Október 29-én, az amerikai újságírást megújító Joseph Pulitzer születésnapján adták át Makón az ifjúsági Pulitzer-díjakat. A félmillió forintos első díjat egy nyíregyházi főiskolás, Horváth Borbála kapta. A kommunikáció szakos diák, aki egyébként az irodalmi nyilvánosságnak az Irodalmi Jelenben mutatkozott be, 1989-ben született Hajdúdorogon. Debrecenben táncos előképzettségre tett szert, most a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház készülő táncjátékában próbál. Díjnyertes írása a gazdasági válság lehetséges következményeit taglalja. Nemcsak novelláját közöljük, hanem élménybeszámolóját is a Pulitzer József szülővárosában lezajlott ünnepségről.

Horváth Borbála válságutópiája

Máról tegnapra

Kukorékolást hallok. Keresem a telefonomon a szundi-gombot. Nem találom. Pedig mindig tíz perccel korábbra állítom az ébresztést, hogy lustálkodhassak még kilencig, így is bőven beérek tízre a fősulira. Az albérlet négy buszmegállóra van tőle. Tapogatózom. A szundigomb sehol, a kukorékolás egyre hangosabb.

Csukott szemmel most már a páromat keresem, ő ugyanis közelebb van a lakozott kisszekrényhez, ahol a telefon ébreszt szakadatlanul. Pasi megvan, telefon nincs, kukorékolás kezd rekedtes hangra váltani. Mi van itt? Úgy látszik, mégis kénytelen leszek idő előtt kinyitni a szemem, és körbe nézni – egyezek meg magammal, de csak nehezen kezdek a tényleges cselekedetbe. Homályos a kép. A mellettem hortyogó, imádott arc azonban így is jól kivehető, fekete pihehaj alatt okos homlok, amiket szép vonalú, vastag ívek tartanak. Az émelyítően zöld szemeket még hatalmas, nehéz pillák rejtegetik. A vonások – mintha egy mesekönyvbe lennének rajzolva – olyan kedvesek, olyan férfiasan, gyermekien tökéletesek, hogy rajtuk egy nehéz nap kezdete előtt még szívesen megpihenne a szerelmes női tekintet. De a telefon csak nem akar elhallgatni. Az egyre kellemetlenebb zajra hamar kijózanodom, és rájövök, hogy nemcsak a fejembe nem hatoltak be a fények, hanem tényleg sötét van még a szobában. Hajnal van, szokásos hajdúdorogi hajnal.

Meg sem lepődöm, hogy megint a főiskolával, a nyíregyházi, saját kezünk által otthonosított albérlettel és évekkel ezelőtt jól kialakított életvitelünkkel álmodtam. Gyakran van ez így, amióta a válság a szülői házba kényszerített minket. A kukorékolás sem egy polifonikus csengőhang, hanem a Laci kakasunk korai szerenádjával hódítgatja tyúkjainkat az udvaron. A telefonom már három éve nem állítom be, megtalálni pedig azért nem sikerült, mert valahol a fiókban van. Közeli szeretteim elég közel, távolabbi barátaim pedig elég távol kerültek ahhoz, hogy ne nagyon legyen szükség erre a rezgő kis verbális kommunikációmentő és nonverbális gyilkoló eszközre. Hát igen, ezekre a szakszavakra emlékszem. Fura az ember. Mennyire nem akartam akkor tanulni, most meg kézzel-lábbal mennék vissza. De mostanság a kezemmel tésztát gyúrok, a lábammal meg szőlőt taposok. Elég a mélázásból, igyekeznem kell. Anyák napja van, ma én sütöm a kenyeret a reggelihez, és az ebédet is én készítem.

Beszaladok a fürdőszobába, és megmosakszom. Ez az egyetlen luxus, amit sikerült megőriznünk egykori életünkből. A víz, a gáz és a villamos áram szolgáltatók szinte napok alatt költöztek el a fizetésképtelen országból. Édesapám szerencsére ezermester. Gépszerelő létére aligha van foglalkozás, amihez ne konyítana. Bátyáimmal egy délelőtt alatt megoldották, hogy a víz az udvarunkon fúrt kútból bejusson a házba. A melegítést a bojler végzi, akár csak eddig, de most már az EON helyett saját aggregátor termeli az áramot. Kicsit zajos, de legalább van villanyunk is, ha szükséges.

