Bárdos József: Kísértetregény - Tizennegyedik fejezet

Egy világoskék, kétütemű Trabant tűnt fel előtte. Ezekből a valaha annyira népszerű műanyagdobozokból már alig volt az utakon. Ez elég lassan haladt, ám az út itt éppen élesen jobbra kanyarodott, úgyhogy Gaál egy pillanatig várt az előzéssel. Szerencséjére. Mert a Trabant a kanyarban nyíl egyenesen továbbfutott, neki a szemközti árokszélnek, majd átbukfencezett a tetején, és kerekeire visszazökkenve megállapodott az út menti szőlőtábla szélének sarában.
Gaál azonnal fékezett, lehúzódott a padkára. Kiugrott a kocsiból, előkapta a poroltót, és a pórul járt kocsihoz futott. Látta egyszer, hogy a Trabant hogy tud égni. Tűzoltási bemutatónak szánták, de mire eloltották, nem maradt mit bemutatni. Úgyhogy futott. Ilyenkor az ember a zuhogó esővel sem törődik. Akaratlan is rögzítette a látványt. Egy fiatal nő ül benn. Fehér miniszoknyát, kék virágos, ujjatlan blúzt visel. Nyilván az üveg sebesítette meg, mert arca, karja csupa vér. És még hálát adhat az égnek, hogy be volt szíjazva. Rosszabbul is járhatott volna. Úgy látszott, komoly baja nem történt. Nem úgy a Trabantnak. Azon ép lemez nem maradt, a szélvédője is kitört.

Tizennegyedik fejezet,

amelyben Szerémi lebukik,

de bontakozik egy másik hős és egy újabb krimi

Persze számíthatott rá. Meddig lehet titkolni, hogy a munka helyett mással foglalkozik az ember? És még szerencse, hogy készen volt a főnökasszony kérte prezentáció, hogy már csak az időt húzta. Éppen a regényébe illesztendő krimijén dolgozott, amikor, bejött a főnöknő. Szerémi pedig annyira el volt foglalva önmagával, hogy (azt hinnénk, ilyen nincs, de van!) nem vette észre. Csak akkor eszmélt föl rémülten és későn, amikor (nyilván akkor már percek óta a krimi szövegét olvasta) megszólalt a nő:
– Egész érdekes. Elolvashatom az elejétől?
Szerémi zavartan makogott valamit arról, hogy épp az imént lett kész a prezentációs anyaggal, és hogy akart is már szólni, de a nőben a fegyelmező szándéknál úgy látszik, erősebb volt a kíváncsiság. Úgyhogy hősünk kénytelen volt visszamenni oda, ahol a Szerencsés ügy című történet elkezdődik, azzal az esős hétvégi autózással.

I.

