott.
Az elvonulásuk után mi is összekaptuk atomjaira hullott testünk maradványait, s kéz a kézben nekiindultunk a visszavezető nyolcvan napos útnak. Még mindig ott bolyongunk, ha időközben haza nem értünk.