Sose felejtem el, amikor a lányt a sírgödörben, vagy háromszor... Ahogy mocorogtunk, talpam alatt megreccsent valami. Ránksötétedett, de jó dohányosnál mindig van gyújtó! Levilágítottam. Sejtettem, hogy koponya. A csajszi sikoltozott, szedtük a lábunkat. Ő a szállásra, én a hullamosó haverokhoz, akik vacsorával kínáltak. Jólesett a szendvics, még akkor is, ha felismerhetetlen volt a hús.
 

Merényi Krisztián:

Egy sírkertész emlékei

Sose felejtem el, amikor a lányt a sírgödörben, vagy háromszor... Ahogy mocorogtunk, talpam alatt megreccsent valami. Ránksötétedett, de jó dohányosnál mindig van gyújtó! Levilágítottam. Sejtettem, hogy koponya. A csajszi sikoltozott, szedtük a lábunkat. Ő a szállásra, én a hullamosó haverokhoz, akik vacsorával kínáltak. Jólesett a szendvics, még akkor is, ha felismerhetetlen volt a hús.
  Apám mondta, egy alkalmat se szalasszak el, máskülönben életem végéig bánom. Nemcsak a papagájok, de az emberek nyelvén is remekül beszélt. Ez a gödrös eset a sírja közelében történt. Remélem hallotta.
        *
  Szegény Tamásiné, még nyolcvan évesen is elszívott napi két doboz Portit; mindig megkínált cigivel, ha látta szomorú anyagi helyzetemet. Mendemonda vagy sem, rákos lett a lába. Kérésére azt külön temették el testétől. Holtában sem akarta a beteg lábat.
        *
  Apám parancsára kefélés előtt mindig igazoltattam a lányokat. Ki tudja, van-e bejelentett tartózkodási helyük, vagy esetleg valami feljegyzett betegségük. Ma már az asszonytól nem kérem el. Benne az elejétől fogva megbíztam.
  Ott, a sírgödörben még földes is lett a flepni, hisz egyből nekik estem. Utólag szégyellem, mert az öreg mindig azt mondta, hogy ától-cettig, én meg már a felénél...
        *
  Amíg én a ravatalt, a lányok a dekorációt készítették. Ahogy ott hajolgattak miniszoknyában, kapásból hasra vágtam magam. Hol megigazítottam valamit, vagy épp feltekertem az ötödik anyát egy nem létező csavarra.
       *
  Katatón állapotban az OPNI-ba kerültem. Kezelőorvosom gyakran ír fel új gyógyszert. Mindig betartom, amit mond. Nejecskémmel a pszichiátrián találkoztam. Ugyanarra a kezelésre jártunk.
  Ma már én szólok neki, ha be kell vennie a gyógyszert. Felejtős, pedig nincs negyven se. Múltkor kutya helyett, a lakkcipőmet vitte sétáltatni a fűzőjénél fogva.
       *
  A Lipóton volt egy furcsa eset. Nem tudom, hogy megtörtént-e, vagy sem. Valahányszor kérdeztem az ápolókat és az orvost, fejemet simogatva mondták: „Igaza van Gyurika, ne féljen, úgy volt!” De a többiek, akikkel bent feküdtem, nem láttak semmit. Szóval órák óta ültem a kertben, napos idő, idillikus lipóthangulat: fák zöldellnek, a csendet csak madárfütty szurkálgatta, betegtársaimmal az udvaron.   
  Egyikük gyógyszert kapott, a másikat pelenkázni vitték. Sokan csak ücsörögtek, mint én is, és örültünk, hogy lyuk van a seggünkön. Aztán berregés az égből, vad légörvény szaggatta a lombokat. Mindenki szétrebbent, csak az ápolók viselkedtek nyugodtan. Felettünk helikopter. Leszállt a kert közepén. A kujon bátyám érkezett Amerikából. Régen láttam, jól megerősödött deréktól lefele. Odamentem hozzá. Nem ismert fel. Mondtam, édes testvérem, mi van veled, és a gyerekekkel? De ő a tündérszemű nővérkével kezdett beszélgetni, aki olyan szép, mint trópusi öböl a Sandokan filmben.
  Amikor levélben rákérdezek, tagadja, hogy itt járt. Mikor is? Ja, apánk temetésén láttam utoljára. Akkor még nem volt ekkora a segge, állítólag odakint csak kólát vedel és hamburgert zabál.
       *
  Drága nagymamám temette el fiát, édesapánkat. Temetés előtt az volt a baja, hogy nem lehet barna harisnyát kapni. A jócskán elnyűtt világos harisnyáját teába áztatta, egyúttal a mosás is megtörtént. Kivette száradni, én pedig gyanútlanul megittam a teát. 
  A harisnya-lére ettem életem legízletesebb pörköltjét, amihez a tésztát - nagymama akkori élettársa -, Miskó bácsi szaggatta a vécén; náluk ez családi hagyomány.
         *
  Emelték a gyógyszeradagomat. Bazi erős injekciót kapok. Ha nem adják be idejében, török-zúzok. Állítólag kivágtam az ablakon, a kutyát, a tévét. Legutóbb a kanárit kalitkástól, de fennakadt a tölgyfán. Szegény madár, amíg le nem szedte a gondnok, órákig veszekedett a fa verebeivel.
  Sokan mondják, én vagyok a világ legjobb embere. Ez nagyon jólesik. Mindenkit szeretek, van sok barátom, például itt, az utcában az újságárus néni, a szemeteskuka, és a macskák. Tegnap egy villanyoszloppal gazdagítottam a baráti körömet.

