Bozóki Anita: Árny és Fény

Ott feküdt az éles kövek közt, és mikor fölé álltam, nem egy fattyat láttam, csak egy védtelen gyermeket, ki rossz világra született. De a szeme… a szeme mindent elárult. Tudtam, a látszat csal, ő több, mint gyermek, és nem élhet több gonosz ezen a mocskos világon. – A fiatal, most debütáló szerzőket bemutató START-pisztoly rovatunkban a 19 éves Bozóki Anita két írását olvashatják.

Bozóki Anita

Árny és Fény

          Azért küldtek, hogy végezzek velük. Hogy elpusztítsam egy barát lelkét, végezzek a nővel, kit tilos volt szeretnie, és elvegyem a gyermekük életét, kinek meg sem kellett volna születnie.

Gint és Bent küldték utamra, hogy végrehajtsunk egy kegyetlen parancsot, egy kegyetlen törvény fejében.
Útban a sötét ormokig azon töprengtem, hogy vajon létezik-e kegyetlenebb a túlvilág szabályainál. Hogy létezik-e kegyetlenebb annál, mint pusztulás egy ártatlan csecsemőre, és pusztulás két lélekre, kik egymásért rúgták fel a szabályokat.

Nem, nincs ilyen! Az ember, az a primitív lény, mely barbár módon képes a saját faját pusztítani, azt hiszi az ő kezében van a legnagyobb fegyver: a gyilkolás, de a miénk a pusztulás… és ennél nincs fájdalmasabb.

Mi döntünk élőről és holtról. Istent játszunk, az ő keze alól. Miénk az élet, és halál, mi döntünk sorsról és kárhozatról.
Egy vigasz cseng füleimben: sorsom nem én választottam. Szörnynek születtem, gyilkolni küldtek, és én jöttem… hiszen bármilyen nehéz is… ígéretet tettem.
A parancs egy barlanghoz vezetett. A véres képű pokolfajzatok bűntudat nélkül léptek ki a bejáraton. Úgy látom, későn érkeztünk – még ha menteni akarnám őket, már akkor sem tehetek semmit.

Végeztünk! A gyerek a tiétek.

Hagyd! – dörmögtem Ginnek, nem akartam, hogy ő fejezze be, amit nekem szánt a sors. – Majd én elintézem.
A barlangot már átjárta a halál szaga. A csontok közt rothadó húscafatok, és az égett bőr szaga visszaverődött a sivár sziklákról. A démonok piszkos munkát végeznek – a takarítás mindig ránk marad. Ha halandó lennék, a bűzlő húsdarabok láttán magam sem érteném, ki képes ilyen kegyetlen gyilkosságra.
– Bocsáss meg, barátom!

Elkéstem. Előbb kellett volna érkeznem, hogy méltóképp végezzek velük. Ennyivel tartoztam volna neki mindazok után, amit értem tett. Nincs más választásom: legalább a gyermekét… méltósággal kell megölnöm.

Ahogy szétnéztem a barlangban, már jó ideje bujkálhattak itt. Egy üldözött család, mely rövid időre menedékre lelt eme nyirkos, kopár helyen. Lassan haladtam egyre beljebb, minden léptem visszhangzott a kietlen köveken, mígnem ott feküdt ő, az ártatlan csecsemő. Szülei fehér lepelbe burkolták, és egy szikla mögé rejtették, így védve őt a gonosztól. A gonosztól, melynél én sem voltam különb.

Ott feküdt az éles kövek közt, és mikor fölé álltam, nem egy fattyat láttam, csak egy védtelen gyermeket, ki rossz világra született. De a szeme… a szeme mindent elárult. Tudtam, a látszat csal, ő több, mint gyermek, és nem élhet több gonosz ezen a mocskos világon. Erőt vettem magamon, előrántottam a kardom, és egy suhintás, már a gyermek torkánál a kard, hogy elválasszam fejét gyenge testétől, de ekkor a szeme… hirtelen megváltozott. A jégkék pillantása megállította kezemben a kardot. Épp csak egy sebet ejtettem a nyakán – a bőre érzékenyebb volt azokénál kikkel eddig végeztem.

Nem zokogott, mint bármely más csecsemő tette volna.
A pillantása megrémisztett. Már láttam, ő jobb a gonosznál. Valami más, valami ritka és különleges lény hevert a lábam előtt. A barátom gyermeke volt, és ebből a pillantásból tudtam, joga van az életre. Még nem végezhetek vele…

Árny és Fény II.

    Van, ki egész életében egyért létetett. Van, aki követi, amit a Sorskönyvében írtak. Van, aki beletörődik, és van, aki elfogadja léte perceit. De én mindennel szembeszálltam.

