Szadam Husszein fia akarta őt a testőrségébe, igen, mert iraki volt, és világbajnok, mondjuk, az én Senseiem még csak nem is hallott olyan világbajnokságról, ahol ő nyerhetett volna, de hát ki tudja, a valóságok olykor párhuzamosan futnak, szóval, a diktátor fia akarta őt a személyes testőrségébe, de nem akart menni, és tudta, hogy ezért vagy megölik, vagy időben lelép, így aztán egy autó platóján utazott végig több napot, majd kiszállt Debrecenben, holott addig azt se tudta, hogy Magyarország létezik.

Köves Viktória: Egy szerelem anatómiája (4-, 5-, 6.)

Az arab fiú

   4.

   Azt a mocskos kis szobát nagyon szerettem. Furcsa, milyen érzések tudnak kialakulni valamivel kapcsolatban, ami első látásra inkább megrémít, mint vonz, amikor először beléptem abba a kis szobába, nem gondoltam még, hogy később milyen sokszor járok majd ott, s hogy hajnalonta halkan húzom majd be magam után az ajtót, hogy hazaérjek időben, fiamat az iskolába vinni. Ali szabódott, mielőtt először fölmentem hozzá, hogy nála rendetlenség van, ne haragudjak, de ez akkor a legkevésbé sem érdekelt, és amikor először fölmentem hozzá, a számítógépasztal előtt ülve kezembe fogtam arcát, és azt mondtam, én nem tudok neked szerelmet adni, de örülök, hogy itt lehetek, aztán megcsókoltam, és minden valószínűség szerint az volt az egyetlen rendes csókunk, mert én adtam, és mert váratlan volt, nem volt ideje felkészülni rá, csak néhány alkalom kellett és már nem csókolóztunk többet, volt erre valami magyarázata, de az mindegy, mert a gesztusoknak jelentése van, a csók azé, aki megérdemli, nem lehet bármiféle gyüttmenté, még akkor sem, ha a gyüttmentre szükségünk van jó darabig, bár nem kötjük az orrára, inkább lavírozunk, hogy megkapjuk azt, amire kell. Amikor azt mondtam Alinak, nem tudok szerelmet adni, komolyan gondoltam, a lehető legkomolyabban, bár egy-két hét múlva már tudtam, az a mondat sokkal inkább szólt magamnak, mint neki, sokkal inkább olyan volt, mint egy vuduszertartás, hogy úgy legyen, ahogyan mondom, de nem lett úgy.

   Nem lehet mindent Alira kenni meg az ő arab muszlimságára, keményen megdolgoztam én azért, hogy a csapda olyan jól rám csapódjon, hogy aztán mintegy másfél évig ne szabaduljak.

   Szép és korántsem biztos, hogy hűtlen Karmen az elején szinte mindig akkor elefonált, amikor én Alinál voltam, olyankor Ali csöndre intett, amit betartottam, holott gyomrom közepén sötét kis gombóc gyűlt össze már az első telefoncsengésre. A magyarázat úgy hangzott, hogy Karmen vissza akar hozzá menni, de ő ezt nem engedi, mert aki őt egyszer megcsalta, azt soha többé, de nem akarja, hogy Karmen hallja, hogy ott vagyok, mert akkor megvadul, és hogy Karmen valójában zaklatja őt ezekkel a telefonokkal, amit elhittem, el kellett hinnem, mert ha bármi kétely felmerül, már lépek is ki az ajtón, bájosan búcsút intve, könnyű léptekkel hazahúzva végleg. Legalábbis azt hiszem. Nem tudom, istenemre, tényleg nem tudom, mikor ment el a józan eszem annyira, hogy másfél évig vezethessen orromnál fogva, nem találok egyetlen olyan pillanatot sem, amire azt mondhatnám, hogy íme, ekkor vesztette el Vali az eszét. Pedig sokan óvtak. Sokan mondták, hogy nem kellene, ebből nem sülhet ki semmi jó, volt, amit simán a rosszindulat számlájára írtam, s volt, amit a józan ítélőképesség hiányának tudtam be. Mert azt hittem, komolyan azt hittem, hogy ezt a fiút, ezt a herceget egyedül én látom tisztán, és csak az létezik, amit én látok.

