Sepsi László: Viszlát, drága démonom
Sepsi László – 1985-ben született Szolnokon. Filmes tárgyú írásai 2008 óta a Filmvilágban, a Mozinetben, a Geekblogon, az Apertúrán, a Patakvéren, a filmpont.hu és a magyar.film.hu portálokon, novellái a 2000-ben, az Esőben, a Mozgó Világban, illetve a Szépirodalmi Figyelőben jelentek meg. Regényét az Eső adta közre Holt Istenek Kora címmel, 2003-ban. A Prizma filmművészeti folyóirat egyik szerkesztője.
Sepsi László
Viszlát, drága démonom!
A búzaföldek és a tűző nap miatt olyan, mintha mindent sárga szűrővel vettek volna fel. Mintha még a levegőnek is arany színe lenne; csak ahogy lenéz az ember, le a földútra, amit pókhálós szélű, fekete lyukak pettyeznek – amikből legegyszerűbb vízzel vagy egy szurokgolyóval lehet kicsalogatni a lakót – akkor nyugszik meg a szeme egy kicsit. A szél is alig fúj, a ház körüli fák lombjai pedig épphogy, csak lengedeznek
Nincs csend. A ház tetején, belecsúszva az ereszcsatornába, egy tégla méretű hordozható rádió szól. Újra és újra a kilencvenes évek legjobb slágereit ígéri, aztán meg azt játssza, amihez éppen kedve van. A rádió mellett, valamivel fentebb, áll valaki. Nagydarab és nagy árnyékot vet. Nem tudja, hol van, és mindaz, ami a lábai előtt elterül, csak egyre inkább vonzza. Előrébb lép: nem érez félelmet, mert öreg és járt már sokkal magasabban is.
Egy férfi létrát cipel. Nekitámasztja az ereszcsatornának, felmászik rajta, és beszélni kezd a nagydarab öregasszonyhoz. Halkan és megnyugtatóan, mert ez működni szokott. Egy rekedtes hangú férfi a tripjeiről és az érzéseiről recseg a rádióban. Gyilkosokhoz meg négyévesekhez hasonlítja magát, és úgy érzi, ő valami különleges. Az öregasszony megfogja a férfi kezét. Szinte az egész búzamező felsóhajt.
Pár méterrel a létra mögött elrohan egy vörös macska. Nekiütközik a szomszédos épület sarkának, de azonnal felugrik és rohan tovább. Betegnek tűnik.
Valahol, több száz méterrel arrébb egy tenyérnyi pók próbál visszamászni vízzel telt üregébe.
A férfi a rádióban egy újabb dalt konferál fel.
Már mindenki megette a vacsorát. Négyen ülünk az asztal körül: anya, apa, mami, és én. Apa rágyújt, ahogy szokott. Csend van: vacsora közben soha nem szól a rádió.
- Neked kellett volna vigyáznod rá. – mondja apa, miközben kifújja a sodort cigi füstjét.
- Sajnálom. Azt hittem, alszik.
- Rosszul hitted.
Nem tudom, erre mit mondhatnék, Jebb pedig nincs itt. Soha nem jön mami közelébe.
- Hol voltál?
- A földeken.
- Miért?
Anya közben elkezdi leszedni az asztalt. Mami csak ül, ahogy szokott. Nem is vár tőle senki semmi mást.
- Nem tudom.
- Mit csináltál a földeken?
- Nem tudom.
Kapok egy pofont. Inkább ijesztően gyorsat, mint fájdalmasat.
- Mit csináltál a földeken?
- Pókokat öntöttem.
- Szórakoztál, amíg nagyanyád majdnem megölte magát.
A pókok kiöntésének fontosságát próbálom valahogy megfogalmazni, de csak annyi jön ki a számon, hogy: - Nem.
Kapok még egy pofont. Ugyanolyan rutinosat, mint az előző volt.
- Szórakoztál.
- Igen.
Beleszív a cigibe, néz maga elé, közben kimérten bólogat.
- Rendben. Majd kitalálunk valamit.
- Azt hiszem, a rókák és a macskák gyűlölik egymást. Talán valamiféle háború is zajlik köztük.
Jebb azt feleli, meglehet. Éjszaka van, de nem csendes: a rókák és a macskák miatt, a szél miatt, a baglyok miatt, miattam és miatta – a legkevésbé sincs csend, talán még a Hold is motyog valamit az orra elé.
- A rókák a csatornánál táboroznak. Teli van üregekkel.
Emlékszem. Együtt lestük meg őket.
Ebben nincs semmi meglepő. Mindig mindent együtt csinálunk.