Magáról azt mondja: naiv, pedig tudom, nem az. Csak egy édesded lány, ki nem érti ezt a körülötte forgó világot.

A naiv én vagyok. Hittem benne, menni fog, de úgy érzem… ehhez már túl kevés vagyok.

De Cerolin, gonosz? – mosolygok rejtélyesen. Nevetséges, hogy itt ülök a korház tetején, és ezen rágom magam. Ő nem lehet gonosz – és észreveszem, még mindig mosolygok. Elnézem az aprócska autókat magam alatt, és gyönyörködök a város fényeiben, mert innen fentről minden szép…, de mikor a valóság eszembe jut, tudom semmi sem tökély.
    Gondolkodom. Gondolkodom ahelyett, hogy vele lennék. Sétálok az ereszcsatornán, tudom, nem lát meg senki, ha mégis, örüljenek, végre valami érdekeset is láthatnak a New York Times címlapján.

De nem, nem akarok öngyilkos lenni. Nem is tudnék, hiszen hogy halhat meg az, aki sosem élt? Csak gondolkodnom kell. Igaz, vízköpő?

Mert a gyermek… felnőtt. Felnőtt, kinek többet ártottam megkímélve életét, mintha nem teszem azt. Évszázados figyelés, mit sem ér! Nem ismertem eléggé az embereket. Láttam, de nem tudtam, hogy az élet ilyen nehéz. Uriel, Ramiel, Mihail, mind nagy hatalmú angyalok, Rafael, ki a gyengeségem miatt oktatott. Most minden szavuknak igazat adok.
    Édesen alszik. Szeretem hallgatni, mikor szuszog. Megnyugtat, hogy hallom lélegzik, és a szíve ilyen hangosan dobog.

Angyalnak könnyű lenni, mégis nehéz. Könnyű, mert nem kell az ágyára ülnöm, elég, ha felkuporodok az ágyrács korlátjára, és onnan figyelem Őt, de nehéz… mert átérzem az emberek fájdalmait.

Azt is tudom, nem ártana magának.  Közelebb lépek hozzá. Látom a lelkét, látom, hogy tele van fájdalommal, csak tudnám miért. Ekkora fájdalmat nem okozhatott a múlt, itt ennél többről van szó. Ha hallanám a gondolatait, talán tudnék segíteni, de a mi hatalmunk sem Isteni.

Sebe mély. Megfogom aprócska kezét, melyet fehér kötés takar. Ha holnap felkel fájni fog, de még ma hazaviszem, hogy reggel egy békés napot kezdjen. Azt fogja hinni álmodott, lelkében űr honol majd, de tudom, így lesz a legjobb.

Mert, ha mellette lettem volna… vigyáznom kellett volna rá! A lelkem tettem az övéért, hogy várhatják el tőlem, hogy magára hagyjam? De visszajövök. És ha baj van, csak gondolj rám. Gondolj rám erősen – és visszajövök. Bárhol is járjak tőled…
    – Jacob? – szólít, de téved. Mert én… Gabriel vagyok.

*

Bozóki Anita így vall magáról: "1991. március 28-án láttam meg a napvilágot Hódmezővásárhelyen. Már gyermekként megismerkedtem az írással, és annak örömeivel. Világ életemben szerettem a kalandokat, az igaz szerelmet, és a történetek csak gyűltek a fejemben, mígnem egy balatoni kirándulás esős napján idejét láttam papírra vetni őket. Ekkor kezdtem írni, főként regényeket, és a műfaj még ma is az elsők közt szerepel, ha szárnyaim próbálgatom. A hosszabb történetekben sokkal inkább sikerül kifejeznem magam, mint rövid terjedelmű rokonaikban.
Korábban elsősorban felnőttekről írtam, hétköznapi életeket mutattam be, és közben jó volt elképzelni milyen lesz, ha egyszer én is nagy leszek. Most azonban, 19 évesen inkább az ifjúsági irodalom áll hozzám közel. Végül ebben a stílusban sikerült rátalálnom önmagamra, és most már elérkezettnek látom az időt, hogy írásaim másokkal is megosszam.
Jelenleg a Szegedi Kossuth Zsuzsanna Gimnázium végzős osztályába járok, szeretem az izgalmas könyveket, amikben van némi romantika, de azért nem esnek túlzásokba. Szeretek nevetni, emberekkel foglalkozni, jókat beszélgetni, álmodozni, és persze írni, hiszen amíg írok, bárki lehetek. És ez csak szebbé teszi az életet!"