A csillogó ezüstmetál Volvo szinte nyelte a kilométereket. A júliusi felhőszakadás meg se kottyant neki. Kerekei szélesen tapadtak a vizes aszfalton is. Vadmacskáéra emlékeztető orra belefúrta magát az esőbe, fényszóró-szemeinek éles sugara áttörte az összesűrűsödött homályt. Az ablaktörlők elöl-hátul egyenletes, elegáns mozdulatokkal söpörték félre az esőt, amelynek csöppjei mégis, újra meg újra rátelepedtek a szélvédőre, a hátsó ablak füstszínű üvegére.
Váratlanul egy nyúl ugrott fel, és futott át az úton. Errefelé, ahol az út a Bakony észak-keleti peremét szelte át, ez korántsem számított ritkaságnak. A közelben híres, régi vadász-területek voltak. Nem egy neves politikus sütötte el itt puskáját az elébe terelt nemes vadra. No meg a hírhedt bakonyi tankgyakorlótér is erre volt, és az oroszok vendé­geskedése idején előfordult, hogy a mellékutak valamelyikén egy eltévedt önjáró löveggel találkozott az ember. És akkor már mégis inkább egy nyúl. Bár ilyen esőben az sem nagy öröm.
Gaál mégis a szokott nyugalommal taposott a fékre. Szinte érezte, hogyan lép működésbe a blokkolásgátló. A kocsi anélkül csökkentette sebességét, hogy a legkisebb mértékben megcsúszott volna. Az automata sebességváltó engedelmesen igazodott a történtekhez, hogy azután, alighogy a nyúl eltűnt, a kocsi ismét felvegye száztízes utazósebességét.
Gaál elmosolyodott. – Ezt nevezem – gondolta. Mert persze természetesen tudta, mire képes a kocsija, ám egészen más dolog pontosan tudni valamit elméletben, illetve megtapasztalni ugyanazt a gyakorlatban. Aki ezt nem érti, az még sohasem látott egy igazán vonzó, kívánatos nőt, hátul mélyen kivágott estélyiben, fehér stólával a vállán elsuhanni, és beszállni a más kocsijába.
Ahogy közeledett Tihany, csökkentette a sebességet. Tudta, a Balaton környékén rengeteg nyaraló, fegyelmezetlen ember autózgat, itt, az üdülőövezetben akármi előadódhat. A feszültség, amely a hét folyamán gyűlt fel benne, már teljesen kioldódott. Nem hiába szólt Pest óta a CD-lejátszóból Beatles-muzsika. Ez mindig fölfrissítette. Igaz, az ő generációja nem nevezte magát nagynak, de nem is bánta. Mert mi lett azokból? Ő jóval később lett felnőtt, de tudta, mit akar. És amit akart, azt általában el is érte. Mert nem lelkizni kell, hanem cselekedni. Ez a titok, amit idejében sikerült megfejtenie.
Egy világoskék, kétütemű Trabant tűnt fel előtte. Ezekből a valaha annyira népszerű műanyagdobozokból már alig volt az utakon. Ez elég lassan haladt, ám az út itt éppen élesen jobbra kanyarodott, úgyhogy egy pillanatig várt az előzéssel. Szerencséjére. Mert a Trabant a kanyarban nyíl egyenesen továbbfutott, neki a szemközti árokszélnek, majd átbukfencezett a tetején, és kerekeire visszazökkenve megállapodott az út menti szőlőtábla szélének sarában.
Gaál azonnal fékezett, lehúzódott a padkára. Kiugrott a kocsiból, előkapta a poroltót, és a pórul járt kocsihoz futott. Látta egyszer, hogy a Trabant hogy tud égni. Tűzoltási bemutatónak szánták, de mire eloltották, nem maradt mit bemutatni. Úgyhogy futott. Ilyenkor az ember a zuhogó esővel sem törődik. Akaratlan is rögzítette a látványt. Egy fiatal nő ül benn. Fehér miniszoknyát, kék virágos, ujjatlan blúzt visel. Nyilván az üveg sebesítette meg, mert arca, karja csupa vér. És még hálát adhat az égnek, hogy be volt szíjazva. Rosszabbul is járhatott volna. Úgy látszott, komoly baja nem történt. Nem úgy a Trabantnak. Azon ép lemez nem maradt, a szélvédője is kitört.

II.

