Bene Zoltán két kisprózája – Rejtély, Másfajta tervek

Szomor Zsolt egész éjszaka nem aludt. Forgolódott, félóránként fölkelt. Vergődött. Hajnalban lement a kocsmába, ivott egy kávét, figyelte, ahogy az alkoholisták elindítják a napot. Megkóstolta a kommerszet, úgy rántotta össze a gigáját, akárha valami izompacsirta ragadta volna torkon. Gyorsan kért valami kísérőt. Elszokott már ettől. Egy borostás öreg megvetően fintorgott rá. Valaki megveregette a hátát. Megfordult, ismerős arc nyomakodott elé.

Bene Zoltán

Rejtély

    – Te vagy, Zsolti?
    – Kétségtelenül én vagyok – morogta Szomor Zsolt. – Hát te ki vagy?
    – Kivagyok rendesen, az biztos – vigyorgott a másik. A vigyorról ismerte föl. Hajas Pali, régi cimbora. Rámosolygott, szorította a kezét, kért, amit iszik, leültek egy asztalhoz.
    – Mi van veled? – érdeklődött Hajas Pali.
    – Újságot írok, nem élvezem, de nincs más.
    – Én se élvezem a csövezést, de nincs más.
    – Mióta?
    – Három éve. Kimentünk a barátnőmmel Írországba, most ez a sikk. Én gyorsétteremben szolgáltam föl, ő takarítani járt. Aztán lepókhálózta a háziúr farkát is. Azóta tán már össze is házasodtak, ír asszony lett belőle. Én hazajöttem, miután kirúgtak a snack barból, lakni meg nem volt hol, mivel a nőnél laktam korábban, mielőtt kimentünk, és senki nincs, aki befogadna. Azóta vagyok csöves. Ilyen egyszerű. Neked elmondtam szívesen, cimbora, ez a helyzet.
    Szomor Zsolt nem felelt. Nem tudott mit mondani. Vigasztalót nem akart, vicceset furcsának érzett volna, a résztvevő szavak meg csak irritálóak ilyenkor, úgyhogy csak hallgatott.
    – Menj, ha menned kell, nekem se öröm veled üldögélni… Látni, hogy nem vagy ilyen kripli, mint én.
    Szomor Zsolt nem szólt. Kriplinek éppen kriplinek érezte magát, de volt hol laknia, kapott fizetést és nem köpték le az utcán, ez vitathatatlan.
    – Ha már újságíró vagy, adok neked sztorit, cimbora – mondta Hajas Pali. – Két napja két részeg egyetemista behúzódott a felüljáró alá, leheveredtek a Nagy Kátyú szivacsára. Mikor Nagy Kátyú hajnalban hazaért, hülyére rugdalta volna őket, de azok fölébredtek és elverték. Nagy Kátyú azóta ül a felüljáró alatt és sír. Hülye sztori, de megírhatod.
    – Ne hidd, hogy az én sorsom csupa diadalmenet! – próbált Hajas Pali szemébe nézni Szomor Zsolt. – Sivár egy életem van, az az igazság. Volt egy-két évnyi jó időszakom. Az is elszórva az életemben, hetes, legfeljebb hónapos etapokban. Alapvetően azonban vigasztalan és rideg a napjaim oroszlánrésze, a legtöbb éjszakám kietlen pusztaság és kopár sivatag. Sívó homok... Nem akarsz följönni hozzám? Itt lakom a közelben.
    – Nem. Eszemben sincs. Se hálás nem akarok lenni neked, se aludni nem akarok veled, se azt nem akarom, hogy farbatúrjál.
    – Hülye vagy – jegyezte meg Szomor Zsolt.
    – Mit tudhatom én, miféle ferdüléseid alakultak ki? A szállón az egyik segítőkész manus semmi másban nem akar segíteni, csak a fürdésben. Olyan forró az ürge, hogy fűteni lehetne vele. Én meg csak csöves vagyok, nem hímringyó.
    – Világos.
    – Ne legyél te csak megértő, Zsoltikám, oké? Először hallgattál, mint a sült hal, pedig beszélgethettél volna, aztán jössz itt az idióta, világfájdalmas nyomoroddal. Nem kell gondolkodni, baszod, beszélgetni kell! Ösztönösen. Ááá! Inkább adok neked egy másik sztorit: a Cinke éjjel szült egy gyereket, lenn a folyóparton. Az uszálynál van, ha nem hiszed, nézd meg!
    Szomor Zsolt zavartan felállt, kitámolygott az elnehezült levegőjű ivóból. Az utcán is szédült még, de határozott léptekkel ment a villamosmegállóhoz, kizötyögött a folyópartra. Az uszály a parttól tíz méterre ringott, karvastagságú drótkötelekkel rögzítették a víz szélén, a sárból meredező acélbütykökhöz. A drótköteleken pokrócokat vetettek át, a pokrócok alól füst szivárgott. Gyereksírást is hallott Szomor Zsolt, ahogy közeledett, egyre erősebben. Fölemelt egy pokrócot, ijedt arcú fiatalasszonyt látott, a karjában csecsemő. Amennyire meg tudta ítélni, nem az éjjel született.
    – Segíthetek? – kérdezte Szomor Zsolt.
    – Elmehetsz a kurva anyádba – hallotta a háta mögül, valaki megragadta a vállát és húzta visszafelé. – De igyekezz!
    Szomor Zsolt nem ellenkezett, elbotladozott, már-már elmenekült a sétány felé. A folyóparti férfi közben folyamatosan szidalmazta, míg hangja bele nem veszett a víz reggeli párolgásaiba. Szomor Zsolt szaladt a villamoshoz, visszasietett a kocsmába. Hajas Pali nem volt már ott. 
    – Emlékszel arra a srácra, akivel egy órája itt ültem? – kérdezte a pultos lányt.
    – Ma először vagy itt – közölte a lány.
    – Ne szívass! Hajnalban jöttem le, még sötét volt.
    – Ma először vagy itt – ismételte a lány. – Mit iszol?
    Szomor Zsolt vodkát kért. Kaparta a torkát, de nem szorította. Szorítást a mellkasában érzett és egy abroncsot, a feje körül.