A potyázó

A temető hátsó sorából, a ravatal mögött szürke sírmenet. Zord reggel van. Lassan haladnak a szomorú tubaszóban. A sírköveken dér. Négy díszruhás viszi a koporsót, egyéb mozgás nemigen érzékelhető.
  A bejáratnál feltűnik egy pipát pöfékelő kalapos úr. Komótosan indul a csoport felé. Csatlakozik a menethez. Lehajtott fejjel fürkészi a gyászolók arcát. A menetbe olvad.
  A mellette lépdelő hatvanas asszony siránkozni kezd. A kalapos úr igyekszik vigasztalni:
  - Pedig arany szíve volt…
  A hölgy csodálkozva:
  - Arany? Gyémánt!
  Megérkeznek a sírgödörhöz. Mint valami színházi jelenetben: az anya kiszakítja magát férje karjából, és a koporsóra borul.
  - Fiam! Miért álltál be közéjük?
  Közvetlenül a sírnál áll a család. Két kamaszsrác, egy kisebb lány, és egy szakállas férfi, aki monoton, dörmögő hangon sír. A pap belekezd a nekrológba:
  - Porból lettél, s porrá lészel… szerető szüleid búcsúznak tőled…
  Az anya virágszirmot szór a koporsóra. A szüntelenül kántáló pap szavait halkan kíséri a tubaszó. A kalapos egy hátrább álló, kisebb társasághoz csapódik. Vélhetően távoli hozzátartozók. Egy fókaképű asszony, az ő értelmileg nem túl erős fiacskája, és valami gazdaember.
  - Tiszteletem, ez rettenetes! De változtatni nem tudunk, ami történt, megtörtént…
  Rázza a fejét és a földet nézi hosszasan, majd hirtelen, mintha mi sem történne, így szól:
  - Kérnek kávét? Frissen darált, olasz.
  Maca Jánosné és Maca János gránitsírjára helyezi termoszát, és előveszi táskájából a porceláncsészéket. Amazok szemükkel kérik a kávét, de nem szólnak. Tiltakozik a bennük lakó jó ízlés, nem tartják időszerűnek, hisz még zajlik a ceremónia.
  A kalapos lassan szürcsöli a kávét, s újratömi pipáját. 
  - Valamikor én is szíttam – dörmög a gazdakülsejű, a fiú pedig rejtelmesen vigyorog. A kalapos részvétet kíván a fókaképű asszonynak, aki csak ennyit mond:
  - Nagyon megviselte a raktáros asszonyt, már alig látogat be a céghez. A sajátom szerencsére itt van – mutogat a huzamosan vigyorgóra. A kalapos tanácstalanságot kifejező grimaszt vág, elteszi az üres csészét és fürgén búcsúzik. A szoborrá dermedt idősebb testvérfiú mögé áll.
  - Részvétem! Add át apukádnak és anyukádnak is.  Én tanítottam, nagyon jó képességű fiú volt. Rettenetes… - ismét visszafojtott sírást színlel. A fiú hátra se néz, úgy bólint egyet. A kalapos most az apához közelít. Alig ér oda, mondja is:
  - Uram, ha tudná… részvétem… és nagyon vigyázzon, sok arc csak most bújik elő. Eddig hol voltak? Amikor segítség kellett volna, vagy csak egy baráti szó. Előadják a gyászoló jelenetet, fájdalmasan siránkoznak, s közben halálosan unják az egészet. Higgyen nekem, csak a halotti tor jár a fejükben.
  Az apa gyanakodva néz körül, és ennyit mond az idegennek:
