Irodalmi Jelen

Kiskert a betonfalak között – Kritika Rózsássy Barbara Éjszakai tárlat című kötetéről

2010. május. 20. - 21:15

Rózsássy nem tiszteli a kialakult gyakorlatot, ha a mai versírói szokásokat vesszük alapul. Annál inkább teszi viszont, ha az évszázados tradíciók felől tekintünk rá. Szépre, tisztaságra törekvő érzékeny szerző. Egész munkájából árad a harmónia, az elveszett értékek, a homályba vesző transzcendencia újbóli meglelése iránti vágy. A finoman komponált kötet nyitó költeménye a versolvasónak címezve hív útra: „(...) Jöjj velem az úton, / vakvezető kutyád / leszek az éjben. / Álmomban barangolj; / hunyt szemhéjam rejtek, / két sötétlő barlang / fénylése könnyeim. // Jöjj, vezetlek bennem: / éjszakai tárlat. / Fülelő sötétben / suttogó falak közt / emlékeid hallod: / én vagyok a múltad. / Lépted nyomán ahogy / tükörtermek nyílnak / - szembenézel velem: / én vagyok az arcod. / Neked adom magam: / hozzád elvezetlek. (...)” (Belőlem születsz) – Vincze Ildikó írása

Kiskert a betonfalak között

– Kritika Rózsássy Barbara Éjszakai tárlat című kötetéről

(Stádium Kiadó, 2009.)

Rózsássy Barbara Éjszakai tárlat című kötete nem az a könnyűvérű, önmagát egy pillantásra azonnal odaadó fajta. Elvárja, hogy verseiért – ha nem is mindegyikért – megküzdjön az ember, ahogy szemmel láthatóan a szerző maga is tette. A fiatal költőnő versei, noha mögöttük nagyrészt érezhetők a valódi élmények, korántsem a pillanat szülte és a hirtelen indulat vezérelte szerzemények. A legtöbb költemény szépen átgondolt, higgadtan formakövető. A kötetben előrehaladván egyre biztosabbá válik, hogy Rózsássy Barbara számára a költészet egyáltalán nem a szenvedélyek önmagából való gyors kiírását jelenti, amely mint egy érmetszés,az írói véna gyors megkönnyebbülését hozza el. A költészet számára hitvallás, egy egész világkép kifejezésének médiuma. Kötete azt mutatná, hogy a költészet nem játék. Hogy a versírás nem az önfeledt elmerülés, hanem kitartó munka eredménye kell, hogy legyen. Az más kérdés, hogy jelen esetben a kitartó és lelkiismeretes munka gyümölcse éppoly zamatos lesz-e, mint amilyen fáradságos volt megteremtése.

Rózsássy nem tiszteli a kialakult gyakorlatot, ha a mai versírói szokásokat vesszük alapul. Annál inkább teszi viszont, ha az évszázados tradíciók felől tekintünk rá. Szépre, tisztaságra törekvő érzékeny szerző. Egész munkájából árad a harmónia, az elveszett értékek, a homályba vesző transzcendencia újbóli meglelése iránti vágy. A finoman komponált kötet nyitó költeménye a versolvasónak címezve hív útra: „(...) Jöjj velem az úton, / vakvezető kutyád / leszek az éjben. / Álmomban barangolj; / hunyt szemhéjam rejtek, / két sötétlő barlang / fénylése könnyeim. // Jöjj, vezetlek bennem: / éjszakai tárlat. / Fülelő sötétben / suttogó falak közt / emlékeid hallod: / én vagyok a múltad. / Lépted nyomán ahogy / tükörtermek nyílnak / - szembenézel velem: / én vagyok az arcod. / Neked adom magam: / hozzád elvezetlek. (...)” (Belőlem születsz) Az egy évtized verseit magában foglaló impozáns könyv az általa sekélyesnek és elveszettnek ítélt világból a humánus értékek megőrzésének imperatívuszát kiáltja. Rózsássy olyan szerző, akiben a költői többlet lényege mindenekelőtt a költészet társadalmi szerepének, üzenetének áthangolására tett erőfeszítésekből ered, még akkor is, ha az esetek többségében mindez nem programszerű célkitűzés, hanem önmagának személyes és őszinte velejárója. „Úgy hiszed, fáklya lehetnél? / Ajándék fény, gyújtana a világ? / Ugyan, higgadj le, gyerekség. / – Fényt, sötétbe vakultan, ma ki lát? // Egy szikrát mégis bennem feledtél, / isten, kerekülő hiány. / De félresikerült a teremtés, / és méreg lett a kor cián (...)”. (Mégis – mennyi még?)