Másfajta tervek

– Tegnap, amikor elváltunk, részeg voltam erősen – ismerte be Szomor Zsoltnak egy esős délelőtt Pósa, az ősrégi, korhatag cimbora –, és részegségemben olyan kanos, mint az állat. Először arra gondoltam, hazamegyek, szenvedek, aztán mégis inkább felhívtam egy kurvát. A száma a telefonomban, pénz a zsebemben. Ráért, elmentem a munkalakásra, ne röhögj, így hívják: munkalakás, három-négy dolgozó nő bérli együttesen. Ez az enyém, bár nem fiatal, annál illatosabb és betyár jó testű. Három órán keresztül maradtam, aztán elvittem vacsorázni, már ha lehet ezt mondani az éjjel tizenegykor megejtett étkezésre. A prosti hálás volt, és nekem már nehezemre esik kimondani a szót, hogy prosti, azt azonban mégsem mondhatom, hogy a barátnőm vagy a kedvesem, mert annyira hülye azért nem vagyok. Meg mert nem az. Kurvának viszont kurva, a fene egye meg, csak már nem annak látom.
    Szomor Zsolt figyelmesen hallgatta Pósát és megmagyarázhatatlan módon egy ősrégi szilveszter éjszaka jutott eszébe. Éjfél után vetődtek egy puccos bárba, ittasak voltak, valami rendkívül forró levest kanalaztak kínai mintájú, kékes színű porcelánbögréből, hozzá illő porcelánkanállal, a szomszéd bokszban nagyhangú délszlávok mulattak. Még nem dúlt háború ott lenn, délen, az országban is még minden lehetett. Szomor Zsolték nem sokkal korábban vásároltak vodkáért géppisztoly-töltényeket az oroszoktól a sz.-i orosz laktanya közelében egy mezőn, mert már züllött szét a Vörös Hadsereg, azonban még bármerre fordulhatott a világ. A hangos délszlávok közül egy telt idomú, lányos arcú nőstény átült hozzájuk és tört magyarsággal kérdezgette őket. Szomor Zsolt már nem tudta felidézni, miről, csak annyi rémlett, hogy Pósa nemsokára a keblére borult sírva, a nő simogatta a haját. Egy nagydarab, erős hangú délszláv férfiember is szerepelt az emlékben, csúnyán nézett rájuk és talán kiabált is kicsit, aztán nem történt semmi. Pósa hányt a vécében, Szomor Zsolt fizetett és kinn tél volt és hideg és a rendőrök igazoltatták őket, mint akkoriban csaknem mindig. Másra nem emlékezett.
    – Én még a kurváimba is mindig beleszeretek – jelentette ki Pósa, s közben Szomor Zsolt a hajdani délszláv nőt képzelte prostituáltnak és a nagydarab, hangos kopasz erőst a stricijének, pedig lehet, már nem is élnek.
    – Mert szerelmes természetű szexfüggő vagy – vonta le a következtetést Szomor Zsolt, és Pósa nem ellenkezett, inkább kiment a hűtőhöz sörért. Mikor visszatért, Szomor Zsolt fölidézte a régen volt szilvesztert és Pósa azonnal tisztában volt a helyzettel.
    – Ott sírtál a nő mellén – mélázott.
    – Én úgy emlékszem, te voltál – jegyezte meg Szomor Zsolt.
    – Én a budiban hánytam.
    – Az később volt.
    Ezen nem vesztek össze. Hosszan ültek némán, Pósa kortyolgatta a sörét, Szomor Zsolt rágyújtott.
    – Pár hónap múlva meg szabadon választottak az országban. Először – szólalt meg Szomor Zsolt.
    – Na, ja – mondta Pósa. – Nagy időknek voltunk kis tanúi.
    – De mellünket nem feszítettük a szélnek.
    – Nekem mindig másfajta terveim voltak a mellekkel, Zsolti.
    – Mert te egy szerelmes természetű szexfüggő vagy.
    – Na, ja.
Szomor Zsolt azon gondolkozott, Flórának mesélte-e a lőszervásárlást? És ha nem, miért is kellene? Szívesen elmondta volna Pósának, hogy Flórának apránként, szépen az egész életét el kell majd mesélnie, s hogy élete legnagyobb ajándéka a lány figyelme. És egyáltalán: a létezése. Mégsem mondott semmit. Pósa nem értette volna. Neki mindig másfajta tervei voltak a nőkkel.

Bene Zoltán (1973, Kecskemét) prózaíró. Szegeden él. 2001 óta publikál rendszeresen, ez idő alatt több kötete látott napvilágot. 2006-ban Fehér Klára-díjat kapott. Elbeszélései számos irodalmi folyóiratban olvashatók, írásait több antológiába is beválogatták. Legutóbb az Üledék című regénye jelent meg (2008-ban).