A kocsi szerencsére nem gyulladt ki. Gaál letette hát a poroltót, és az ajtókkal próbálkoztam. Egyik sem engedett. A nő még mindig mozdulatlanul ült, látszott rajta, hogy nincs egészen magánál.
– Hogy van? – próbálkozott Gaál, miközben óvatosan felkapaszkodott a motorháztető maradványaira. Úgy gondolta, ha beszélteti, könnyebben tér vissza belé az élet. Egy pillanatig csend volt, aztán megmozdultak a nő ajkai. Hangja valahonnan nagyon távolról érkezett:
– Semmiség – mondta, és láthatóan mosolyogni igyekezett. De olyan fehér volt az arca, mint a frissen fölfestett záróvonal.
Gaál nekilátott, hogy félig ülve, félig guggolva kiszabadítsa a nőt. Nem ment könnyen. Egyrészt, mert semmiképpen sem akart bemászni a kocsiba (még mindig tartott tőle, hogy lángra lobban), így csak a szélvédő nyílásán keresztül mesterkedhetett. Másrészt csak magára számíthatott. A nő továbbra is teljes bénultságban figyelte, hogy mit csinál. Végre nagy nehezen kiemelte a kocsiból, és a motorháztetőre fektette. Aztán leugrott a földre, és megpróbálta a nőt is talpra segíteni. Az olyan gyenge volt, hogy összecsuklott volna, ha Gaál nem tartja. A karjába nyalábolta, és elindult vele a Volvo felé.
– Fáj valamije? – kérdezte tőle közben.
– Nem, nem, semmi baj – mondta a nő, de szavait inkább csak sejteni lehetett, semmint hallani.
Közben egy fekete Mercedes fékezett le a Volvo mellett. Egy hatvan körüli úr kászálódott ki belőle. Hatalmas, régimódi, fekete esernyőt tartott maga fölé. Odalépkedett Gaálékhoz.
– Jó estét! Mi történt?
– Lecsúszott az útról – felelte Gaál.
– Értesítették már a rendőrséget?
– Még nem.
– Nagyon helytelen, kérem. Anélkül semmihez sem szabad hozzányúlni!
– Mi van, Kálmán? – harsogott egy reszelős alt a Mercedesből. S miután nem kapott azonnal választ, egy jócskán molett nő is előbújt a kocsiból, kezében szintén régimódi, nagyméretű esernyő. – Hozd az elsősegélydobozt, Kálmán! – adta ki az utasítást, amint odaért.
– Köszönöm, majd magam – mondta Gaál.
– Ahogy gondolja, fiatalember! – csattant fel a nő sértődötten. – Gyerünk, Kálmán! – azzal mindketten sarkon fordultak, és elvonultak. Egy perc, két ajtócsapódás, felgyulladtak a fényszórók, a Mercedes felbúgott, a kerekek sivítva kipörögtek, jócskán lefröcskölve a Volvót meg Gaált is, aztán a fekete kocsi eltűnt a következő kanyarban.
– Na, ezek megsértődtek rendesen – mondta Gaál, miközben besegítette és lefektette a nőt a jobb első ülés hátradöntésével keletkezett heverőféleségre.
– A táskám – mondta halkan a nő.
Gaál bólintott. Visszament a Trabanthoz. Félig mégis bemászott, megtalálta a padlón a nő kék kesztyűbőr táskáját. Aztán eszébe jutott, és megnézte a csomagtartót is, amelyet felnyitni sem kellett, az eltört fedőlemez alól könnyedén ki tudta emelni a kékesszürke, pillekönnyű repülőbőröndöt. Azt a poroltóval együtt betette a Volvo csomagtartójába, a táskát pedig a nő keze mellé fektette.
– Ezzel megvolnánk. Most felhívom a zsarukat, rendben? –mondta a nőnek, és elindult, hogy visszaüljön a kocsijába telefonálni. – Remélem, nincs semmi a füle mögött?
A nő alig észrevehetően megrázta a fejét.
Gaál aztán mégsem telefonált, ugyanis nagy vijjogással melléjük ért és lefékezett egy rendőrségi járőrkocsi.

III.

Rémes egyen-esőköpenybe burkolózva két rendőr ugrott ki belőle. Az egyik egyenesen a Trabanthoz sietett pocsolyákon, árkon, sáron átlábalva.
– Nem lehetne kikapcsolni azt a rémes vijjogót? – kérdezte Gaál a másiktól, egy magas, bajuszos rendőrtől, amikor az odaért hozzájuk.
– Jó napot kívánok! – tisztelgett a bajuszos. – Az öné az a Trabant személygépkocsi?
– Nem. Azé a fiatal hölgyé a kocsimban. De, tudja mit, menjünk arrébb. Ne zavarjuk. Nincs valami jó állapotban.
– De hát mi történt? – kérdezte a rendőr, miközben odasétáltak a rendőrautóhoz, és a járőr kikapcsolta a szirénát.
– Nem tudom. Szinte a szemem előtt játszódott le, mégsem értem. Talán megcsúszott? Egyenesen belerohant a szemközti árokba és bukfencezett egyet.
– Még jó, hogy nem jött szembe semmi! – mondta a másik rendőr, aki közben nyakig sárosan szintén csatlakozott hozzájuk.
– Ilyen esőben?
– Személyi sérülés? – érdeklődött tovább a bajuszos.
– Lényegében… nincsen – mondta Gaál. – A nő vezetett, utasa nem volt. Józan – tette hozzá, mert észrevette, hogy a rendőr gyanúsan pislog a nő felé. – Tessék, itt a névjegyem. Holnap majd felkeressük a tihanyi rendőrkapitányságot, és akkor aláírjuk a jegyzőkönyvet, ahogy illik. Találunk bent valakit?
– Hogyne! Ilyenkor, augusztusban a hétvégeken is éjjel-nappal teljes műszak van nálunk.
– Akkor jó. De most hadd menjünk tovább. Már bőrig áztam. Ilyen zuhogó esőben, gondolom, maguk sem szeretnek beszélgetni.
– Rendben van, Gaál úr. Bár ez nem egészen szabályos. És a hölgyet is meg kellene vizsgáltatni. De látom, maga orvos. Jó, de ne szóljak be mégis a mentőknek? – kérdezte az alacsonyabbik, miután áttanulmányozta névjegykártyát. Láthatóan hatással volt rá a selyemtapétás, arannyal nyomott lapocska.
– Ügyvéd vagyok – mondta Gaál. – De mentőre nincs szükség. Van egy orvos barátom a füredi kórházban. Majd útba ejtem, és megkérem, nézze meg, nincs-e valami nagyobb baj. Rendben? Egyébként pedig Tihanyban, egy ismerősömnél fogok megszállni. Bélteky Dénesnél. Fasor út 4. Ellenőriztetheti, ha akarja.
– Ugyan, kérem! – intette le társát a bajuszos. – De ne haragudjon, hogy megkérdezem, csak nem maga az a híres ügyvéd? Aki a múltkor is szerepelt a tévében? Abban a győri gyilkossági ügyben. Én nem láttam, tudja, hogy van, a szolgálat, ugye, de a feleségem, mintha Gaált mondott volna. Egészen el volt ragadtatva.
Gaál bólintott (de meg is bánta, mert ettől a mozdulattól külön patak víz csurgott a hajából az arcára). A bajuszos viszont majdnem extázisba esett.
– Tényleg? Hallod? – fordult a társához. – Ez itt a Gaál ügyvéd! Akiről meséltem neked! Jaj, de örülök, hogy megismertem!… És bocsánat, hogy feltartottuk… Remélem, nem érzi úgy, hogy kellemetlenkedtünk. Mi ugye csak a kötelességünket végezzük… Menjen csak nyugodtan… Persze! És minden jót!
Gaál már félig be is ült a kocsiba, amikor eszébe jutott valami.
– Bocsánat, még egy pillanatra! Őrmester úr!
– Igen? – állt meg a bajuszos rendőr.
– Megmondaná, hogy kerültek most éppen ide?