   Sensei volt az egyik, aki mindig mondta: vigyázz, mert amint megkapta, amit akar, azonnal lelécel, kinevettem, ugyan már, nem lehet így, lehet, hogy az arabok úgy általában ilyenek, mert ezt mondta Sensei, de az én hercegem, ez a különös és tragikus sorsú arab fiú, ez nem olyan, volt, hogy éppen békaügetés közben csevegtünk erről, mert Sensei a karateedzőm, ötdanos, feketeöves mester, nem mondanám, hogy az a figura, akit a filmekben mesterként megformáznak, mégsem tudok rá másként nézni, mint Mesterre, mert az, talán nem a szavakon múlik, talán nem az ordítás hangerején, és talán még csak nem is a tudáson, bár Sensei tudása rettenetes, talán azon a belső tűzön múlik, ami átsüt mindenen, minden mozdulatán, minden szaván, mindegy, milyen hangerővel mondja, és még a hülye viccein is, amelyekkel éppen bohócot csinál belőlem, vagy bárkiből a dodzsóban, mert ő ilyen, nyáron motoron száguld, chopperen, bőrszerkóban, lobogó copffal, és egyáltalán, nem is gondolnád, ha ránézel csak úgy az utcán, de amikor mozdul, kinyílik az ég, és lejönnek az istenek megcsodálni, már ha ráérnek éppen, de persze miért ne érnének rá olyankor…

   5.

   Néha nem tudom, hogy ami a képzeletemben él, mennyire felel meg a valóságnak, de sokszor nem is akarom tudni, van egy hitem, hogy valami úgy van, ahogy, és jó az a hit, nem akarom tudni, ha mégsem. Ez arról jutott eszembe, hogy bár az első találkozásnál nagyon megtetszett Ali, elég sokat kellett melóznia azért, hogy legyen második is, nemigen akaródzott nekem az a második randi, bár az első nem is randi volt, inkább tátott szájú bámulás, már részemről legalábbis, amire aztán lecsapott, mint egy igazi ragadozó a tökéletes prédára, nem volt ő hülye, hogy egy ilyet kihagyjon, ha haszna lehet belőle, és lett, nem is kevés, de erről majd később, szóval, megdolgozott ő keményen a második randiért, sms-ek, hívások, mindig hárítottam, hol ezzel, hol azzal, egyfolytában az járt az eszemben, hogy egy arabbal mégsem randizhatok, annyi előítélet él egy ember fejében, még akkor is, amikor azt hiszi, hogy nem, aztán a döntés előtt eszembe jutott Béni, a török fiú, nem ez a neve, de ezt kapta tőlünk, mert az eredeti török neve kiejthetetlen, sokat pókereztünk egy időben, s tudni lehetett, hogy aranyos, aranyos, de biztosan van mögötte egy-két sötét dolog is, nem került ez szóba sosem, de azért…, szóval, mielőtt igent mondtam volna a második randira, azt gondoltam magamban, hogy ha nagy baj lenne valamiért, hát legfeljebb megkeresem Bénit, aztán összeuszítom a török maffiát az arabbal, ezen jókat rötyögtem magamban, anekdotának is jó volt, elmesélni társaságban, de hogy a valósághoz mennyi köze lehetett, sosem fogom megtudni.

   Alinak ugyan nem volt köze az arab maffiához, legalábbis ezt mondta nekem, és úgy mondta, pontosan azzal a félre és lefelé hajtott fejjel, amiről már meséltem, és az az érdekes, hogy a második randin, amely egyben az első éjszaka volt, egyszer csak megkérdeztem tőle: terrorista vagy?, nem tudom, honnan jött ez a fejlövésem, mert hát mit lehet erre válaszolni?, nem, nem vagyok az?, és hát igen, pontosan ezt válaszolta, megfejelve a mélységes megbántottság összes tünetével, és hozzátette persze, hogy a maffiához sincs köze, mert ő azt nem, ő tisztességes ember és az is akar maradni, olyan mély meggyőződéssel tudta ezt mondani, hogy ember legyen a talpán, aki nem hisz neki, aztán egy év múlva az éj közepén hívott, hogy megverték, menjek érte, akkor már nagyon régen nem voltunk együtt, nem is tudom, miért engem hívott, talán mert azt gondolta, én képes vagyok minden ügyet elsimítani, holott dehogy, hiába volt politikus ismerősöm újságíró múltamból, az a szent ember fajtából volt, nem a maffiózóból, ő hitből lett politikus és úgy maradt, de ez másik történet, még lesz majd róla szó, szóval, nem tudom, miért engem hívott, de sejtem, hogy nem szeretetből, bár akkor még ezt nem láttam át, éjjel egykor egy külvárosi kultúrház előtt várt, addigra odaért a mentő is, sosem tisztázódott, hogy valójában mi történt, ő azt mondta, meggyanúsították, hogy ellopott egy pezsgőt a buliról, arab rendezvény volt, főzni hívták oda, aztán állt ott szerencsétlenül a kapuban, kicsit vérzett a feje, és mondta nekem: nem üthetett vissza, mert ha visszaüt, akkor a másik meghal…

   6.