A lépcsőn lefutva már hallom a testvéreim ébredező sustorgását, és a barátom is öltözködik. Tudja, hogy ma egy pihenőnappal szeretném meglepni Anyát, és ő is az övét, így szívesen segít. Bár korán van, a konyhába érve rájövök, hogy nem én keltem a leghamarabb. Anya, mint mindig, a lisztes szekrényben keresgél. Kikapom kezéből a hozzávalókat, és gyengéden felhívom a figyelmét, hogy milyen nap van. Elmosolyodik, és egész hihetően úgy tesz, mintha nagyon pihenne körülbelül öt percig. Aztán megint azon kapom, hogy kint járja a tyúkólakat anyósommal, Ica nénivel egyetemben. A reggeli rántottának valót szedik össze. Hiába, amikor még dolgozhatott a boltban, megszokta, hogy egy perc nyugta sincs a vevőktől.

 Sokszor gondolkodtam azon, hogy a kakast mi kelti föl. Néha úgy érzem, megtaláltam a választ. Szerintem Apa és párom apja, Anti bácsi, mert ők olyan korán kelnek. A tanakodó arcokon látom, már megint bütykölnek valamit, ami az egész család számára hasznos lesz. A kemencét is együtt csinálták. Az ősök szerencsére jól megértik egymást. Annak idején együtt dolgoztak a Bocskai Mezőgazdasági Téeszben. Apa gyümölcskertészettel foglalkozott, Anti bácsi benzinkutas volt, és sofőrködött. A kemence alapötlete természetesen Misié volt. Ő az idősebbik bátyám, mindig is ilyen életre vágyott. Igaz, végzettsége szerint a vasas munkákban otthonos, de természetszeretete mindenen túl tesz. Amióta az eszét tudja, a határt járja. Mióta letette a vadász vizsgát, szinte csak pecabottal vagy légfegyverrel a vállán lehet látni. Ez utóbbi a vadállatokkal szembeni tiszteletét tükrözi. Azt hiszem, minden államra vonatkozó panasza ellenére élvezi ezt a helyzetet.
 
Kész a tészta. A kemence meleg, már teszem is be a nyers cipókat. Amíg sül, az ifjabb és idősebb fiúkkal átsétálok a régi házunkhoz. Ennek szomszédságában van az úgynevezett Városkert. Nevét nagyanyáink idejéből kapta. Ez az épületegyüttes gyűjtötte ugyanis a város állatállományát. Idővel béreltük, majd megvettük a saját állataink részére, de évekig üresen állt a nagy gazdasági válság előtti, elkényelmesedett időszakban. Akkor még érdemesebb volt boltból venni a húst, mintsem állatot nevelni. Számunkra külön előnyt jelentett, hogy fiatalabbik bátyám akkoriban egy hentesüzlet vezetője volt, így a legszebb húshoz juthattunk hozzá.

A bátyám egy örökmozgó. Mindig üzletelt, imádta a pörgést, a bolt vezetésével járó csaknem huszonnégy órás munkaidő számára élvezet volt. A kocsija és mobiltelefonja nélkül furán nézett ki. Ezek persze már csak emlékek. Tomit egyre gyakrabban látom állóképben is, és nemcsak az autóval elsuhanva, mint egy állandóan változó mozgófilmet. Ennek ellenére még mindig ő van legkevesebbet otthon. Azután, hogy lassan és fájdalmasan mindenki rájött: nincs miből húst venni, és  a Lac-Hús bezárta sosem nyikorgó kapuit, testvérem nem tétlenkedett sokáig. Autóját nem tette le, épp ellenkezőleg, megértette, hogy a dorogi embereknek a tömegközlekedés hiányzik a legjobban. Megszűnt a Magyar Államvasutak, megszűntek a buszjáratok, és mert a helybéliek fiatal rokonai a nagyvárosokba költöztek a jobb reményében, bátyám vállalja a szállítást. Olyan késztermékért cserébe, aminek előállítása számunkra otthon gondot jelentene. Így jutunk rendszeresen ruhához, cipőhöz, ezért töltik fel nekünk az aggregátort. Üzemanyagot egy Ukrajna határán fekvő kis faluból szerez. A benzinkút tulajdonosa örömmel veszi tőlünk a minőségi biotyúk-, marha-, csirke- és juhhúst. Bár az ország csődben, de a tesómat nem féltem. Mindig feltalálja magát.