IV.

– Hogy kerültünk ide? – kérdezett vissza az alacsonyabbik. – Miért kérdezi?
– Csak úgy – mondta Gaál. – Érdekelne. Csak ha nem tilos elárulniuk.
– Á, dehogy! Megmondhatjuk Gaál úrnak, igaz? – nézett társára Gaál rajongója.
–Betelefonáltak.
– Igen – vette át a szót a társa. – Valami Szabó Tihanyból. Már vagy ötször. Folyton azzal a hülyeséggel nyaggatott minket, hogy történt-e ezen az úton baleset. Mert hogy várja a feleségét. És már oda kellett volna érnie. Úgyhogy a végén kiküldtek minket, hogy nézzünk körül, nem történt-e tényleg valami baj.
– Gondolhatja, hogy el nem indultunk volna magunktól ilyen időben! Csak a hülye indul útnak… Bocsánat, nem úgy értettem – javította ki magát, amikor rájött, hogy Gaál is éppen úton van. De a bajuszos folytatta:
– Még a kutyát se verik ki ilyen időben. Ezért van, hogy csak a bolond megy ma már rendőrnek, uram! Mert a szolgálat az szolgálat. És szabály az szabály. Ha küldik az embert, mennie kell. Itt nincs pardon! Én nem mondhatom, hogy nem akarok halálra ázni… Bocsánat, nem magára értem… De látja, ráadásul még csak nem is szeretnek minket az emberek. Pedig hát a rend az ő érdekük. Nem igaz?
– De igen – mondta Gaál. – Csak talán az emberek nem mind egyformán képzelik el a rendet. De ez most nem fontos.
– Hát… mondta a bajuszos. – Igen… és mit gondol, ő lenne az? – bökött a Volvo felé. A Szabó felesége?
– Nem tudom. Talán megértik, de nem tartottuk be az illemet: a találkozásunk nem bemutatkozással kezdődött.
A rendőrök nevettek.
– Annyit viszont megtehetnének, hogy egyelőre nem zaklatják azt a Szabót. Én mindjárt hazaviszem ezt a nőt. Ha ő Szabóné, akkor a dolog ezzel el is van intézve. Ha meg nem ő az, akkor minek idegesíteni a férjet. Lehet, hogy a felesége egészen másfelé jár.
– Rendben. Mi még maradunk egy darabig. Meg kell várnunk, míg kijönnek Füredről a helyszínelők. Bár kötve hiszem – mondta a bajuszos – hogy itt bármit találnának. Az eső rég elmosta a féknyomot, ha volt is egyáltalán.
– Igaza lehet. Kérhetek még valamit? – Gaál arra gondolt, kihasználja a rajongás adta előnyt. – Ha befejezik a vizsgálatot, nem vitetnék be a Trabantot Tihanyba? Már azt, ami maradt belőle. Hátha kell valamire a nőnek ez a roncs. Holnap kifizetem az árát.
– Hát – nézett társára a bajuszos.
– Nem éppen szabályos – szólt a másik. – De azért csak legyen nyugodt, Gaál úr. Meglesz. Magának szívesen segítünk! Igaz? – nézett a bajuszosra. Az bólintott.