   Ez, hogy ő nem üthet vissza, mert akkor a másik meghal, visszatérő motívum volt elbeszéléseiben, amelyekből a legszebb történetben hat embert vert meg egyedül, na ja, mert ez így megy, és akár még így is lehetett volna, de valamiért mégsem hiszem ma már, azt persze már a megismerkedésünkkor fontosnak tartotta közölni, hogy ő öt danos, feketöves kyos, vagy valami ilyesmi, már nem emlékszem, milyen ágat űzött, de mutatott fényképeket is, vékonyka, nagyfejű arab fiú fehér ruhában, na igen, merthogy az volt a legfurcsább az egész emberben, és egyben elég komikus is, hogy vékony volt, szinte már légies, és alacsony, nálam vagy két centivel alacsonyabb, de közben hatalmas kezeket, lábakat és fejet adott neki az ő istene, hozzá hatalmas orrot meg fület, és igen, hatalmas szerszámot is, de ez most lényegtelen, mert karikaturisztikus volt a látvány, még akkor is, ha az a hatalmas fej leginkább sumér szoborra emlékeztetett, szépen faragott, nemes vonásokkal, ilyen, amikor a külső nem fedi a belsőt, és mikor megtudta, hogy én karatézom, rögtön közölte, hogy majd tanítani fog, aztán persze sose tanított, egyszer ugyan felemelte a lábát, mintha rúgna, mutatva, hogyan kell csípőből rúgni, de az is inkább vicces volt, mint tanulnivaló, a hosszú, fekete macskanadrág lógott az ülepén, merthogy nagyon fázós lévén, télen mindig macskanadrágot, vagy melegítőt vett még a farmer alá, pont olyan vicces volt ez is, mint a kopaszodó, vállig érő fekete haja, amit copfba fogott mindig, mintha lenne még mit, és amikor bizalmas viszonyban voltunk még, gyakran megkért reggelente, hogy fésüljem meg és csináljam meg a copfját, és én megtettem, és az hagyján, hogy megcsináltam azt a copfot, de közben még meg is hatott, hogy ez biztos a szerelem jele, hogy rám bízza a hajának az ő megfésülését, holott dehogy.

   Az ötdanos feketövéből következett az is, ahogyan ő idekerült hozzánk, nem tudom, igaz-e a történet, de nekem úgy mesélte, hogy Szadam Husszein fia akarta őt a testőrségébe, igen, mert iraki volt, és világbajnok, mondjuk, az én Senseiem még csak nem is hallott olyan világbajnokságról, ahol ő nyerhetett volna, de hát ki tudja, a valóságok olykor párhuzamosan futnak, szóval, a diktátor fia akarta őt a személyes testőrségébe, de nem akart menni, és tudta, hogy ezért vagy megölik, vagy időben lelép, így aztán egy autó platóján utazott végig több napot, majd kiszállt Debrecenben, holott addig azt se tudta, hogy Magyarország létezik, érdekes, most, hogy így visszagondolok, már ott, Debrecenben is volt egy lány, akivel viszonya volt, valahogy mindig akadt punci, amely befogadta, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, de aztán valamiért egyik sem volt igazán neki való, lépett hát tovább, pedig nekem azt mesélte, ő soha nem hagyott ott senkit, mindig őt hagyták ott a lányok, és ebben  a szegény, elhagyott, árva Ali-szimfóniában a legszebb szólam mindig az ő szerencsétlensége volt, az ő összetört szíve, holott lassan abban is kételkedem, hogy volt neki olyan, vagy csak a szerszám és Allah, aki majd mindig kisegít, hol ezzel, hol azzal, néha a megfelelő puncival, s hozzá egy olyan nővel, akinek éppen heves mentési szindrómája van.

   Ami azt illeti, mentési szindrómám nekem is volt jó nagy, profitált is belőle rendesen, és az a különös, hogy már az őrületben, amikor már naponta pusztultam bele ebbe a barna bőrű jelenségbe, néha volt olyan tiszta pillanatom, amikor arra gondoltam: a jó életbe, hát itt vagyok és megmentem őt, otthont adhatnék neki, igazit, és ez őt még csak nem is érdekli, és még csak nem is hálás? Az már egy más kérdés, hogy máig áldom a jóistent, mindegy hogyan is hívják, hogy Ali nem volt hálás és nem kellett neki ez a megmentés, mert ha kellett volna, abba később biztos beledöglök…

Kapcsolódó:

Köves Viktória: Egy szerelem története (1-,2-, 3.)