Megérkeztünk a Városkertbe, az etetés a férfiak dolga, a fejés a nőké. Előbbit Apáék végzik, utóbbit ma én. Az etetést fejés követi, a fejést pedig a lehető legegészségesebb biotej elfogyasztása, a biorántotta, biozöldségek és biokenyér mellett. Micsoda divat volt ez annak idején. Azóta, hogy ezeken élek, elmúlt az allergiám és a gyomorproblémám is. Beteg csak ritkán vagyok, idejét sem tudom, mikor láttam utoljára Neocitránt, MagneB6-ot vagy C-vitamint. Az asztalnál végre mindenki összegyűlik, és hozzáfogunk a reggelihez. A szüleim, a testvéreim, a barátnőik, a barátom, az ő szülei és a nagymamája. A párom családja az ország gazdasági összeomlása után költözött hozzánk, nekünk volt elég nagy kertünk, és hely az állattartásra. Megoszlanak a munkák, és egy házat könnyebb árammal ellátni is. Egyik sógornőm nem helyi, ő egy hónapot itt, egyet pedig bátyámmal együtt Görbeházán tölt. Másik sógornőm bár városbeli, de az ő családja a nagyszülőkkel osztja a házat, a munkát, a gondot, így szintén csak időnként van nálunk.

Reggeli alatt megbeszéljük, ki mit csin

erült, hogy fizetésképtelenné vált az állam. Édesanyámhoz amúgy is napról napra kevesebben jártak a boltba, de amikor azon a bizonyos 10-én a főnökök egyszer csak széttárták a kezüket, és azt mondták, nincs miből, a dolgozók megdöbbentek. El sem tudtuk képzelni, hogyan lehet anélkül a színes kis papírdarab nélkül lenni. Csak néztünk este egymásra, és azt gondoltuk, vége a világnak. Apám sosem volt kétségbeesős típus. Most sem szállt be az önsajnáló körbe, amit a család többi tagja rendezett. Ült csendben, és gondolkodott.

Másnap reggel összeszedte a szorgosan szárítgatott zöldség magvakat, és a kertbe indult. Akkor már mi is tudtuk, hogy a túlélés egyetlen lehetősége ez. Édesapám egyébként a válság előtt is megszedte a zöldségek magját, még ha  a gazdaboltban száz forintba került is egy csomag. Akkor is ültetett, amikor a paradicsom kilója nyár végére alig került százötven forintba. Így neki nem történt nagy változás az életében, csak kicsivel többet kellett veteményeznie, már nem hobbiból, hanem igazi ellátásból.

Számunkra, a modern világ szülötteinek pálfordulás volt, persze, az önellátásra való berendezkedés. De nemcsak negatív értelemben. Soha ennyi mindent nem tudtam meg a saját családom tagjairól. Soha ennyit nem beszélgettem velük, és soha ilyen közel nem álltam hozzájuk, mint most. Mivel a tévét már a válság alatt sem szívesen néztük, mert csak a szomorúság áradt belőle, így egyre inkább elmaradt a bekapcsolás. Ma már nincs mit nézni. A nagy műsorszolgáltatók megszűntek. A kommunikáció eszközéből családi kommunikációt helyettesítő ellenség lett, ezért örülök is a megszűnésének. Bár a természet és a tudomány felfedezése hiányzik, de elég izgalmas utazás számomra szeretteim mélyebb megismerése is.

Horváth Borbála élménybeszámolója

Egy mozgalmas 162. születésnap története

2009. október 29-e, Joseph Pulitzer születésnapja emlékezetes volt az életemben, noha 28-án este még nem ugyanezt a jelzőt használtam volna rá.