- A macskák pedig itt, a ház környékén. De vesztésre állnak, pedig eleinte többen voltak.
Én is azt hiszem.
- Mintha betegek is lennének. Hullik a szőrük. Szuszognak.
Észrevettem.
- Holnap újra megnézhetnénk a rókák helyét. Talán most még több üreg van.
Ha arról fúj a szél, még a szagukat is érezni.
- Nagyon rossz szaguk van.
Ezen lehet segíteni. Ezen mindig lehet.
- Azon gondolkodtam, hogy a macskák azóta betegek, amióta itt vagy.
Butaság.
- Kiszámoltam.
Még csak nem is szoktam a macskák közelébe menni.
- Talán ennyi is elég.
El akarsz küldeni?
- Nem. Akkor hiányoznál. Jobban, mint a macskáink, amik meghaltak.
Ennek örülök. Most viszont pihennünk kell. Holnap nehéz napunk lesz,
- Én is azt hiszem. Jó éjt, Jebb.
Jó éjt neked is, barátom.
A pince bűzlik, főleg a belvíz miatt, ami elöntötte tavasszal és nem is olyan régen tűnt el belőle. Eszi a penész és dolgok, amik rohadnak, az én dolgom pedig az, hogy leszórjam klórmésszel. Hogy ne terjesszen több romlást és bűzt. Egyben pedig a büntetésem is a tegnapiért.
Ketten megyünk le, ami egy kicsit megnyugtat. Tavaly tanyát vertek benne a patkányok. A víz talán kiüldözte őket, de ez nem jelenti azt, hogy azóta nem jöttek vissza. Egy csupasz villanykörte világít nagyon sárgán, és mi meglátunk valamit a sarokban. A gázolajjal töltött gallonkannák mellett hever, és egy döglődő macska az. Ide menekült a napfény és a rókák elől.
Ennek már vége, barátom.
- Látom. Fel kell vinnünk.
Jobb lenne, ha előbb megölnéd. Nem bírom nézni, ahogy szenved.
Leguggolok az állat mellé, az pedig fújni kezd rám. Nem jut eszembe a neve, pedig ismerem. Régen él velünk. A macskák jönnek-mennek, ilyen a természetük, de ő régen él velünk.
- Azt hiszem, most meg kell, hogy öljelek. – mondom neki.
Ő csak fúj, habár nem sok ereje van rá.
- Hogy csináljam?
Lépj a nyakára. Nem fog érezni semmit. És te sem.
Leteszem mellé a klórmeszes zsákot és felállok. A macska kicsinek és erőtlennek tűnik, ahogy pedig felette magasodok, úgy érzem, nem csak az ő sorsa hever a lábaim előtt.
Végül csak egy reccsenés az egész, és utána minden hatalmam el is tűnik.
Jól csináltad.
- Köszönöm. Azt hiszem, felviszem, mielőtt nekilátnék.
Keressünk egy lapátot. Nem kellene csupasz kézzel hozzáérned.
Apáék a városban vannak, én pedig kettesben mamival a konyhában. Jebb most nincs velem – valamiért kerüli mamit. Sosem segít semmi ilyesmiben.
Most csak ülünk csendben, és ez engem zavar. Mami már régóta nem beszél, néha motyog valamit, amit szinte lehetetlen megérteni, de ezen kívül más hangot ritkán ad ki. Hetente egyszer büfög vagy fingik hangosan, de tényleg semmi több.
Unalmas csendben ülni, ki pedig nem mehetek, így hát beszélni kezdek. Nagyon velem sem történik errefelé sok minden, így ha beszélni kell, mindig Jebbről beszélek. Most is ezt teszem.
Elkezdem az elején: hogy a csatornánál ismerkedtünk meg, nem is olyan nagyon régen, amikor rókalyukakat kerestem. Akkor hallottam először a hangját és nagyon okos dolgokat mondott, főleg a pókokról. A pókoknak nyolc szemük és nyolc lábuk van: ezért mindenhol ott vannak, mindent látnak, és mindent tudnak. Ezt a tudást nagyon ritkán adják át akár egymásnak is: hálók és lyukak mélyén őrzik, ahonnét ugyan kiszedheted őket, de akkor is némák maradnak, akár halálukig. Lehet, hogy megmarnak, lehet, hogy elfutnak, lehet, hogy hagyják, hogy széttaposd őket a porban, de nem fognak elárulni semmit arról, hogy merre jártak vagy mit láttak.
Mami köhögni kezd, amikor pedig befejezte, megtörölgetem az állát egy kendővel. Mintha mondani akarna valami, de ebben nem igazán vagyok biztos. Soha nem akart még mondani semmit.
