„Arckép helyett” - Móser Zoltán Arc/Mások. 94 arc című kötetéről

„Arckép helyett”

- Móser Zoltán Arc/Mások. 94 arc című kötetéről

(Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2009.)

„Sokan panaszolják, hogy a bölcsek mondásai mindig csak hasonlatok, ám a mindennapi életben felhasználhatatlanok, viszont egyebünk sincs, mint az élet.” (Kafka)

   Móser Zoltán Arc/Mások. 94 arc című albumában talán az a leginkább zavarbaejtő, hogy úgy játszik fényképein a lét arcokra karcolt könnyűségével és nehézségével, hogy közben az értelmezés tömegvonzásának minden olyan szabályát kijátssza, ami egy fókuszba próbálná húzni ezeket a fotókat. Mindenhonnan kap és ad szikrákat, hogy összegyűljön (összegyúljon) egy meghatározhatatlan gyújtópontban, valahol a néző-olvasóban. Ennek a játéknak köszönhetően semmi sem pusztán az, amit látunk, vagy amit látni szeretnénk.

   Az alcím 94 arcot ígér, de már itt el kell engedni azt az előítéletet, ami az arcokat csak mint portrékat, hús-vér emberek fotóiként tudja elképzelni. Széttöri ezt a keretet azzal, hogy emberarcok mellett szobrok (faragott és faragatlan arcok), maszkok, festmények (festett arcok), de még reprók is megjelennek. Ez a határátlépés azonban egyáltalán nem provokatív, inkább valami nagyon mély és egyszerű őszinteségről árulkodik, vagy ahogy a könyv előszavában írja Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor: ez „«pogány» (és emberi) életszeretet, az emberben benne rejlő szakralitás előtti hódolat”.

   Mindemellett a 94 arc sem 94, egymástól elszigetelt világ csupán, hanem különleges elrendezésük folytán képpárokként jelennek meg. És ezzel Móser egy új műfajt is megteremt. „Szörnyen egyszerű dolgot talált ki, és nem is teljesen újat, de hát régóta tudni lehet, hogy a zseniális dolgok szörnyen egyszerűek, és sosem teljesen újak. (…) A két kép (…) viszonyba lép, van, hogy egészen egyértelmű, «beszélő» viszonyba, a könyv olvasójának fejében ettől a találkozástól asszociációk keletkeznek, értékeli, értelmezi a látványt és továbbmegy”. Nyilvánvalóan ennek az elrendezésnek nem csak esztétikai jelentősége van. Ebben a hármas kölcsönhatásban létrejön egy új világ, és megteremtődik „valami misztérium-játékszerű dramatikus műfaj”. Ennek működését Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor így próbálja leírni: „Kathartikus, de nem a klasszikus definíció szerint: eltávolítás (félelem) + azonosulás (részvét) egysége; itt nincs eltávolítás, ellenkezőleg, azt, amit távolinak éreznénk is, (…) szeretet-képességével közel hozza, átlelkesíti, s éppen ezzel teremti meg a katharzist.”

   Móser Zoltán képein az arcok valóban „csak” arcok. Teljesen kitöltik a képek terét, és nem lehet kitérni az esetleges tekintetek elől. A valódi, a képek szereplőinek terére csak következtetni lehet, ha egyáltalán lehet, ha egyáltalán kell. És ez okoz is valami nyugtalanító rezgést, ahogy az arc, ez a térben megjelenő, elhelyezkedő jelenség, szinte alig tükrözi a teret, amiben megjelenik. Ennél sokkal többet elmond az arcokon, arcokban, vagy az arcok mögött lévő időről, illetve időtlenségről. De ez sem „logikusan” történik. Az egyik oldalon egy korrodálódott szobrot látunk (jelen esetben Rodin Calais-i polgárok szoborcsoportjának egyik, a jelenet szerint éppen a halálba menő szereplőjét), a vele szemközti oldalon, vele „párbeszédben” egy grimaszoló kisfiú arcát, tele élettel és mentesen még minden haláltudattól, halálfélelemtől. És valójában ennek az időbeni intenciónak, a végponthoz való viszonyulásnak a különbsége is csak illúzió, hiszen most már ugyanaz az anyag hordozza őket a könyv lapjain.

