Irodalmi Jelen

Merényi Krisztián: Enyém a csaj

2010. február. 02. - 07:19

Nyolc lány és tíz srác. Csak három csaj használható, esetünkben mindössze fél, hisz mindketten a szöszire hajtunk. A többi srác lehetne kicsit nyeszlettebb; sportosak és jóképűek. Ráadásul a táborvezetőnek úgy tíz év fórja is van. Bárcsak Titusz volna az egyedüli rivális. A helyi vörösbortól mindenki bódultan mosolyog.

Merényi Krisztián dedikálja a
Alexandra - A hold gyermekei
Kriterion - Fuldokló szűz
című könyveit
2010. 02. 25-én az angyalföldi Oxygen Wellness-ben
Cím: 1139. Bp, Fáy utca 45

*********************************

Merényi Krisztián

Enyém a csaj

Gólyatábor Titusszal. Nem hangzik rosszul. Holnap indulás. Titusz egy apró termetű, talpig ragyás, gerincferdüléses srác, mégis felvették az egyetemre. Nőzni akar a táborban. Neki és nekem sincs senkink. Nála nem nagy kunszt, eddig sem volt gyakran.
   Vagonunk tömve fiatallal. Leülünk egy csajtrió mellé. A szöszi roppant szemrevaló. Titusz bökdös is rendesen, majd morzsálni kezd szendvicsével, úgy falja, mintha különben lemaradna valamiről. A másik két csaj nem valami gusztusos. Az ablaknál ülő egy zsíros arcú anyamalac. A másik sápadt, girhes, és valamilyen régóta nem létező, tizennyolcadik század körüli szagot áraszt.
A szöszi udvariasan rám vigyorog, nem állhatom szó nélkül:
   – Ti is gólyák vagytok?
   – Mi mások lennénk? Itt mindenki az! – válaszol vidáman a szöszi. Én pedig, a lelepleződött gyengeelméjű, kínosan hallgatok. A földet nézem zavartan. Újabb – remélhetőleg hatásosabb – szövegen agyalok, amikor Titusz a fülembe súgja:
   – Figyelj, haver… a szöszi az enyém.
   Balatoni hegyvidék. Jó húszpercnyi hegymenet után a táborba érünk. Diákos hangulat. Mondják is az okosok, hogy mindennap lesz kerítésfestés, almaszedés. Mit bánom én, ha mondjuk Titusz helyett a szőke csaj liheg mellettem.
   Első dolgunk kilesni a szösziéket. A táborkonyha hátsó bejáratánál feltűnés nélkül forgolódunk a tíz méterre lévő, nyitott ajtajú faház előtt. Lelkesen pakolásznak. A szöszi szimpla fekhelye ajtótól jobbra, a másik kettőé pedig balra, az emeletes ágyon.
   Összekovácsolódnak a fiú és lánybandák. Mi valahogy kirekesztődünk. Csupán kaja vagy munka közben váltunk néhány szót jövendőbeli évfolyamtársainkkal. Titusz, amikor a láda almát önti a platóra, nyomatékosan rám mordul:
   – Figyi, haver! A csaj az enyém!
   – Tiéd… tiéd, no, de mit tettünk eddig? Csak epekedtünk. Menjünk rá, és ő választ…
   Másnap a vacsorát jó páran lemondják, helyette szalonnasütést szerveznek a szabad ég alatt. Az asztalon két demizson bor. A szösziék is a tűz mellett viháncolnak.
   Este többen lemennek a Balatonhoz, néhányan közülük lecövekelnek a faluban piálni. De a társaság krémje a tábortűz mellett. Vörösbort isznak, lekonyuló, zsír áztatta kenyeret falnak, és aktuális vicceket mesélnek a gólyákról. Mi pedig, mint két beszart óvodás, hátratett kézzel, jó húsz méterről figyeljük őket. A szöszi főleg a harmincas táborvezető poénjain vihog. Ivás közben gyakran egymásra mosolyognak.
   – Ennek dugás szaga van! – mondom idegesen Titusznak.
   – Mármint ki dug kivel?
   – Nem látod? A nőnk mindjárt azzal a nagyképű alakkal.
   – Megleshetnénk őket!
   – Menj, és verd ki rájuk … Ha nem teszünk valamit, annyi.
   A szöszi feltápászkodik és elindul felénk. Mit se mondjak, rendesen ver a szívem. De elmegy mellettünk. Mögöttünk a női WC. Visszafelé odaböki nekünk:
   – Nem jöttök?
   Titusz elmélkedni kezd:
   – Ez most felkérés, vagy csak udvariaskodás? És ha felkérés, vajon melyikünknek szól?
   – Az impotens majmokat nem csípik az ilyen bulák. Legalább menjünk oda.
   Nyolc lány és tíz srác. Csak három csaj használható, esetünkben mindössze fél, hisz mindketten a szöszire hajtunk. A többi srác lehetne kicsit nyeszlettebb; sportosak és jóképűek. Ráadásul a táborvezetőnek úgy tíz év fórja is van. Bárcsak Titusz volna az egyedüli rivális. A helyi vörösbortól mindenki bódultan mosolyog.
   – Ők hova mennek? – kérdi Titusz a két valamirevaló lány távozásakor.
