Egy holland zsidó kurtizán ismeretlen (talán francia) apától született leánya, aki eljut odáig, hogy az angol királynét mint "kedves barátnéját" kérhesse szívességre, akinek három földrész, Európa, Észak- és Dél-Amerika hever a lába előtt: nem mese, hanem Sarah Bernhardt életútja. Hosszú, fantasztikusan változatos, gazdag pályán kalauzol végig ez a könyv.

Sarah művésznő boszorkánykonyhája

„Messze estem az átlagtól. Emebből túl sok volt bennem, amabból túl kevés.”
S. B.

Hollandiában kezdjük az utat ezzel a fantasztikus, utolérhetetlenül démonikus nővel. Hollandiából indul ugyanis, hogy egy zsidó család kalandor testvérpárja, két lány, akik úgy döntenek, rápróbálnak a világra. Megtörténik. A nagy tengerparti ív végén Párizsban kötnek ki, a korabeli Európa központjában, a pezsgésben, a bankár és kereskedővilág Mekkájában. Itt születik Sarah Bernhardt. Csonka családba. Vagy hogyan is mondjam. A legnagyobb francia színésznő és reformer csonka családba születik. Úgy csonka, hogy két anyja és számtalan apja ismert. De sem a két anya, sem a számtalan apa nem tett ki egy hagyományos felállású családot. A mama végül haszonnal választ névleges apát – komoly a választék –, életjáradékot kap tőle, s a csecsemőkorú művésznő százezer arany frank hozomány ígéretét. Néhány választható név az apa-felhozatalból. Rossini, Larrey báró, III. Napóleon háziorvosa, idősebb Alexandre Dumas, Morny herceg, a császár féltestvére. A korabeli kurtizán – ezt a szakmát űzi Sarah anyja és nagynénje – nem hivatalos szerető, nem prostituált, nem metresz, hiszen pénzért adja, amije van, de nem prostituált, hiszen válogatott csapattal tartatja el magát, háztartását.

   A kurtizántípus megjelenése korabeli társadalmi igényt elégít ki. Vége a háborús időszakoknak. A fiatalemberek nem a csatatereken műsoroznak, nincsenek csaták ugyanis, üzleti érzékkel komoly vagyonra tehetnek szert. A pénz megszűnik arisztokrata kiváltság lenni. Az arany átvándorol a kereskedőkhöz, amely réteget polgárságnak neveznek akkoriban. Vagyonos polgárság alakul ki. Párizs csillogóbb, mint valaha. A nők okosabb része felismeri, mekkora hasznot húzhat a birtokban lévő gyönyörök kútjából.

   Sarah élete első tizenöt évében kimarad a gyakorlati oktatásból, előbb nevelőszülők, később a versailles-i zárda, ahol megkeresztelik. 1859-ben, tizenöt évesen tér haza anyjához Párizsba, a rue Saint-Honoré 265 második emeleti lakásba, ahol nagy élet folyik. Az ellentét nem kiáltó, hanem ordító a zárdamorál és anyja hatalmas, fényűző lakása közt. Sarah anyja szakmabeli nevelőnőt választ mellé a fiatal lány mellé, hogy mielőbb feljusson a szintre. De nem jut fel. Ha indíttatása volna is, az átmenet goromba, ráadásul nyomaiban maradt benne némi hit. „Hitbuzgalma azonban apránként lelohad, és csak jóval később támad fel: akkor, amikor a halál előszelét érzi,” foglalja össze Henry Gidel.
   Itt történik a csoda. Anyja rábólint. Bár elégedetlen lánya külsejével. A kurtizán szakmához megfelelő idomok szükségeltetnek (minden korban a kornak megfelelő idomok), derű és kedvesség mély befogadókészséggel párosulva, a vadóc Sarah-ra pedig sok minden elmondható, csak az nem, kedves, derűs: "Talán színésznek jó leszel". Tegyen próbát.