V.

– Maga aztán szerencsés, tudja-e? – kérdezte Gaál, amikor végre visszaülhetett a kocsijába. A nő nem válaszolt. Még mindig abban a helyzetben feküdt, amelyikben elhelyezkedett. Láthatóan meg sem mozdult azóta. – Jól van – folytatta Gaál. – Nem kell beszélnie. A rendőrökkel is beszéltem. Most már minden rendben lesz. A kocsiját bevitetik Füredre, majd elmehet érte holnap, vagy holnapután.
Közben előszedte az elsősegélydobozt, odahajolt, és nedves gézzel igyekezett óvatosan letörölgetni a vért a nő homlokáról.
A sérülések tényleg nem voltak súlyosak. A homloka után a vállát, karját is sorra vette. Csak a baloldalon, a vállcsont fölött volt egy olyan seb, amit le kellett ragasztani. A többi még ennyi ellátást sem kívánt.
– Most viszont – mondta aztán, hogy elrakta a kötszereket – átöltözünk. Mert még összeszedünk valami tüdőgyulladást ezektől a vizes vacakoktól. Ráadásul csupa vér a blúza meg a szoknyája is.
A nő fel akart emelkedni, talán tiltakozni készült, de Gaál gyengéden visszanyomta.
– Ne féljen, túl fogja élni.
Elővette a kisbőröndöt, amelyikben a teniszruháit tartotta, ott volt a hátsó ülésen (amikor elindult, azt hitte, délután még egy kis mozgásra is lesz ideje). Kivett egy nagy, fehér, bolyhos frottírtörülközőt, egy kétrészes fehér szabadidőruhát, egy pár új, fehér zoknit, végül egy kék-fehér pumacipőt. A nő egy darabig figyelte, amint rakosgatja a ruhákat, aztán, beleegyezése jeléül fektében elkezdte kigombolni összevérzett, ázott világoskék blúzát. Kifejezetten jól állt barna szeméhez, sötétbarna hajához. A második gombnál megállt, Gaálra nézett. Az látta, annyira remeg a keze, hogy nem bír a gombokkal.
– Majd én – mondta.
Lesegítette róla az ázott blúzt, a szoknyát, a világoskék cipőt is bedobta az ülése mögé. Melltartó nem volt rajta. Amikor a bugyit próbálta levenni róla, a nő összeszorította a combját.
– Jó, jó – hagyta abba Gaál a próbálkozást. – Másikkal úgysem tudnék szolgálni. Női fehérnemű sajnos nincs nálam
A nagy törülközővel betakarta, aztán dörzsölve szárítgatni kezdte. A nő engedelmesen az oldalára fordult, hogy a hátát is meg tudja törölni. Aztán ugyanolyan türelmesen, ahogy vetkőztette, Gaál ráhúzta a nadrágot, a cippzáras felsőt, a zoknit, végül a cipőt is. Amennyire tudta, megtörülte a nő csuromvíz haját is, aztán visszaereszkedett a vezetőülésbe.
– Most én következem – jelentett ki határozottan. – Ha szégyenlős, nyugodtan forduljon el – mondta.
A nő nem válaszolt. A szeme csukva volt.
Gaál nem erőltette a beszélgetést. Ő is kibújt a vizes holmikból, megszárogatta magát egy másik törülközővel, aztán belebújt egy fehér tengerésznadrágba, egy rövid ujjú kék ingbe, melynek zsebére rá volt hímezve Pierre Cardin neve, tiszta zoknit és egy ugyanolyan Puma-cipőt vett fel, mint amilyet a nőre adott (igaz, a nőn kissé lötyögött, nem lehetett hetesnél nagyobb a lába).
A vizes göncöket hátradobta a padlóra, körülnézett, minden rendben van-e, aztán indított. A motor újra duruzsolni kezdett. És újra megszólalt a zene is.
 

 (A kisregény következő fejezetét itt olvashatja!)

(A kisregény előző fejezetét itt találja!)

(A Kísértetregény első fejezete itt olvasható!)