Amikor megnyugszik, folytatom, hogy mit is tanított Jebb a pókokról. Az, hogy eddig nem álltak senki oldalára, nem jelenti azt, hogy ezután sem fognak. Hatalmas tudást halmoztak fel a behálózott kuckóik mélyén, és ezt a tudást egy napon valaki ki fogja kaparni a kis szőrös csáprágóik közül. Mert nem lehetnek örökké semlegesek. Nem bújhatnak el örökké a sötét sarkokba és a dohos odúkba.
Mami mintha szomorúan mosolyogna, de ebben sem vagyok biztos. Nagyon régen láttam már mosolyogni: talán már azt is elfelejtette, hogyan kell. Ez a dolog kicsit összezavart, és ki is ment a fejemből, mit akartam még Jebbről mesélni. Csak néztem a mosolyt, aztán néztem, ahogy azok a ráncos kezek elindulnak a rádió felé, bekapcsolják, aztán elernyednek. De az a szomorú mosoly még így is ott maradt, miközben a rádióból egy furcsa hangú valaki énekelt a cipőiről, a benne lakó gyilkosról meg arról, hogy milyen kisgyerek volt.
Meg arról, hogyan égnek el az évek.
Az éjszaka zajosabb, mint az előző, pedig most a baglyok hallgatnak. Fülig betakarom magam, szinte teljesen eltűnök a takaróban, de még így is érzem, hogy remegnek a végtagjaim. Nem a hidegtől, hanem a félelemtől.
- Ilyet még soha nem csináltak. – mondom Jebbnek.
Telihold van. Ilyenkor sokkal bátrabbak.
Próbálom megnyugtatónak hinni a hangját, de a legkevésbé sem az. Az ablakom alatt morgások és nyüszítések kavarognak. Régen csak akkor volt ilyen, mikor tüzeltek a macskáink. Mikor még a városból is jöttek kandúrok, hogy meghágják őket, aztán ott fetrengjenek összeragadva a birsalmafák alatt. De ez nem annak a fájdalomnak a nyüszítése. Ez nem az a fetrengés.
- Szerinted mit akarnak?
Kik?
- A rókák.
Mindent. Ugyanúgy, mint bárki más. Mindig, mindent.
- És miért pont tőlünk?
Mert ti vagytok a legközelebb.
Valamelyik macskánk belesikolt az éjszakába. Huhogni kezd egy bagoly, aztán mintha lecsapna valamire az ablakom alatt, de fogalmam sincs, hogy az áldozata közülük vagy közülünk való. A baglyokon nem lehet eligazodni.
- A macskák miért nem akarnak mindent? Ők miért nem ostromolják a csatornát, ahogy a rókák az otthonunkat?
A fontos dolgok általában akkor történnek, amikor alszol. Senki nem mondta, hogy a macskák nem akarták elfoglalni a csatornát. Sőt. Ott voltam, amikor majdnem sikerült is nekik. De ez réges-régen történt, amikor egészen más idők jártak. Azóta… azóta azt hiszem, leköti őket, hogy fölöttetek uralkodjanak.
- Felettünk?
Szinte érzem a finom légmozgást, ahogy Jebb felém fordul, habár még soha nem láttam az arcát.
Miért, mit gondoltál? A két szép szemetek miatt vannak itt?
Zörgést hallok az előszobából. Felismerem mami lépteit. Lassan kifelé tart, kinyílik a bejárati ajtó – érzem a rókaszagot hozó huzatot – aztán egy finom kattanás, ahogy bekapcsolja a rádiót.
A recsegős hangú férfi követeli a gyógyszerét. Egy olyan gyógyszert, amitől egy magas fának érzi magát. Mami hangosabbra veszi, és néhány perc múlva már nem hallani semmit, csak a zenét.
- Tennünk kell valamit, Jebb. Ez csak egyre rosszabb lesz.
Tenni fogunk, barátom. Ha holnap elmennek a szüleid a városba, mi megtesszük, amit meg kell tennünk. De addig is, aludjunk.
És aludtunk, míg mami még mindig a küszöbön állt, a kisrádióból pedig egy még furcsább hangú valaki énekelt barátokról, pirkadatról és tiszta reggelekről.
Azt hittem, az lesz a legnehezebb, hogy felcipeljem a gallonkannákat a pincéből, de tévedtem. A csatornapart csak üres kézzel tűnik oly közelinek: az egyiket le is kellett tennem a búzaföld határában, mert nem bírtam tovább. Jebb amúgy is azt mondta, elég lesz egy.