   Ha nem is őrjítő tempóban, de elindul a pálya. Morny herceg ajánlására (a mama bikája) felveszik a Conservatoire-ba. 1862-től a Comédie-Française tagja, egy éven belül összetűz mindenkivel, akivel kapcsolatba kerül, átszerződik a Gymnase-ba. 1864-ben, húsz éves ekkor, megszületik Maurice, a fia. Az apa Henri de Ligne herceg, jegyzem meg. Az is a tehetség egyik jellemzője, ki kitől szül fiút. Kifejezetten megható és komikus, amikor évek múlva a gazdag özvegy herceg nevére venné a nagy kártyássá vált fiatalembert, aki visszautasítja. 
 
   Sarah természete nem tűri az alárendelt státuszt. Ennek köszönhető, hogy hol van színháza, hol nincs, és akkor az anyai hagyományoknak megfelelően az ősi mesterség válogatott gyakorlatához fordul. Már híres. Különleges és híres. Más. 1869-ben az első nagy siker az Odéonban, François Coppée A vándor című darabjában. 1872-ben, tíz évvel első kísérlete után visszaszerződik a francia Nemzetibe. Sarah hozza a pénzt a színházigazgatóknak (ez majd akkor változik, amikor ő lesz színházigazgató, akkor másnak termi a Napóleon-aranyakat). Az átszerződés, felismerve a csapás mértékét az Odéonra, az igazgató infarktusát (agyvérzését?) okozza.
   Sarah Bernhardt körül mindig forr a levegő. „Ne csapjuk be magunkat: az, hogy Sarah Bernhardt kisasszony a Comédie-Française-hez szerződött, súlyos, sőt forradalmi esemény. Vele a költészet lép be a színművészet házába, vagy tömörebben szólva, a farkas a bárányok közé.” Poén, kétségtelen, de valóságközeli poén. Még abban az esetben is, ha tudható, a színészvilág nem ártatlan bárányok gyülekezete. Csakhogy a regényből megismertek közül senkinek nem sikerül píár-menedzserként ennyivel megelőznie korát. Az érzékenység nem hiányzik Sara Bernhardtból, de amikor a becsvágyáról van szó, elfelejti gátlásait. Szerkezeti előnyeit, kifinomult technikáját, ágyi gyakorlatát saját érdekében minden hasznos szinten alkalmazza. Pénz, szakmai előmenetel, hírnév, reklám. Valamennyi tényezőnek számító kritikussal összefekszik, mégis bizalmatlan a sajtóval szemben. Ezen az áron születnek a nagy karrierek. Sarah szemében minden részletkérdés, tavalyi hó.

   A bajok akkor kezdődnek, ha beleszeret valakibe. „Mert értsd meg, drága Jeanom, én nem termettem boldogságra, és önhibámon kívül állandóan változó érzelmek között élek.” Ő Mounet-Sully, az első nagy szerelem. 1879 áprilisában Sarah a Comédie-Française vitathatatlan sztárja, nevét egész Európa ismeri. „Ahogy uralkodik a színházban, úgy szeretne uralkodni a szíveken is.” Legszívesebben mindenkit meghódítana (Colette mond erről egy gyönyörű mondatot a Gigiben, de nincs hely). A nőket is, például kedves barátnőjét, Louise Abbémát. Festőmodelljei válogatására hivatkozva (mert fest és szobrászkodik) az a hír járja, hogy intenzíven érdeklődik a nők iránt. Soha nem derült ki, fénykép nincs, hajtott-e a nőkre két vagy tizenkét férfi közt levezetőben, volt-e közte és barátnői közt leszbikus öröm (valószínűleg volt). Sarahnak mindenki kellett, akit megkívánt, aki hasznára lehetett.