   – Elteszik magukat holnapra – válaszolom méla undorral. A szöszi és a táborvezető közelebb merészkedik egymáshoz, akaratlanul is feltűnést keltenek. Kicsit alábbhagy a felhőtlen hangulat; kettő elment, és a leggyönyörűbb másnak szórja bájszikráit. Aki még képes magára erőltetni a laza csávót, versenyben marad. Titusszal keserédesen vigyorgunk, már csak megfigyelők vagyunk. Nézzük, miként olvad maradék esélyünk semmivé. Málén átadjuk a teret a többieknek, de a bort azért esztelenül vedeljük.
   Három srác feladja, beavasodik az eddig kitűnően működő diskuráló készségük. A szöszi bepiált szobatársai őrjöngve röhögnek a táborvezető sziporkázásain. Bármit nyög be, csúcsra kerülnek. Egy mekegő hangú, tüdő-sovány fiú frappáns poénjaira rá se hederítnek. Szívós gyerkőc, éjfélig próbálkozik, csak azután tűnik el csendben, a sötét faházsor felé. Nyolcan maradunk: én, Titusz, a szösziék, a vezető és két kisportolt ikersrác.
   Az erősen illuminált szöszi a táborvezető ölébe veti magát. Az élő Egy friss halott is jobb színben lehet nálam. Titusz olykor elalszik, majd pillanatra felriad. És eme rövid ébrenléti szakaszban is van pofája figyelmeztetni: „Bármi történjen, enyém a csaj!” Mondom, ezt beszélje meg a táborvezetővel, de erre visszaalszik.
   Az ikrek német keménységgel küzdenek, s remélik, hogy hiába is vonaglik a csaj másvalaki ölében, hosszú távon ők jönnek ki győztesen. Amikor a duci feláll, azt hiszik, hogy – barátnője mintájára – valamelyikük ölére pályázik. Nemcsak undorító, de veszélyes is lenne. Csak budira megy, vagy hatodszorra. De amazok ijedtükben már felpattantak és elköszöntek. Hülyén nézne ki, ha mégis maradnának.
   A táborvezető kedélyesen érdeklődik terveinkről, miközben a szöszi aléltan nyaldossa a nyakát. Illemtudóan válaszolgatok Titusz helyett is. A táborvezető a következővel hozakodik elő:
   – Csodás ez a forró éjszaka, bor is van bőven. Mi kicsit elmegyünk, ti pedig, ugye, két lány és két fiú (arcán huncut mosoly) – szóval, ti se fogtok unatkozni.
   Tátott szájjal, magamba gyömöszölt haraggal nézem végig, ahogy a táborvezető – mint gondos tanár – szobájába segíti a dülöngélő diáklányt. Utánuk mehetnék. A férfinak egy jól irányzott ütés, a csaj pedig úgysem emlékezne, ki feszítette szét a lábát. Nem lehet, Titusz miatt sem. Nem azért tanultunk, hogy ilyen könnyen tönkretegyem a jövőnket. Titusz felébred, semmit sem ért a történetekből. Idiótaságokkal kezdi szórakoztatni a két rémséget, akik ettől újra az égbe áriáznak lidérces kacajukkal.
   Másnap délelőtt elmesélem barátomnak a csúfos vereséget. Titusz ebéd közben úgy néz a kipihent arcú táborvezetőre, mint egy kibelezett patkányra. A szöszi öntudatosan magyaráz valamit asztaltársaságának, olykor lopva áttekint lovagjára, mintha pontosan emlékezne a részletekre.
Nem is annyira kutatási kényszer, mint inkább féltékenység ad táptalajt tervem megalkotásához.
   – Titusz, ezek még egy darabig tuti itt dekkolnak. Tűzzünk a szobájukba, hátha nyitva hagyták.
   – Oké, menjünk!
   Az ajtó tárva. Nincs senki a közelben. Besurranunk. A két szörnyeteg fekhelyére rá se nézünk. A szöszi ágya feldúlva, biztos reggelig keféltek. Mazochizmussal átitatott türelmetlenség pulzál bennem. Holmiját széttúrom, fogkeféjét, melltartóját megnyalogatom. Egy szál magamban talán valami perverzebbet is elkövetnék.
   – Milyen kislányos holmik, nézd ezt a kulcstartót! Nyusz-nyusz!
   – Titusz! Hagyd a francba, inkább húzzuk el az ágyat!
   – Minek?
   – Gyerünk! Sejtek valamit!
   Sajnos talált. A földön üres óvszeres tasak és egy őrjítően szexis, hófehér bugyi. Tituszra förmedek:
   – Maradj, ahol vagy! Nekem kell először megérintenem!
   – De az én nőm!
   – Két sör, oké? Csak maradj nyugton!
   – Egye fenyő.
   Ahogy felemelem a bugyit, abban a pillanatban dobom is el. Világosbarna szarsáv festi belülről. Ebben a pillanatban inkább lettem volna impotens. Aztán egy hangyányit a táborvezetőt szánom. Majd erőtlenül mondom Titusznak:
   – Barátom, tiéd a csaj. És a fene egye meg, a két sör is…