   A könyv egyik fő motívuma a maszk és ebből adódóan a maszkviselés, az arc és a maszk viszonya. Bár a címből kimaradt, de a szerzőtől megtudjuk, hogy a képek eredetileg az ARCOK ÉS MASZKOK munkacímet viselte. Egy „maszkviselő, agnoszticista, az értékek relativizálódásához hozzászokott korban” már-már elválaszthatatlan a kettő egymástól. Az azonban hamar kiderül, hogy a maszknak itt nincs túl sok köze ahhoz az önmagát is rejteni igyekvő, megtéveszteni, hazudni szándékozó maszkhoz (és az azzal együtt járó tetthez), ahogyan ezt a fogalmat, vagy ennek az archoz való viszonyából keletkező feszültségét köznapi értelemben és nemiképp közhelyesen használjuk. A maszknak itt antropológiai, filozófiai jelentősége van. „A maszk a társadalom és az eszközök segítségét hívja, ezek felhasználásával ad többlet-erőt az embernek. Amit Móser ábrázol, az belülről teszi ugyanezt. És éppen ez az, amit olyannyira elfeledtették velünk történelmünk évezredei”– írja Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor. Tehát ebben a megközelítésben a maszk valami emberi (túlságosan is emberi) jelentőségre tesz szert, és egyáltalán nem az interperszonális megtévesztést, félrevezetést célozza, sokkal inkább kiszabadítja az egyént az esetlegesség korlátai közül. Ezzel az egyén túlmutat önmagán „nembeli” lényege felé. Természetesen Móser képein az arcok nem válnak maszkokká, de a fotóinak hasonló lesz a tétje, mint az itt leírt maszkoknak. „…a maszk mindig valami «mögöttes»-re utal. Itt ennek (…) az ellentéte történik: itt éppenhogy «előttes» lényünk vetül ki a hétköznapokban maszkként hordott arcra és faragott anyagokra egyaránt; nem ami hajt, hanem ami húz, mint növény levelét a fény”. A képek, ábrázoljanak akár gyermekeket, felnőtteket, fiatalokat, időseket, szobrokat, vagy festményeket, azok mégis mind az embert mutatják meg a néző-olvasónak. Végeredményben ezt az egyén esetlegességétől való eloldódást erősíti az a gesztus is, hogy a képek külön-külön nem rendelkeznek címekkel. Csak az album végén található egy töredékes képjegyzék. Mintha csak azt kérdezné Móser az olvasótól: „Valóban fontos ez?”, vagy: „Valóban ez a fontos?”.

   Ebből talán érezhető is némi túlsúlyossága az albumnak, hogy a képei, képpárjai a szó eredeti értelmében „ezoterikusak”. Mintha a fotók igazán csak a „beavatottak” számára lehetnének érthetőek, érinthetőek. Úgy gondolom, hogy ebben a tekintetben túl magasra helyezi a lécet a Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor által írt előszó vagy inkább bevezető tanulmány. Látható, hogy már ők maguk is teljesen újszerűen tárgyalják az arc és maszk viszonyát, és ebből kiindulva Móser Zoltán képeit. Így első olvasásra inkább elbizonytalanítják az olvasót, mint segítik a ráhangolódást az album képeire. Főleg úgy, hogy az arc-maszk-nembeliség viszonya csak akkor válik teljesen érthetővé, ha hozzáolvassuk a szerzőpáros Maszk című tanulmányát, amire Móser is utal az Utószóban. Talán szerencsésebb lett volna ezt a nagyon komoly írást a végére hagyni, mintegy segítségül abban, hogy a néző-olvasó (olvasó-néző) tájékozódni tudjon, vagy ha töredékesen is, de meg tudja fogni, fogalmazni az őt ért benyomásokat. Talán könnyebb lett volna az Utószó segítségével Móser Zoltánnal együtt „keresni” az „OMO” (ember) szót a megjelenő arcokban.

   De akárhogyan is közelíti meg az ember, valami mindenképpen megtörténik a képek által, még akkor is, ha az album nézője nem is válik azonnal csodalátottá, és az élménye „csak” olyan egyszerű, olyan öröm- és életteli, mint Jean-Pierre Jeunet 1989-es, Foutaises című rövidfilmje.

   És egyszerűen csak jó „azt gondolni, hogy a halál után nem lehet rosszabb, mint a születés előtt”.

Mádai Nándor

(A címet Dürrenmattól vettem kölcsön, az 1971-ben a Gondolat Kiadónál megjelent azonos című kötete nyomán. - Mádai Nándor)