   De a szerelem kinyírja a maga módján. Az összes következő többi is. A papnak tanult, komor, puritán szellemben nevelt Mounet a maga megindító butaságában nem érti Sarah természetét (érthető módon). Számára felfoghatatlan a gondolat, hogy a „szívbéli” szerető nem azonos a „hasznos” szeretővel. Sarah a Mounet-val folytatott viszonyának a peremén időnként szentel némi időt udvartartása vagyonos tagjainak, például Heine bankárnak, akit cinikusan „az én aranymalacomnak” hív. Az aranymalacokból képes fenntartani az életmódot. Mounet nem csodálkozik, ha előadás után Sarah nem rögtön jelenik meg a lakásán (ők ketten a sztárpár). A nő magyarázata: „csak hazaugrok, megcsókolom a kisfiam, hiszen elsősorban anya vagyok!”
   A szerelmes férfi korlátoltságának nincsenek határai. Hogyan születhet ilyen habtiszta fiatal nőnek gyermeke? Valamilyen gaz csábító visszaélt Sarah ártatlanságával. Jó. Jó tudni, hogy az elmúlt százharminc évben sem változott sokat a szövevényes rend férfi és nő közt. Meglehet, a mai állapotokhoz Sarah Bernhardt hozzátette a maga tégláját. Mounet csak ostoba, agresszív és élhetetlen, Sarah további (nem gyakori) nagy színészszerelmei másfelől közelítenek.
   A görögös arcél, a szobortest felfedezésével Sarah elveszíti tisztánlátását, színészzseninek látja a műkedvelő szobortestet, nem érti, a pályatársak, a kritika miért nem látja annak, összevész a világgal, amíg a fickó le nem cseng. A második nagy szerelmet férjül (1882-ben egy Damala nevű görög diplomata) veszi, színházat bérel számára, belenyomja az Amerikában – korabeli úti viszonyok közt – irdatlan munkával keresett pénzt. Menekül Franciaországból. A Damalának bérelt Ambigu Színház csődje után folyamatosan. Hajtja a pénzt Észak- és Dél-Amerikában, Európában, eljut Szentpétervárig. Aztán megérkezik, haldokló színházat bérel, átépíti, behozza a nézőt, és friss levegőt lehel az aktuális francia színházi életbe.
   „Szomorú az élet alkonya,” írja Ady Párizsból 1906 decemberében Léda ágyából, karjai közül a Budapesti Naplóba. „Csak a legnagyobb művészek tudják magukat túltenni rajta ambíciójuk féktelen lendületével és egészséges kedvük erejével. Ez a grandiózus, nagynevű asszony nem nyugszik. Lábainál hever egész Európa, oly fényes művészi múlt háta mögött, mint talán senkinek. […]  De azért még mindig játszik. Dacol a rossz nyelvekkel, dacol a gúnyolódó újságírókkal, dacol a pályatársaival, összedönti a szerepek korlátait, eljátssza Hamletet és tapsol neki egész Párizs. S most ismét egy meglepő híradást kapunk. Sarah Bernhardt legközelebb Goethe Faustjában lép fel, melyet Henri Bataille dolgozott át a francia színpadra. Ámde a nagy francia nő nem a bájos Gretchent játssza, nem is a fiatal Valentint, sőt nem is a kétkedő Faustot. Sarah Bernhardt a cinikus, ördögarcú filozófust, a tagadás és kiábrándultság megtestesülését: Mephistofelest adja. […] Sarah Bernhardt a lehetetlent is megkísérli és győzni fog. Ez az öreg és csúnyuló istennő lobogó, dacos életkedvével megindít.”

   Csak egy könyv Sara Bernhardt élete. Tele extravaganciával, erővel, tehetséggel, különlegességgel, láblevágással, férfiakkal, ismeretlen darabokkal, ismert és ismeretlen drámaírókkal, színészekkel, különös dolgokkal, különleges életekkel. Benne a kor francia világa, de látjuk a francia és az amerikai díszletek mögötti, soha sehol meg nem fogalmazott történelmet is. Történelemkönyv, ha úgy vesszük. Mégis azt gondolom, ha ebből a nőből közönséges ember akár egyetlen falathoz jutott, hosszan elélt belőle.

Onagy Zoltán

Henry Gidel: SARAH BERNHARDT
HÍRES NŐK sorozat, EURÓPA KÖNYVKIADÓ
Fordító: SZÁNTÓ JUDIT