A többek között időrendi sorrend alapján válogatott ciklusokból szépen kirajzolódik a lírai én kezdeti szorongásából az egyre céltudatosabbá váló, megerősödő alkotni vágyás és tudás kiforrott művészi öntudatba áthajló íve. „(...) Világ, én azt hittem, jó lehetek, / jobb lehetek talán nálad. / De mocskossá tesz minden szeretet. / Hogy adhattál mégis szárnyat? // Bár sohase születtem volna meg, / nem akarok mindig fájni. / Ha elvesztek minden reményt, hitet, / vers, tanítsz-e újra járni?” (Járni tanulnék) A vers kezdetben támaszt nyújtó „társ a szükségben”, majd egyre erőteljesebben az önkifejezés, a megmutatkozás ügyesen használt eszközévé válik. „Gyúlj ki bennem, megtalált fény; / tűzzel égess, amíg csak égni lehet, / amíg a sötétből ragyogni merek, / míg őrizhetlek, ajándék. (…) mutasd meg magad, madár légy // kalickából szabaduló énekem. / Öledbe bújtass – tágul a végtelen, / nyílj bennem, magába zárt szép”. (Égess!)

A kezdetben bizonytalan, magára maradt hang később sokkal elszántabban kapaszkodik a múltban fellelt értékekbe, azok megőrzésének küldetéstudatába. Érdekes megfigyelni, hogyan teremtődik párhuzam a kultúránk hanyatlása miatt érzett kiábrándultság, a megmaradt kincsekbe való kétségbeesett kapaszkodás, és a lírai én önnön élettörténetében felelhető hasonlóságok között. „(…) Hiába kértelek, / ne hagyj el, ne hagyj el?/ Kellesz nekem, régi, / kislányruhát hordó / felhőhabok közül / kifehérlő énem. / Kellesz, búgócsigám, / lezárt szemű babám, / ezüstpapír-angyal. / Oly súly hiányotok, / mintha csupa kővel / lenne teletömve / harminc éve cipelt / tegnapjaim zsákja. / Még hova vonszolnám? / Hova vinném magam? / – Oly kifosztott vagyok / nélküled, gyerekkor. (…)” (Vakrepülés)

Az érzékenység, amely korábban kivetetté, magányossá tette e lírai ént, lassan büszkén vállalt erénnyé szilárdul benne. A kötet egyik legjobban sikerült verse, a Credo finoman elegyíti a költőelődöket csodáló naiv lányos hangot, az értékvesztettségben némi gőggel magára találó új én szólamával. „Régi szép napokon, / úgy képzelem, fénylett / fölötted az égbolt, / akár tenger tükre, / hullámozva úszott (…) És meghal a líra / – így mondtad, jó mester, / társam e szélcsendes, / képzelt szigetpartra / kikötött magányban (…) Mégis e szélcsendben / ülve most a parton / akkor is, ha csupán / régen ottfelejtett / hajótörött leszek (…) én még egyre elhiszem: / (…) túlélő vagyok itt / - bennem zenél Sappho”. (Credo) A világ értékeire vakká vált kor és a benne magányosan álló lírai én dichotómiáját problematizáló versek legszebbike az Ég és föld peremén (A sixstusi kápolnában). „Vak káprázat előlem sose rejtett, / hozzád tárt kapun át rég bejutottam. / Más szemnek, tudom én, vagy csak a »látvány«, / kőfalnál remekebb – fénye fogyottan. (…) Szép új kor tetemén felsorakozva / vágóhídra vezet a léptünk. / Minden perc oda tart: gyűlik a dögszag / – patkány rágja ki majd hűlt anyaméhünk (…)”.

A kötet jó pár versét azonban gyengébbnek tartom, akkor is, ha esetleg formai tekintetben kifogásolhatatlanok, például a Velence az erdősorról, vagy a túlságosan magánjellegű, inkább belső használatra szánt Szemedből írom a verset, a Levél Brüsszelbe, vagy a zavaróan túlírt és ötletszerű képekkel operáló Harangláb-időben címűekre. A kötet legemlékezetesebb darabjai a Káprázat a Santón ciklusába rendezett bizonyos versek, melyek olykor-olykor felcsendülő pajkos hangja – Tavaszi Róma, Újra Róma, Kalandok a padon – jót tesz ennek az egyébként kissé sterilnek ható költészetnek. A szerzőnek ígéretes tehetsége van a szemet gyönyörködtető leírásokhoz, egy-egy verse valódi tájat képes varázsolni olvasója köré. „Amikor az égből, / nagy ég tornácáról / Padovára döngve / aláhull a vihar, / ott állok közepén. / A Petrarca téren, / éppen ahogy bennem, / sötétlik a reggel. / Dőlnek már a fenyők, / leborulnak nyögve, / sikoltva tágulnak / a falrepedések. / Körülöttem csupa / villám égette föld, / ahogy az özönvíz / beszakad a térre (…)”. (Vihar)

Az a költői attitűd, amely Rózsássy Barbara sajátja, vitathatatlanul nagyra becsülendő. Emellett azonban, ha a kötetben végig kísérhető önreflexív folyamat alakulása felettébb érdekessé is tud válni, a költemények zöme ritkán hat azzal a magával ragadó erővel, amely a lírának elengedhetetlen velejárója. Annak ellenére, hogy a versekből tiszta őszinteség árad, hiányolok belőlük valami érzelmi többletet, szenvedélyt, mutatkozzon is az bármilyen formában. Az Éjszakai tárlatot nem a vadon burjánzó természetből nemesített angolparknak látom, inkább gondosan beültetett kiskertnek.

Vincze Ildikó