Izzadok, vakít a napfény és vakít a növényekről felszálló finom por, ami rátapad a bőrömre, a szemhéjaimra, a szempilláimra. Viszket és csíp.
Nem beszélgetünk sokat, igazából nem is éreztem még Jebbet ilyenek. Van benne… van benne valami szomorúság, ahogy sétál mellettem. Persze segíteni nem segít.
Ahogy odaérünk, látom, hogy sokkal több üreg van, mint annakidején volt. De a rókák nem mernek kijönni belőlük: nappal van és félnek tőlem, mert ember vagyok. Csak éjszaka nem félnek semmitől: most csak kidugják az orrukat, aztán visszarohannak a sötétségbe, aztán megint ki és megint vissza, némelyik nyüszít, mintha tudná, mi következik, de még akkor sem tesznek semmi mást, amikor a csatornaparton elkezdem szétlocsolni a gázolajat.
Néha jobban meglöttyintem, de Jebb azt mondja, nem baj. A hídon átsétálok a túlpartra, és ott is megteszem ugyanezt. Most már nem csak a por és a napfény marja az arcomat, hanem a gázolaj gőze is. Szeretnék ezzel minél hamarabb végezni.
Amikor kifogy a kanna, beledobom a vízbe, visszasétálok a mi oldalunkra, előveszem a gyufát, amit magammal hoztam, meggyújtok egy szálat, rádobom a gázolaj áztatta száraz növényekre, és csak nézem, ahogy felcsapnak a lángok.
A rókák nyüszítenek. Némelyik tüzet fogott bundával rohan bele a sekély vízbe, de már késő.
Mintha Jebb is felnyögne mellettem. Mintha talán még fel is nyüszítene. Megkérdezem tőle, mi a baj, de nem felel.
Csak állunk némán és nézzük a tisztítótüzet, amikor pedig megunjuk, hazaindulok. Nem tudom, egyedül vagyok-e?
Minden lángol. Mindent mintha füstös, sárga szűrőkön keresztül vettek volna fel. Az a rekedtes hangú férfi most egy kellemetlen barátságról és egy szép lövésről énekel, már megint a házunk tetején.
Mami csak áll ott fent, széttárt karokkal.
Én csak állok lent, tátott szájjal. A rádió hangosabb, mint valaha.
Apáék még nem értek haza a városból. Jebb nincs mellettem, talán mami miatt sem. Csak az a rekedt hangú férfi, a tűző nap és mami a magasban.
Egyedül nem bírom el a létrát, ezért nem is próbálkozok vele. Állok ott lent mozdulatlanul. Becsapva érzem magam, és nem tudom, miért. A pókok talán tudják, de ők meg nem árulják el senkinek.
Mami lép előre egyet, a rekedt hangú férfi pedig felüvölt.
Mami zuhan, aztán földet ér. Dolgok reccsennek benne. Lehunyom a szemem és kinyitom, de még mindig a földön van. Még él. Mintha nyöszörögne. A szemgödrei megteltek vérrel, és a verdes a szempilláival, nagyon apró és finom cseppeket szórva szét a levegőben. Úgy pillog, mint kislány korában.
Csontok állnak ki a testéből, én pedig elrohanok. Ahogy visszanézek, látom, ahogy macskák gyűlnek a teste körül.
Már a búzaföldek is lángolnak, és egy hatalmas pók ül a tenyeremen. Belenézek a szemeibe és várom a válaszait. Jebb nincs velem.
Azt mondja, a rókák hazugok és könnyen megvezetik az embert, mert oly sok formát felvehetnek.
Azt mondja, ez valóban a háború vége, de nem úgy, ahogy én gondolom.
Apámék kocsija befordul a bekötőútra, a pók pedig belemar a tenyerembe és visszarohan az üregébe.
Szirénákat hallok. Pofonokat kapok.
A pók marása még évek múlva is égett és gennyedzik, és minden éjjel, ha lehunyom a szemem, vérben verdeső szempillákat látok.
Még akkor is, mikor a maradék macskáinkat hátrahagyva beköltöztünk a városba.
**************************************
Sepsi László – 1985-ben született Szolnokon.
Filmes tárgyú írásai 2008 óta a Filmvilágban, a Mozinetben, a Geekblogon, az Apertúrán, a Patakvéren, a filmpont.hu és a magyar.film.hu portálokon, novellái a 2000-ben, az Esőben, a Mozgó Világban, illetve a Szépirodalmi Figyelőben jelentek meg.
Regényét az Eső adta közre Holt Istenek Kora címmel, 2003-ban.
A Prizma filmművészeti folyóirat egyik szerkesztője.