Reggel zárthelyi dolgozat, délben táncpróba, délután rövid szakdolgozati konzultáció, este némi rádió – persze csak beköszönés és szabadkozás, hogy megint nem leszek a műsorban –, ezután rohanás, mert a boltok zárásáig hátralévő óra minden percét ki kell használni. Az utolsó elkeseredett percben, már reményvesztett lelkiállapotban tértem be az egyetlen még nem látott üzletbe, és megpillantottam az elegáns inget, amire az emlékeimben lévő Pulitzer József-kép végre bólintott. Miután megigazította tizenkilencedik századbéli fura csokornyakkendőjét, megkarolt, és már repültünk is vissza a főiskolára. Itt még teljesítettem örömteli „kötelességemet”, hogy elmondtam az egyik legjobb barátomnak: megkaptam eddig nem túl hosszú újságírói pályafutásom legnagyobb elismerését. Családom már előző nap tudta, és hihetetlen büszkeséggel töltötte el őket, elfogultságukban talán többel is, mint érdemeltem.

A díjátadó ünnepség reggele már simán indult – gondoltam, míg gyanússá nem kezdett válni, hogy az utazásra tervezett három és fél óra után még mindig nem mutatja egyetlen tábla sem Makó irányát. Bár jó irányba mentünk, az út hosszabbnak bizonyult, mint amire számítottunk. Végül stílusosan késve érkeztem, amivel kivívtam a gondolataimból kiűzhetetlen Pulitzer úr szemöldök-ráncolását. Elnézést kértem a főszervezőtől a temetői koszorúzás kihagyása miatt, aki megértően viselkedett, hisz azért nem a szomszéd faluból érkeztem. A szálloda, ahol fogadtak minket, gyönyörű volt. A díszteremben ülve megismerkedhettem végre Nagy Zsófival – személyesen. Nem csalódtam, olyan nyitott, beszédes, kellemes ember, amilyennek elképzeltem. Valójában már ismertük egymást, hiszen az írásaink is mi magunk vagyunk, de mégis így volt az igazi.

A nézőkkel szembeni emelvényen olyan nagy nevek hordozói ültek, mint például, Arató Gergely államtitkár (oktatási és kulturális minisztérium), Baló György újságíró (Pulitzer-emlékdíjas, a Pulitzer Emlékbizottság elnöke) Mandur László (az országgyűlés alelnöke). A polgármester, dr. Buzás Péter szívélyes üdvözlete után szigorúan húszperces előadásokat hallhattunk Aczél Endrétől, Papp Gergőtől, Süveges Gergőtől és Szántó Dávidtól. Hitelt adott nekik az a természetesség, ahogyan az újságírói tapasztalataikról számoltak be. Az ifjú, tapasztalatlan tollforgatónak minden elejtett mondatmorzsa jól esik, ami segítheti a pályán való előrejutásában.

Elérkezett a pillanat, amikor föl kellett használnom az összes topmodell képzéssel és szépségkirálynő választással kapcsolatos tévéműsorból szerzett tudásomat, hogy elegánsan kilibeghessek a súlyos szobrocskáért, bársony-oklevélért és legfőképpen az elismerő kézfogásokért. Jelentem: elesés és botlás nélkül sikerült megtennem ezt a néhány lépést, amin egyébként magamat ismerve meg vagyok lepve. Az enyém után a másik első díjas, Pion István különleges érettségről tanúskodó művét is felolvasták, majd a különdíjasok Nagy Zsófia és Németh Klaudia sétáltak fel az emelvényre.

És eljött számomra a legizgulósabb rész: az interjúk adása. A szakmai gyakorlat keretein belül, csoport előtt tett szárnypróbálgatásaimon kívül nem volt még szerencsém a kamerákhoz, főleg nem úgy, hogy magamról és a még általam is alig felfogott díjról kell beszélnem. Átestem a tűzkeresztségen, újságírói pályára készülésemet és magyar nyelv szeretetemet talán kevésbé tükrözik az akkor készült kisinterjúk, de végül is minden kérdésre válaszoltam így vagy úgy.

A nap tökéletes záróakkordjaként többfogásos vacsorával lepte meg Makó város önkormányzata a Pulitzer-ünnepség résztvevőit. A finomságok elfogyasztása után az autóba már egy élményözön is velem tartott. És egy végre sima homlokú szobor, amit a város 162 éves szülöttjéről, az Amerikában nagy hírre vergődött újságíróról, Pulitzer Józsefről mintáztak.