  - Köszönöm, uram, nagyon köszönöm.
  A menet lassan kioldalog a temetőből. Betérnek a közeli Halotti Tor-túra nevű étterembe. Az apa mutatja, hogy ki hol foglaljon helyet. Az idegent meglepően közel ülteti magához: „Maga éles szemű barátom, ide”. A leves után, az apa megkérdi a kalapos úrtól:
  - Ön honnan is?...
  A nagyobb fiú szólal meg:
  - Az úr tanította Jóskát!
  Az apa bólint. A kalapos úr feláll és snapsztól fűtötten halotti búcsúztatót rögtönöz:
  - Nem mindennapi gyerek volt ez a Jóska! Az egész tanári-kar szerette!   Persze, egy kis csínytevő volt, de kérdem, ki nem az közülünk? Talán ott, hátul az a kéköltönyös úr épp a cége pénzével kombinálgat törvénytelenül. A valódi tragédia pedig az, amikor egy gyermeket veszítünk el. És milyen gyermeket?
  Újra a jól bevált szipákolás. Rogyadozva áll, zsebkendőjébe fújja orrát, majd mintha mondani akarna valamit, de legyint és leül sírásra torzított arccal. Vállát az apa keze veregeti meg, ezt suttogja:
  - Köszönöm tanár úr, köszönöm. Ismét csodálatosan beszélt.
  Az anya is hálásan néz rá, de szólni nem tud.
  A kalapos úr örömmel nyugtázza a húsleves érkezését. Először magának mer, közben hangosan:
  - Most nem a poharam emelem, hanem levesemet szedem drága Jóskánk emlékére, hisz enni azt szeretett, noha nem látszott rajta…
  Jólesett ezt kimondani; szabadon, természetesen jött belőle. Utána döbbent csak rá, hogy milyen felelőtlenül beszélt arról, amiről nincs is tudomása. Megnyugvására egyre többen kezdenek bólogatni, néhány távoli hozzátartozó bátortalanul elmosolyodik.
  Feláll egy szigorú ábrázatú úr:
  - Kalapban fogyaszt és diskurál! Maga zsidó?
  - Uram, ez hagyomány. Apám méltóságteljes ember volt. A kalapot csak szűk körben vette le.
  - Értem, értem, ez is egyfajta válasz. Maga ismeri Szintúgyékat? A múlthéten is láttam az unokája esküvőjén.
  - Igen, ott voltam! Nem egy Szintúgyot tanítottam, nem egy generáción keresztül.
  A szigorú küllemű férfi lemondó ábrázattal foglal helyet, mintha méltatlannak tartaná a további társalgást. Egy asszonyka a halottról kezd beszélni, borongósabbá téve az amúgy is komor hangulatot. A kalapos hevesen rázza a fejét és mindenkinél fájdalmasabb fintort vág. Amint megérkezik a jó fűszeres bor, annak címkéjét lesi, és már alig hallja az óbégató asszonykát.
  A kalapos úr megtömi magát a frissen szervírozott pörkölttel. Amikor már egy falat sem megy le a torkán, feláll. Hűvös tekintettel körbenéz, kézbe veszi kabátját, és mély fejhajtással elköszön.
  Hazagyalogol csinos kis házába. Ledől a heverőre, és bejelöli a Temetői Közlönybe a közelgő temetési időpontokat.
  Éjjeliszekrényén valahai kisbabája és ifjú felesége porosodó fényképe.

  Kapcsolódó: A vízóra-leolvasó író - kisinterjú Merényi Krisztiánnal